Garfield képregényként kezdte életútját, illetve ezt jó néhány képregényrajzoló kikéri magának, mert a Garfield egy vicclap. Többnyire nincs komplex, vagy koherens története, három kockás "comic-strip"-ként indult, amiben a a humor átadása, az olvasó megnevettetése a cél. Felvezetés - kivárás - poén kaptafára épülő végtelenített szalagokban érkezett az első pár képsor 1978-ban, akkor még különböző újságok hátoldalán (nálunk a Metro-ban az egyetlen strip amely az újság megjelenése óta állandóan szerepel). Alkotója Jim Davis a karaktert zsémbes nagyapjáról mintázta, nevét pedig az USA azon elnökéről, aki Abraham Lincoln után a második lelőtt elnök volt. Garfield egyike a világ első macskáinak - kutyákkal már tele volt a fél sajtó -, Davis mégis olyan nehézségekbe ütközött, hogy a kiadó eleinte hallani sem akart arról, hogy a macska kapja a poénokat, majd pedig egy hónapnyi futtatás után az összes újságtól megvonták a jogot, hogy leközöljék. Eddigre azonban már annyira megkedvelték Garfield kalandjait az emberek, hogy a képsorok szüneteltetésével együtt a lapeladások is zuhanórepülésbe kezdtek. Garfield utat tört magának. A következő négy évben olyan népszerű lett, hogy Davis lehetőséget kapott a CBS-től egy saját rajzfilm elkészítésére, ami azután további 11-et fialt 1991-ig. A most következőkben ezeket a specialokat szeretném behatóbban ismertetni, mert ugyan a későbbi rajzfilmsorozatot (Garfield és barátai) is szeretem, számomra mégis ezek a klasszikus darabok adják vissza az igazi életérzést. Sőt véleményem szerint ezekről sokan talán nem is hallottak, - még a Wikipédia is tévesen írja, hogy ezek csak jóval később a már említett rajzfilmsorozat után érkeztek meg hozzánk, igaz néhány BASF magnókazetta másképp emlékezik 1990-ből.

Ennyi felvezetés után ideje rátérni az első és egyben talán legütősebb részre, az 1982. október 25-én bemutatott Itt jön Garfield!-ra. Sikere megalapozta a többi special létjogosultságát, melyekből az akkori technika miatt - és, hogy ezeket szinte elejétől végéig Davis önmaga alkotta - évente egy, maximum kettő látott napvilágot. További nagy erényük, hogy Davis felismerte, a poénokra nem lehet építeni történetet, vagyis ezek mindegyike koherens történettel rendelkezik, még úgyis, hogy szinte az összes poén ismerős lehet azoknak, akik behatóan ismerik Garfield életművét az újságokból, albumokból. Davis már ekkor jó üzletembernek bizonyult - mára sajnos már semmi mást nem csinál, csak azon agyal hogy tudna még több pénzt termelni Garfieldból - és mintegy reklámként tekintett a rajzfilmekre, aki nem ismerné Garfieldot, az talán megkedveli a tévéből, és másnap már megy is az újságoshoz. Azonban a történeteket nem csak remekül kiegészítették a poénok, de utólag Davis arra is rájött, hogy sokkal izgalmasabb Garfield kalandjait olvasni, ha nem csak viccek áradatát kapja a jó nép, de létezik mögötte egy mesélő folyamat is, úgyhogy a rajzfilmek szinte mindegyike később visszaköszönt az albumok hasábjain is.

Miért mondom azt, hogy ez lenne a specialok talán legerősebb darabja? Mert olyan érzelmi töltettel rendelkezik, mint nagyon kevés rajzfilm, sőt, 1982-ben talán csak a Charlie Brown pár darabja mérhető hozzá - amelyek felépítéséből, és technológiai megvalósításából meglehetősen sokat merített Davis (olyannyira, hogy az első két epizód a Peanuts műhelyében készült). Amellett, hogy Garfield szórja a cinikus poénokat, lerúgja Ubult az asztalról, megeszi a kaját és a szokásos önző dolgokat végzi, ebben a részben bebizonyítja, hogy igenis helyén van a szíve, csak jól eltemette a hája mögé. Persze egy rajzfilmben minden sarkított, de egy állatmenhely bizony nem éppen a legjobb terület ha az idealizált rajzfilmet nézzük. Szóval ebből is látszik, hogy ez nem a Disney világa. Cigarettát kérnek Garfieldtől amikor bekerül a "dutyiba" - ilyen poén manapság azonnal golyó általi halálra ítéltetne valamelyik besorolási bizottságtól. Már gyerekként is emlékszem a sírás kerülgetett amikor Ubult végül viszik elaltatni, és azt kell mondjam ez az elmúlt 20 év során cseppet sem vesztett erejéből. Egy barátság elvesztése mindig szomorú, és az is ha túl későn döbbenünk rá, hogy életünk üressé válik ha elveszítjük azt a valakit - akit állítólag "ki nem állhatunk" meg egyébként is csak idegesít minket.

Davis ragyogóan érzett rá, hogy a rajzfilm más környezet mint az újság, és mind hangilag, mind pedig zeneileg tökéletesen választotta ki azt a tényezőt, ami végképp megadta Garfield stílusát. Ez pedig nem volt más, minthogy minden egyes epizódban 4-5 zenei betét szerepel, melyeket Ed Bogas és Desirée Goyette szerzett, majd pedig többnyire Lou Rawls énekelt el. De a rajzfilmek során többször dalra fakadt Lorenzo Music is, akinek hangja odaát legalább annyira egybeforrott Garfield képmásával, mint nálunk Kerekes József. Ezek a főcím, és betétdalok leginkább a jazz és blues vonala mentén haladtak, de olykor egy-egy country nóta is felcsendült, s ettől kapott egészen egyéni ízt a rajzfilm. Ettől képes önmagában is működni - ellentétben a legtöbb sorozattal, amelyek egy egész estés filmben többnyire már a felénél kifulladnak -, mert ezek a dalok bizony a rajzfilmről szólva, attól különválasztva is megállják a helyüket.

Egyébként ez a darab még a tipikus 80-as évek Garfieldja, a kerekded formákon - figyeljük meg a szemeket - jól látszik, hogy Davis még kereste a formát, de már jó úton haladt. Ha tudok beteszek ide egy képet honnét is indult '78-ban. Itt még valóban inkább egy öregemberre emlékeztet kedvenc macskánk. Nekem egyébként a 80-as évek rajzolt macskája a kedvencem, lehet kissé bugyutácska, de itt még látszódik a rajzoló szíve, lelke, ami a 90-es évek közepétől már egyre kevésbé érezhető.

A rajzfilm sikere miatt, követező évre elkészülhetett, a Garfield a városban, (1983. október 28.) majd 1984-ben bemutatásra került a Garfield a természet lágy ölén (1984. október 26.) című darab. Mindkettő azonban sokkal kevésbé sikerült jól, mint a legelső. Tipikusan amolyan ülök a babérjaimon érződik a két darabon. Az elsőhöz Davis elővette Garfield eredettörténetét, de számomra mindig frusztráló látni, honnan is "vakarta ki" magát narancssárga macskánk. S ráadásul kapott egy nem túl szerencsés West Side Story-s ízt is az egész. Legfontosabb azonban, hogy a második epizódban lecserélték Jon hangját Sandy Kenyonról a sokkal karakteresebb Thom Hugera, aki ezután már végig Music szinkron-partnere maradt mind a specialokban és később a sorozatban is. A kirándulós részből is leginkább az az emlékezetes, ahogy kezdődik, mert minden fekete-fehér (megnyugtatásul kiírják, hogy nem az ÖN készülékében van a hiba!), Jon és Garfield unatkozik, - vagyis szürke az életük, és ezért nincs benne szín - mire kitalálják, hogy el kéne menniük kirándulni, és hirtelen kinyílik a valós világ. No persze itt már látszik a későbbi filmek egyik visszatérő geg-je hogy Garfield azt gondolja valami fasza helyre mennek, de Jon nem valami gazdag s csak az erdőbe tudnak elmenni sátorozni. Ez volt az első rész, amelyet már külön stúdióban készítettek, mert egész egyszerűen nem tudták a Charlie Brownt és a Garfield részeket is ugyanabban a műhelyben határidőre elkészíteni. Azonban a különbségeket elsősorban csak a vájtszeműek veszik észre. A két sorozat végig nagyon hasonló technikájú maradt. Mindkét darab egyébként elnyerte a következő évben a Kiemelkedő animációs rövidfilm Emmy-díját, amire az Itt Jön Garfield-ot csak jelölték, úgy néz ki nem csak az Oscarral lőnek mellé.

Na de ugorjunk is egy sokkal jobb epizódra Garfield rémes-krémes éjszakájá-ra, (1985. október 30.) amely mondandójában sokkal amerikaibb az előzőeknél, de ez cseppet sem zavaró. Az ilyen specialok egy idő után kitalálják, hogy egy-egy ünnepet dolgoznak fel. Ezekben leginkább az az érdekes, hogyan is állnak hozzájuk, és, hogy is állhatna Garfield egy olyan ünnephez, mint a Halloween, amikor csokival, meg cukorkával lehet határtalanul gazdagabb. Ráadásul a történetet végig belengi valami baljóslatú hangulat, ami az utolsó tíz percben már-már horrorba illő fordulatot vesz. Én nem tagadom, gyerekként valahogy jobban féltem ezen a részen, mint az ugyanekkor látott Alienen, szóval ez ismételten egy remek epizód, amelyben ráadásul kiválóan idézik meg a kalóz szellemiséget. Egyszerűen nem lehet röhögés nélkül megállni, ahogy Garfield kalózként bicegi át a fél várost, matróz szavakat használ és többször is rázendít a Yo-ho-ho kezdetű kalózdalra mely egyértelmű tisztelgés A kincses sziget előtt. Bármilyen hihetetlen, ebben részben Garfield kimondja a "FUCK" szót, ami talán azért volt megengedhető, mert ezeket a rajzfilmeket a CBS az esti 8-11 óra közötti sávjában sugározta, vagyis arra a CBS is rájöhetett, hogy a Garfield nem elsősorban gyerekek számára érhető poénokat tartalmaz. Egyébiránt ez volt az első epizód, amelynek már eredeti története volt, és csak később szerepelt a képregények oldalain. Következő évben nagyon megérdemelten be is zsebelte az Emmyt.

A versenyben egyetlen ellenfele volt abban az évben, mégpedig a következő rész, az 1986. május 27-én debütált Garfield a paradicsomban. Ez volt az első rész, amelyet nem szokásos menetrendben októberben mutattak be. Egyik személyes kedvencem egyébként, elég megnézni a nyár elején, és az embernek máris kedve támad valahova elmenni kicsit kiszakadni a világból. Itt már abban az alakban jelenik meg Garfield, ahogy az emberek többsége ismeri őt, szemei oválisak, nem olyan kövér, és testtartása is teljesen emberi. A részek eddig is felrúgták a megszokott szabályt - egy rajzfilmnél mindig első volt az opening, és csak utána a történet, a Garfieldben azonban mindig volt a kezdés előtt pár percnyi akció, poénpetárda, vagyis ezen a téren is újító volt. Itt viszont egy álomban lehetünk tanúi a főcímnek, egy olyan álomban ahol Garfield már megint sokkal többet képzel az egész utazásról, mint amilyen az a valójában lesz. Eme rész egyébiránt nagyon jó társadalomkritikai érzékkel mutatja be, milyen szemét módon tudják átverni az embert a katalógusokban hirdetett szállodaajánlók. "- Azt írták a strand a közelben van! - Helikopterrel öt perc!" De a remek poénoknál, és beszólásoknál is talán a legfontosabb, hogy ebben a részben kapta meg Garfield az azóta híressé vált szaxofon szólóját. Ha valahol ez felcsendül, rögvest tudhatod, hogy Garfield valahol a közelben ólálkodik. Tulajdonképpen elmondható, hogy erre a részre forrott ki Garfield egyénisége, képi és zenei világa. Innentől kezdve már nem sokat alakult a sorozat, voltak jó, és kevésbé jó epizódok.

A Garfield Hollywoodba megy (1987. május 8.) szintén egy adott poénhalmazra való fókuszálás. Kedvenc macskánk a hátsó udvarban gyakorta ad elő stand up comedy és egyéb show business elemekből álló számokat, amelyek mintegy hivatottak letudni a sok macska vernyákolást, mert rendre megdobálják. Ez adja az ötletet, hogy Jon a kisállat showban szerepeltesse kedvenceit, de a nagy nyeremény reménye természetesen megmérgezi Garfield elméjét és az örökké pechest Jon ellen összefognak Ubullal, mielőtt gazdájuk végképp elszúrja az összes esélyüket, hogy Hollywoodba valaha is nagy sztárként kerülhessenek be. Ugyan itt is van egy kis moralizálás a rajzfilm végén, miszerint a hirtelen jött gazdagság helyett jobb a békesség, de hála istennek Garfield cinizmusa miatt ezek a moralizálós részek sosem válnak giccsessé, mert ő nagy ívben tesz az erkölcsi dolgokra. Jon itt Elvis imitátorként jelenik meg, ami szintén visszatérő eleme a képregénynek.

Zárjuk most a sort a Garfield Karácsonya (1987. december 21.) című remekművel, mely után már egészen másféle specialok láttak napvilágot, melyekre leginkább az érdekes szó lesz a jellemző. A rémes-krémes éjszakához hasonlóan ez is egy ünnepet dolgoz fel, de ugye ez sokkal meghatározóbb a számunkra is, nem úgy mint a Halloween. Én azt mondom, nagyon hiányoznak manapság az ilyen kis történetek. Sok helyről hallom azt mostanában az ünnepek előtt, hogy "nincs karácsonyi hangulatom". Kérlek szépen, nézd meg ezt a részt, és a hangulat garantáltan jönni fog. Sok mindent nem tudok hozzátenni, ez is egy álommal kezdődik, ami után nyakunkba kapjuk a hideg valóságot, remek nótákat hallgathatunk, és a poénok sem maradhatnak el. Ebben a részben Jon családját ismerhetjük meg, a parasztékat lenn a tanyán, ahol az öcsi kopaszodik, a nagymama hiperaktív, és állandóan veszekszik a menyével, de összességében ha csak ennyi balhé történik egy Karácsony alkalmával, akkor már boldogok lehetünk. A végén Garfield persze itt is megmondja a tutit, de nem lehet haragudni rá, hiszen igaza van. Az epizód olyannyira sikeres lett, hogy 2000-ig minden egyes Karácsonykor műsorra tűzte a CBS. De sem ez, sem a Hollywoodos rész nem kapta meg az Emmyt.

Egy hét múlva innét folytatjuk a hátralévő öt epizóddal. Sziasztok!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!