3. A győztes indián

Az első igazán sikeres film, amiben az indiánok mind valódi kultúrával rendelkező nép jelennek meg, kidolgozott, egyéni karakterekkel az a Little Big Man. (Kis nagy ember, 1970, R:Robert Arthur Penn) Bennszülött szereplők sora nyújt benne emlékezetes alakítást. Chief Dan George megkapta a legjobb mellékszereplőnek járó Oscart Vén Vidrabőr megformálásáért. Nem véletlen, hogy a csejenek „emberi lények”-nek nevezik magukat, úgy is viselkednek. A fehérek pedig? Nos, ez a mozi leszámol az egyik legnagyobb vadnyugati legendával. Custer tábornokot számos jeles színész alakította, mint tragikus sorsú hőst. A valóságban egy gondatlan, a katonáit semmibe vevő tiszt volt, aki az akkori közhangulatot meglovagolva az indiánok vérén akart bejutni a legfelsőbb hatalmi körökbe. Mondhatni professzionális szinten használta fel a sajtót. Gyakorlatban nőket és öregeket mészárolt, de ezeket hatalmas győzelmekként állította be az újságok segítségével. Magas rangú katonai pártfogói többször kihúzták a hadbíróság kezéből, ahová azért jutott, mert sorsukra hagyta a katonáit az ellenséges területen.

Arthur Penn filmjében a romantikus hőstől jut el a szájhősön át, a buta, öntelt, gátlástalan, önfejű, önmagára és környezetére veszélyes gazfickóig, akit méltán ér a végzet. A naiv, Candide-ként tévelygő Jack  Crabb mindig az indiánok között talál időleges békére, míg a fehérek világa teli van csirkefogókkal és álszentekkel, de legfőképp erőszakkal. Még tovább megy a Chato’s Land (Chato földje, 1972, R:Michael Winner), ahol az apacs a családja védelmében, a közönség lelkes egyetértése mellett, fondorlatosan és válogatott durvaságokkal intézi el az amúgy arra bőven rászolgáló tudatlan, gőgös, fehér fejvadászokat. Megfordult a világ sora, ilyet régebben nem lehetett vászonra vinni. Ritka madár is Chato, fényes nappal lámpással kell ilyen karaktert keresni az amerikai westernben, de akkor sem igazán fog találni az ember.

4. Teljes rehabilitáció

A társadalmi forróság lassan lehűlt, így az indián szerepe ismét módosult az amerikai mozikban. Voltak ők már a haladás gátjai, a kommunista veszély átvitt értelmű hordozói, a feketék problémáinak kivetülésem ideje volt, hogy végre önmaguk lehessenek. Előítéletek nélküli, valós képet mutató és igazi történelmi eseményekről szóló filmek iránt jelent meg az igény, a fehérek és az őslakosok részéről egyaránt.  Lassan ugyan, de kialakult ez az irányzat. Érdemes megemlíteni két korai előfutárukat. Az első a Cheyenne Autumn ( Csejenn alkony, R:1964, John Ford) A rendező, John Wayne-nel egyetemben, több törzsre való harcost  küldött a túlvilágra a mozijaikban. Nem lehet hát őket a rézbőrűek iránti elfogultsággal vádolni. Mégis, itt igazán tiszteletreméltó emléket állítottak egy kultúra végpusztulásának. Nem idealizálják egyik felet sem, nem is teszik gonosszá. Két életforma ütközik, az erősebb legyőzi a gyengébbet. A másik a Robert Altman rendezte „Buffalo Bill and The Indians”. (Buffalo Bill és az indiánok, 1976) Az önmaga hamis mítoszát építő bölény mészáros a cirkuszba kényszerülő, ám hitelesen „nagy ember” Ülő Bikával, a legnagyobb indián győzelem kovácsával szemben minden téren elbukik. (Mellesleg, Paul Newman igazán remekel ebben a fehér ember nem túl kedvező arcát mutató szerepében.)

Igazi áttörést hozott a Dances With Wolves (Farkasokkal táncoló, 1990,R: Kevin Costner). A polgárháborúban önmagával meghasonlott északi tiszt az indián közösségben leli meg önmagát és talál szerelemre. Jelentős előrelépés, hogy Dunbar hadnagy tudatosan választja a másik életformát, kultúrát megy keresni és talál. Érzékelteti, hogy a terepet nem ismerő, elveszett fehérek mennyi mindent köszönhettek a velük barátságos törzseknek, amiknek később aztán nem éppen szívélyesen fizették meg a szolgálatot. A vágatlan változat adja ezt vissza igazán. Kiváló mozi, méltán söpört be 7 Oscart.

A „kulturális sokk” eszméje erős Amerikában. Ezt képviseli a Black Robe (Fekete köpeny, 1991, R:Bruce Beresford). A kolonizáció kezdetén játszódó történet a két gondolkodásmód hatalmas eltérésén alapszik. Azon, hogy mást jelentenek a szavak, másként látják a világot és a két szemlélet ütközése katasztrófához vezet minden jó szándék ellenére. A kissé naiv kiindulási alaptól eltekintve érdekes mozi, erőteljes képi világgal.

A Broken Chain (Indián szív, 1993, R:Lamont Johnson) igazi hiánypótló mozi. James F. Cooper romantikus regényeiből ismert a „Hat nemzet szövetsége”, amely az Allegheny hegység körzetében sokáig feltartóztatta a fehérek előrejutást a kontinens belseje felé. Végül a kereskedelmi monopólium megszerzése, vagyis a kapzsiság döntötte el a kérdést. Az irokézek ki akarták sajátítani a fehérek áruinak beszerzési jogát, ami véres összecsapásokhoz vezetett a törzsek között. A francia-angol háború tovább sújtotta őket, s a meggyengült szövetség szétesett. A gyarmatosítás egyik legfőbb akadálya szűnt meg. Az igazsághoz tartozik még, hogy később, a függetlenségi háború idején, számos törzs állt az angolok mellé, vagy maradt közömbös. Ezt az amerikaiak sosem bocsátották meg nekik.

Az északi területek után a déli tartományok nagy alakjának, Geronimo apacs törzsfőnöknek szintén filmet szenteltek. A kiváló hadvezér 30 éven át járta sikeresen a hadiösvényt.  Filmesek mindig is szerették az apacsokat mutogatni, közismert harciasságuk jól jött a vásznon. Az apacs háborúk rendkívül sokáig tartottak és elképesztő költségekkel jártak. Az oka az volt, hogy az egyetlen indián népnek bizonyultak, amely átvitte a háborút az ellenség területére, a többi mind a saját földjén harcolt. A Geronimo (1993, R:Robert Young) ezt a vad küzdelmet mutatja be, jó szándékkal, de inkább csak közepes filmes erényekkel.

Hasonló a helyzet a Tecumseh, The Last Warrior esetében is. (Tecumseh, 1995,R: Larry Elikann) Pedig a sóni törzs főnöke volt az egyetlen igazi kihívója az Egyesült Államoknak. Ő ugyanis egyesítette a Floridától a New York államig húzódó hatalmas terület népeit, államot formált, hadsereget hozott létre. Ha sikerrel jár, valószínűleg az egész világtörténelem másként alakul. Az Egyesült Államok biztosan nem jön létre az ismert formájában. Sajnos, elesett egy jelentéktelen összecsapásban. Jesse Borego kiválóan hozza a nagy szervező alakját, de az alacsony költségvetés rányomta bélyegét a mozira, sok benne a kényszermegoldás. Remélhetőleg, előbb-utóbb készül róla egy olyan kiállítású változat, amit megérdemel.

Végül az egyik utolsó tabu ledőléséről szeretnék szólni. A vegyes házasságok problémáját előzőleg még említettem. Már azt sem volt könnyű visszaadni a filmeseknek, hogy ilyen egyáltalán létezett, mert a társadalom nem akarta tudomást venni róla. Ha pedig mégis, akkor csakis fehér férfi és indián nő kapcsolata jöhetett szóba. A valós életben nyilvánvalóan létezett az ellenpárja.  A Stolen Women (Elrabolt szív, 1996, R:Jerry London) vállalta, hogy belenyúl a darázsfészekbe. Érzékenyen kezelték a témát, nem akartak fejjel ugrani a falnak. De azért, ha finoman is, egyértelműen letették a garast. A préri háborúk idején elrabolnak a férjétől egy fehér asszonyt. Az álmot látó főnök nem durva alak, társat keres és hisz a látomásában. Meghódítja a nő szívét. Custer tábornok a szokásos erőszakos módján belovagol a képbe, s az indiánoktól visszaszerzi az elrabolt fehéreket, férfiakat, nőket, gyermekeket.(Ez valóban megtörtént esemény volt.) A szokatlan fordulat az, hogy az asszony a férje helyett inkább a felmorzsolás szélén álló indián törzs vezetőjét választja, mert szerethetőbb ember, mint a kissé sótlan, bár tisztességes, törvényes férje. Ilyet még eddig nem mutattak Amerikában. A film gyakorlatilag visszhang nélkül maradt. A kellemetlen valóságot sehol nem szeretik.

Végül egy kis filmen kívüli kibeszélés. Az indiánok mostanra már nem eltűnő nép Amerikában. Törzsi jogaikban megerősödtek, gazdasági alapjaik szintén javultak. Az olajválság óta a világszemléletük terjedőben van. A mozikban már a valóban „native” születésű színészek teret nyertek, és nem csupán westernekben láthatjuk őket. A gondjaik ugyan nem tűntek el, de a kezelésük sokat változott. Remélhetőleg a jövőben ez tovább javul. Én bízok benne.

Ennek az írásnak az összeállításában nagy hasznát vettem Berkes Ildikó: A western című kiváló könyvének, amit ezúttal is köszönök neki.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!