Amikor ki kellett találnom, hogy milyen darabot nézzünk meg színházban, akkor nagy bajban voltam. De amikor megláttam az előadások között a neves rendező/forgatókönyvíró, eredetileg drámaíró Martin McDonagh nevét, egyből tudtam, hogy a Vaknyugat lesz a befutó. Nem titok, hogy az Erőszakik az egyik kedvenc filmem, de szerettem A hét pszichopatát, és McDonagh bemutatkozó kisfilmjét a Six Shootert is. Sőt, még McDonagh tesójának, John Michael-nek A guardista című alkotását is megnéztem már vagy háromszor.

McDonagh a ’90-es években futott be a londoni színházi élet fenegyerekeként, a Vaknyugatot eredetileg The Lonesome West címmel mutatták be 1997-ben. Magyarországon is megélt már több feldolgozást a 2000-es években, néhol elég különböző értelmezésekkel gazdagítva az eredeti darabot. Tulajdonképpen egy éjsötét, jellegzetesen angol humorú drámáról van szó, ami megállás nélkül pörgő, fantasztikusan vicces párbeszédekre építkezik. A felvetett témák elég kemények, így olykor-olykor bizony a szánk szélére fagy a mosoly, máskor pedig azt érezzük, hogy ezen azért mégsem kellene annyira röhögnünk, de egyszerűen annyira vicces, hogy nem bírjuk abbahagyni. Az egész közönség az első perctől az utolsóig szinte megállás nélkül nevetett; olyan remek tempóban váltották egymást a jobbnál jobb poénok, hogy az néhol már majdnem fizikai fájdalmat okozott. McDonagh zseniálisan vegyítette össze az érzelmeket, a tragédiákat, a keserűséget, az alkoholizmust, a kilátástalanságot, és az ezzel járó melankóliát. A poénok pedig nem vették el mindennek az élét, mert jócskán bennünk maradt az élmény, miközben remekül szórakoztunk. Ennél több meg ugye nem nagyon van.

Persze, attól még, hogy McDonagh egy zseni, ezer dolgon elbukhat egy magyarra átültetett színházi előadás. Végignézve az alkotókon, mégse kellett ettől félnem. A szöveget Varró Dániel fordította, aki az egyetlen valamirevaló kortárs magyar költő, és már gimiben is nagyon bejöttek a versei, nyelvi játékai. A rendező Gothár Péter volt, aki filmesek között sem kis név, elég ha csak a Megáll az időre gondolunk.

A Vaknyugatot az Átrium Színházban játsszák Budán, ahol még sosem voltam, de egyből megtetszett. A viszonylag kicsi nézőtér tökéletesen ideális egy ilyen jellegű, kevés szereplőt mozgató, javarészt egyetlen helyszínen játszódó kamaradrámához. Ahogy beültünk, láttuk a szegényes, egykori kommunista időkre emlékeztető, koszos, ezeréves bútorokat, és már abban a pillanatban megértettem: lehet, hogy a darab Írországban játszódik, de mindez akár itthon is történhetne, a magyar és az ír lélek ugyanis rengeteg mindenben rokon, így a megkeseredettségben, nyomorban, alkoholizmusban is. Lefogadom, hogy a színházban jelenlévők mind találkoztak már ilyen lakásokkal, vagy ilyen emberekkel, mint amilyenek antihőseink. Aztán amíg a nézőtér még mozgolódott, megszólalt Dragony Gábor harmonikája, ami remekül megágyazott a hangulatnak.

Aztán elkezdődött a poén, illetve drámadömping, úgyhogy innentől kezdve már nem volt sok időm elgondolkodni a látottakon. Ami leginkább meglepett, hogy Alföldi Róbert mennyire jól alakított. Ha egy megkeseredett, alkoholista, hitehagyott, depressziós papra gondolok egy írországi kis faluban, akkor talán Alföldi lenne az utolsó, aki eszembe jut. És mégis tökéletes volt, minden egyes szavában, minden mozdulatában, akár a részegség legmélyebb bugyrairól, akár létfilozofálásról, akár tragédiáról volt szó. Minden jelenetét uralta, csalhatatlan érzékkel szállította a jobbnál jobb poénokat, lenyűgöző volt tőle ez az alakítás.

A fiatalabb színészek szintén remekeltek; Rétfalvi Tamás állatias, ösztönlény Coleman-je és a nála kicsit kifinomultabb, eszesebb, de épp ezért legalább ennyire szánalmasan pitiáner Valene Ficza István pálócos tájszólásával, feminin mozdulataival tökéletes párost alkottak a gyűlölködő testvérpár szerepeiben. A rájuk adott turkálós ruhák, fogatlan sminkek, idióta sapkák pedig csak még jobban kihangsúlyozták kettejük teljesen eltérő, a gyökereikben mégis nagyon hasonló személyiségét. Mészáros Piroskának jutott a legkevesebb szerep, de hibátlanul teljesítette a rá szabott feladatot.

Mikor vége lett az előadásnak, természetesen vastapssal jutalmaztuk a színészeket. És éreztem, hogy ez nem csak a szokásos, udvarias tapsolgatás, ami oly gyakori a színházban, hanem valóban erőteljes, valóban szívből jön, és a közönségnek is annyira tetszett, amit látott, mint nekem. Mert ennyire jól szórakozni, ráadásul úgy, hogy még a drámai töltet, a tragédiák se sikkadjanak el, nem nagyon lehet. Viszont nagyon sajnálom, hogy jelenleg ezen kívül semmilyen más McDonagh remekművet nem játszanak a magyar színházakban, mert tutira megnézném mindet. Főleg, ha ennyire nagy nevekkel készülne, ilyen hozzáértő figyelemmel, mint ez a mostani Vaknyugat. Arról nem is beszélve, hogy milyen jó lenne, ha McDonagh filmadaptációkat is készítene a saját drámáiból, mert akkor bármelyiket, bármikor újra lehetne nézni. Mert úgy látszik, hogy egyetlen szobából, és négy darab emberből is csodákat lehet kihozni.