Oscar bácsi döntései rengeteg vitára adtak okot az elmúlt évtizedekben, és nem is lehetett mindig túl komolyan venni őket. Az Oscar a film leginkább felkapott, leghíresebb díja, de azért ne feledjük el, hogy ezt az amerikai producerek annakidején azért alapították, hogy saját magukat megünnepeljék, szóval az Oscar-hoz is körülbelül így kell viszonyulni. Mindenesetre az idei Oscar szezonban csipegettem a Legjobb film kategóriát elnyert alkotások közül, hogy mennyire is bizonyultak időtállónak illetve, hogy mennyire volt jogos az Akadémia döntése.

Grand Hotel

Nincsenek irreális elvárásaim egy 1932-es filmmel kapcsolatban, általában már csak annyival is beérem, ha sikerült a mai napig nézhetőnek maradniuk. A Grand Hotel több szálon indul el már rögtön az elején, amelyek aztán természetesen összekapcsolódnak. Feltűnően könnyednek tűnik a történet, meg is voltam győződve róla, hogy vígjátékot látok, aztán végül valami sokkal többé vált ez a mozi. Nagyon emlékezetes karaktereket mozgat, akiket remek színészek keltenek életre, és még a divatjamúlt játékstílusuk sem válik igazán zavaróvá. A szereplők pedig egy sármos báró, aki titokban tolvaj, egy haldokló kisember, egy újgazdag rohadék, egy szexi gépírónő, illetve egy díva, akit Greta Garbo alakít. Mindenki története összekapcsolódik valahogy a másikéval, mindannyian egyenrangúak a történet szempontjából, mégsem válik szétesetté a film, épp ellenkezőleg, tökéletesen forrnak egybe az olykor még kissé különböző műfajok, hála az emberi sztoriknak. A könnyed hangvétel aztán fokozatosan fordul át nagyon mély drámába, majd tragédiába, végül pedig egy kisebb katarzisba, ahol az egyszerű ember, akinek már nincs vesztenivalója, végleg felülkerekedhet a bunkó főnökén. A befejezés pedig zárójelbe teszi a film egész cselekményét, hiszen a Grand Hotelben az emberek jönnek-mennek, sosem történik semmi.

Férfiszenvedély

Billy Wilder 1945-ös filmje több szempontból is fontos alkotás. Nem csak azért, mert Oscart nyert a legjobb film kategóriában, hanem leginkább azért, mert ez volt az első hollywoodi mozi, amely véresen komolyan vette az alkoholizmust, és nem csak szórakoztató mellékszereplők által figurázta ki. Mindemellett a film noir-nak is az egyik fontos alkotása, ráadásul az ügyes fényképezésnek és az árnyjátékoknak hála kiváló bizonyítéka annak, hogy a film noir elsősorban stílusirányzat, nem pedig műfaj. A főszereplő, Ray Milland nagyszerűen, hitelesen alakítja a menthetetlen alkoholistát, játéka mai szemmel nézve is kifogástalan. Sajnos maga a film már annyira nem jó, a főszereplő ugyanis egy rém ellenszenves, visszataszító karakter, nem látjuk őt még az alkoholizmus előtt, így nem tudjuk sajnálni, se együtt érezni vele, de emiatt még a mellékszereplők ragaszkodása is hiteltelenek tűnik. Arról nem is beszélve, hogy az korszak megkövetelte a happy endet, ami rém ocsmány, és kilóg a mű egészéből.

Klasszikus magyar szinkron is készült hozzá, melyben a főhős hangját Latinovits Zoltán kölcsönözte, mondanom sem kell, hogy mennyire fantasztikusan, így ha meg akarjátok nézni, akkor feltétlenül ilyen formában ajánlom a figyelmetekbe.

Most és mindörökké

Egy ikonikussá nemesedett képsor, és másra már nem is emlékszik az utókor Fred Zinnemann remekművéből. Pedig egyszerre egy fantasztikusan erős dráma a hatalomról, az elnyomásról, és az emberi akaratról, miközben rendkívül hiteles romantikus történeteket is láthatunk. A színészek nagyszerűek, a karizmatikus férfiaktól kezdve (Burt Lancaster, Montgomery Clift), a gyönyörű nőkön át (Deborah Kerr, Donna Reed), egészen a mellékszereplőkig (Ernest Borgnine, Jack Warden). Egyedül Frank Sinatrát éreztem kicsit soknak, de ez abszolút megbocsátható a rengeteg remekül megírt dialógus, és idézhető jelenetek garmadája mellett. A késpárbaj feszültsége például egyértelműen felülmúlja a jóval híresebbé vált Haragban a világgal hasonló jelenetét. A történet végén még a légitámadás is kiválóan sikerült, erre pedig végképp nem számítottam volna egy 1953-as mozitól.

A kimondatlan pedig végig ott lebeg a film feje felett, mely szerint egy hadseregnek milyen égető szüksége van a háborúra, máskülönben csak egy teljesen értelmetlen, céltalan, az embereket teljesen feleslegesen egymásnak kiszolgáltató, zsarnok rendszer.

A szinkron ebben az esetben kevésbé régi, ám legalább annyira fantasztikus, hogy mennyi érzékenységet és keménységet képes kölcsönözni Szakácsi Sándor Montgomery Clift alakításának.