Ezúttal a '60-as években Oscar-díjat nyert filmek közül szemezgettem egy kicsit, melyek feltűnően könnyedebbnek bizonyultak, mint az általában oly jellemző komolyabb drámai alkotások. Más kérdés, hogy ez a színvonalon is meglátszik, illetve ezek az idő próbáját is kevésbé állták ki.

West Side Story

Ez a mozi annak idején legendásnak számított, de ma már elképesztően ósdi és ódivatú. A Rómeó és Júlia történet rém banálisnak, illetve fájdalmasan kiszámíthatónak bizonyult ebben a giccses musical-ben, amelynek a két és fél óráját szinte végig kellett szenvednem. Az összes stúdiódíszlet végtelenül steril, a harcok komolyan vehetetlen tánckoreográfiák, ami el tudom képzelni, hogy színpadon jól nézhetett ki, de a filmben nagyon elidegenített a cselekménytől, egyetlen percig se tudtam beleélni magamat. A szereplők többnyire teljesen jellegtelenek, kivéve Natalie Wood-ot, akit kifejezetten szeretek, de ebben a sztoriban valahogy neki sincs igazán helye. Az kifejezetten dühítő volt, amilyen felszínesen próbálta a film karcolgatni a bevándorlók helyzetét, és végletesen hiteltelenül bemutatni nekünk az utca romantikáját. Ez olyasfajta ábrázolás, ami tetszett annakidején a középosztálynak, de az akkori utcakölykök tutira kihányták volna a belüket, ha beülnek erre a mozira. A dalok persze nem rosszak, de olyan igazán nem is emlékezetesek, hogy még napokig dúdoljam őket, vagy egyből meg akarjam venni a soundtrack albumot. Ekkoriban talán ez volt a musicalek csúcsa, de ma már rendesen megkopott a fénye, és ha valaki nem érez iránta mélységes nosztalgiát, akkor kétlem, hogy szeretni fogja.

Tom Jones

Tony Richardson 1963-as filmje már a némafilmeket idéző, rendkívül könnyed és humoros nyitójelenetével elvarázsol minket, ami szerencsére kitart a film végéig. A Henry Fielding regényét feldolgozó mozi a mai napig frissnek, üdének, viccesnek hat, a cselekmény pedig folyamatosan pörög, az elejétől a végéig. Közben remekül megírt szövegeket is hallhatunk, néha a szereplők, máskor a narrátor szájából, a színészek pedig nagyszerűen alakítanak, kivétel nélkül szerethető egyéniségeket megformálva, közülük leginkább a címszerepet alakító Albert Finney-t érdemes kiemelni. Viszont az is kétségtelen, hogy egyszerűen hiányzik belőle az a fajta drámai mélység, amit egy igazán jó filmtől elvárnék (pláne, ha Oscar díjat nyert), de felhőtlen szórakozásnak kétségtelenül megfelel a Tom Jones.

My Fair Lady

Shaw Pygmalion című darabjának véleményem szerint a legkevésbé sem volt szüksége egy musical változatra, de ha már Oscar-díjas film készült belőle, akkor úgy voltam vele, hogy nézzük meg. A forgatókönyv természetesen kiváló, akár magát a történetet nézzük, akár a nagyszerű dialógusokat, elképesztően szellemes mondatai hangzanak el, elsősorban a Rex Harrison alakította Higgins professzor szájából, ez pedig elég szórakoztatóvá teszi az összképet. Audrey Hepburn pedig elbűvölően bájos, édes, kedves, ezúttal sem ússzuk meg, hogy beleszeressünk. A sztori elején ráadásul alig lehet ráismerni, egyrészt a kinézete, másrészt a stílusa miatt, és mivel ez tőle merőben szokatlan, ezért nagyon mulatságossá válik. A fényképezés, az előkelő szobabelsők, az elképesztő ruhaköltemények szintén fantasztikusak, legalábbis azoknak, akik erre izgulnak, sajnos engem ilyenekkel nem lehet lenyűgözni. A My Fair Lady erényeiért pedig nekünk nézőknek jócskán meg kell dolgoznunk, ugyanis a film maga majdnem 3 órás, tele van teljesen felesleges, jellegtelen, és oda nem illő zenés betétekkel, amelyek elképesztően belassítják a cselekményt. Egy musical esetében persze furcsa lehet felróni, hogy énekelnek benne, de ezesetben teljesen jogos a vád, ugyanis ezek az utólag belezsúfolt dalok egyáltalán nincsenek annyira jók, hogy létjogosultságuk legyen. Így pedig ez a film, ami igazán kiváló és végtelenül szórakoztató lehetne, gyakran sokkal inkább vontatott, unalmas és idegesítő.