A játék - gondolom néhányan már kitaláltátok - a Tíz kicsi néger c. könyvön alapszik. Azonban mint ahogy az emberek túlnyomó része irigy, Christie idejében is sokan akadtak akik megirigyelték a példátlan sikert és hamarosan úgy akarták megtorpedózni a bestsellert, hogy ráfogták; rasszista. Christie ekkor átírta a címet Tíz kicsi indiánra, nehogy szegény négerek személyiségi jogait továbbra is bántsa a könyv, de természetesen ezt meg az indiánok nem nézték jó szemmel, és amikor színpadra adaptálták a regényt akkor kapta a már minden fajt bizonyára megnyugtató: És többen nincsenek címet. Amely a regényben található híres-hírhedt vers utolsó sorát hivatott jelezni.

Azon talán senki nem lepődik meg, hogy a játék készítésekor, 2005-ben, amikor már tombolt a politikai korrektség, szintén ezt a címet kapta, ami azonban a legtöbb embernél nem olyan jól ismert mint a Tíz kicsi néger. De lényeg a lényeg a történet szinte betűről betűre követi a regényben olvasottakat, vagyis akik olvasták a nagyszerű művet, azoknak vajmi kevés gondot okozhat a végigjátszás. Bár minthogy a játék angol eredeti, talán kuriózum lehet, hogy az eredeti nevekkel találkozhatunk. Így például térdre borulhatunk azon páratlan fordítói bravúr előtt, hogy az angol U. N. Owen = Unknown-t a már már félelmetesen jó V. A. Laky = Valaki-ra írták át.

A játékot az AWE Games fejlesztette, akiket már ütöttem egy sort a bemutatott Murder on the Orient Express kivitelezéséért. Afféle tisztességes iparosok ők, szinte semmi formabontó vagy merészebb újítással. Itt azonban talán még jobban meglátszik, hogy nem mertek eltérni az eredeti történettől, mivel ez volt a legelső játék amit valaha készítettek. És szinte már természetes, hogy ezt a játékot is a The Adventure Company adta ki, akiknek talán legnagyobb érdemük, hogy a 2000-es években rengeteg kalandjátékot dobtak piacra és így nem hagyták elfeledni ezt a remek stílust. De ugye ez magával vonta, hogy válogatás nélkül bélyegezték rá minden baromságra a nem igazán eredeti logójukat, aminek tipográfiája is talán egy Hitchcock játékból ered.

Illetve mivel ez a történet talán a legegyedibb Christie művei közül azért némi változtatást kellett eszközölni. Minthogy itt nincs nyomozó, hanem mindig az életben maradottak próbálnak rájönni ki is lehet a gyilkos, muszáj volt egy plusz személyt beleírnia történetbe, ez pedig a motorcsónakos Patrick Narracott lesz - a regényben szereplő Fred Narracott öccse - aki miután átvitte a vendégeket a partra ott ragad a szigeten a tíz szereplővel. Őt fogjuk a játékban irányítani és megpróbálkozni vele, hogy megmentsünk párat a halálraítélt szereplők közül.

Hogy a játék mennyire korrekt azt mi sem mutatja jobban, minthogy a néger szó egyszer sem hangzik el. Még a szigetet is Hajóroncs szigetnek hívják - eredetileg Néger sziget volt, mert hasonlított egy néger fejéhez - és a versben is tíz kicsi matróz szerepel. De ezeket az apróságokat leszámítva a játék halad a menetrendnek megfelelően, még az sem változik, hogy a szereplők milyen sorrendben, vagy hogyan haláloznak el. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy ugye a gyilkosságok szigorúan abban a sorrendben történnek a regényben ahogy azt a bűn mértéke megköveteli. Vagyis elsőre az hal meg aki a legkevésbé nagy bűnt követte el így nem szenved sokat, míg a végén a legdurvább gyilkosok lakolnak meg a napokig tartó rettegés után. Miért probléma ez? Nos mert a játékban a két legutolsó halálraítéltet tudjuk majd megmenteni ha ügyesek vagyunk: job well done! 

Itt van mind a tíz könyvbéli szereplő, vagyis: Lawrence John Wargrave törvényszéki bíró, Vera Elizabeth Claythorne tanítónő, Philip Lombard kalandor, Emily Caroline Brent a puritán vénkisasszony, John Gordon MacArthur tábornok - akinek a nevét a játékban MacKenzie-re változtatták - és William Henry Blore magánnyomozó. Ők mind vonattal jönnek. Dr. Edward George Armstrong orvos és Anthony James Marston aranyifjú pedig autóval érkezik a találkozó helyszínére. Minderről egy rövid, de annál csúnyább videóból értesülünk, ráadásul eléggé össze is kuszálták a dolgokat, úgyhogy aki nem olvasta a regényt, az csak kapkodja a fejét, most akkor ki kicsoda is valójában. Azonban akik számoltak, láthatják, hogy ez eddig még csupán nyolc. Ketten ugyanis már a szigeten várakoznak, ők Mr. és Mrs. Rogers, akik a titokzatos háziúr nemrégiben szolgálatba állt inasa és házvezetőnője.

A játék a szigeten kezdődik, amikor valaki megrongálja a motorcsónakunkat, és muszáj egy éjszakát a szigeten tölteni. Bár erről a csavarról is kiderül, hogy semmi szükség rá, mert Patrick eleve úgy tervezte hogy a szigeten marad, ugyanis neki is írtak egy önálló hátteret. Mégpedig, hogy bátyját tisztázza azon hamis vádak alól amiért Henry Blore le akarta csukatni - amikor még nem magándetektív, hanem rendőr volt. De persze arra Patrick sem számít, hogy a végén egy sorozatgyilkosság szemtanújává válik.

A terület önmagában nem igazán nagy. Elsősorban a házban kalandozhatunk, később pedig a szigeten, ahol egy ódon halászfalun, meg egy méhészfarmon kívül nem sok néznivalónk lesz. Igazából a játék legnagyobb baja pont ebből a zárt közegből ered, ahol eleve tíz megszólítható karakterrel indítunk, ami nem hogy nem sok, hanem egyenesen kevés. Ráadásul ezek az emberek egy idő után rohamos gyorsasággal nekilátnak meghalni, úgyhogy a következő lesz a menetrend. 1 - valaki meghal, 2 - megnézzük mitől halt meg, 3 - nyomokat keresünk, 4 - mindenkit kikérdezünk, 5 - ismét meghal valaki... és így tovább. Ráérős időnkben pedig olyan értelmetlen - időhúzásra kiválóan alkalmas - házi feladatokat kapunk, mint például készítsünk ejtőernyőt, gumicsónakot, szereljünk rádiót, és ilyesmik. Azt is mondhatnám, hogy ez a játék egyik jó tulajdonsága, mert nem lineáris játékmenetet eredményez, azonban ha hozzáteszem, hogy ez a sok csacskaság nem is szükséges ahhoz, hogy a játékban előbbre juthassunk akkor máris látszik, hogy nagyobb erény a dupla bal klikk, mert azzal legalább átfuthatjuk a rengeteg unalmas hátteret.

Az egészben talán az a legdühítőbb, hogy hiába ismerjük a történetet, a halálozások számát nem csökkenthetjük, pedig ha mindenkit meg tudnánk menteni, az már valamiféle kihívást jelentene. De sajnos nincs így. Ráadásul nem is az lesz a gyilkos akit a regény után várnánk, tehát nem léphetünk közel hozzá, hogy jól leleplezzük.

A történetnek leginkább a végét kavarta meg az új író, Lee Sheldon, hiszen négyféle befejezést - ezek sokkal kevésbé különböznek mintsem azt elvárnánk - és egy teljesen új lehetséges gyilkost is beletett a játékba. Mindössze két embert menthetünk meg, Verát és Philiphet és így kaphatjuk meg a legpozitívabb befejezést. Vagy megmenthetjük külön Verát, vagy külön Philiphet, vagy pedig ők is meghalnak, és csak mi magunk menekülünk meg a szigetről. De ahogy a Murder on the Orient Express kapcsán is kifejtettem, ne ringassuk magunkat hamis illúziókba. Christie zseniális befejezését nem tudja felülmúlni a játék. Amint előcsaljuk mind a négy lehetséges befejezést, megkapjuk a bónuszt, vagyis az eredeti befejezését a történetnek így erről azok is meggyőződhetnek, akik netalán nem olvasták volna a regényt.

Sokkal nagyobb baj, hogy a játék hihetetlenül statikus. Ezt szintén említettem már a legutóbbi Christie játékban is, de ha lehet itt még inkább, mert ezt több dolog is szerencsétlen módon megtámogatja. Pedig van itt köd, meg villámlás, valami massza, aminek víznek kellene lennie, árnyékok és csillogás, de látszik, hogy ez csupán a máz. Inkább figyeltek volna olyan dolgokra, hogy a szereplők ne csak egy helyben álljanak, és érzéketlen arccal darálják a szöveget, hanem éljenek és azután is, hogy két percben kifaggattuk őket. Ezek azonban; tőmondatokban válaszolnak, néznek mereven az arcukból. Az első vacsora videója kész katasztrófa, csak hallani lehet hogy esznek, látni nem. Biztos mindig az evett akit nem mutatott a kamera. Miközben pedig beszélgetnek, még csak nem is fordulnak egymás felé. Ráadásul baromi rusnyák még úgy is, hogy 2005-ösek. A Broken Sword - The Sleeping Dragon karakterei hozzájuk képest az evolúció csúcsa, de megannyi játékot tudnék említeni 2005 előtt ahol a poligonos szereplők gyönyörűek voltak; Max Payne, Prince of Persia - The Sands of Time, stb.

Ezt tetézik az apróbb mozgások hiánya, semmi nem mozog, az eső néha ugyan esik, de ez is inkább csak azt szolgálja, hogy Narracott folyton ellenkezhessen velünk, hogy márpedig ő ki nem megy az esőbe. Mindebből csupán az az egy pozitívum szűrhető le, hogy a játék vígan elfut ma már nevetséges erejű gépeken is, mentés, töltés pár másodperc csupán - de gyorsan meg is jegyezném hogy a kalandjátékok sosem arról voltak híresek, hogy zabálják a vasat.

A zene, szinte teljes hiánya csak tovább erősíti mindezt, amikor szól, akkor is csak valami baljóslatú klimpírozást lehet hallani, és ugyan tudom, hogy ez egy misztérium játék akarna lenni, de azért ezt jobban is meg lehet oldani, hogy többet se mondjak: Broken Sword - The Shadow of the Templars. Az különösen dühítő, hogy csak tizenegy szereplőnk van, de még így sem sikerült mindenkinek saját hangot szerezni. Na nem mintha ez mentette volna meg a játékot, ugyanis a szinkron sem valami felemelő. Az egész játék olyan semmilyen és ez bizony baj. Főleg amikor egy olyan remekművet dolgoznak fel mint a Tíz Kicsi Néger. 

Mindenkinek azt ajánlanám egyébként, hogy mindenképpen a regényt olvassa el előbb és csak utána fogjon bele bármi másba - film, színdarab, esetünkben a játék - mert ha nem is rontjuk el a teljes élményt, - bár a bónusz befejezés miatt el lehet azt is - azért sok mindenre rájöhetünk játék közben. És ugyanebből adódik a játék egyetlen erénye is. Mégpedig hogy nagyon hű az alapműhöz - egyedül Marston karakteréből csináltak náci kémet. A ház kivitelezése, a vers a kandalló felett, az egyes karakterek mondatai, még az ebédlőben lévő porcelánfigurák is mind-mind a regény iránti maximális tiszteletet mutatják. De éppen amiatt, hogy a történetet is ilyen mereven követi, össze sem lehet hasonlítani a többi játékkal, ahol csak egy-egy gyilkosság történik, és utána előttünk van az egész nyomozás. A Gyilkosság az Orient Expressz esetében például a játékot vittem előbb végig, és mégsem éreztem úgy, hogy elrontotta volna a regény élvezetét.

A kapott fejtörők egyáltalán nem nehezek, próbálkozással szinte minden kitalálható. Maga a játék elég hosszú, értelemszerűen tíz fejezetre oszlik, és nagyjából fejezetenként egy óra a tiszta játék idő is, ami bőven elég ebből a csodából. Egy idő után nagyon fárasztó lesz, ahogy minden egyes gyilkosság után meg kell keresnünk a túlélőket, akik teljesen logikátlan helyeken várnak ránk - látszik, hogy ezzel is csak a játékidőt akarták kitolni a kedves fejlesztők - ujjlenyomatokat szerezni amik nem is annyira egyértelműek, és hovatovább semmi hasznuk, mert nem jövünk rá, hogy ki is a gyilkos, de meg KELL csinálni.

Néhány tárgy idegesítően kicsi és észrevehetetlen, ráadásul irtózatosan sok található belőlük. Már az első fejezetben vagy harmincat sikerült összeszedni. Nem beszéltem még a végtelenül leegyszerűsített irányításról, de nem is lehet róla sok mindent mondani. Csupán a bal egérgombra lesz szükségünk, s amit lehet valakivel, illetve valamivel tenni - megvizsgálni, felvenni, beszélgetni, kinyitni egy ajtót, stb. - az megjelenik a kurzor felett. Jobb klikkre pedig az inventoryt hívhatjuk elő, ahol plusz információkat szerezhetünk bizonyos tárgyakról, a fontosabb leveleket bemásolhatjuk a naplónkba, valamint tárgyakat szedhetünk szét, illetve szerelhetünk össze. Ez az egyetlen macerásabb dolog, mivel elsőre nem teljesen egyértelmű, de hamar megszokható.

A bal felső sarokban ráadásul egy táska jelzi hová is szedjük a talált tárgyakat, míg a jobb felső sarokban a naplónk helyezkedik el, ahol olyan fontos információkat vezet Patrick, mint a ház vendégei, a sziget és a ház alaprajza, levelek, könyvek kivonatai, szóval lesz bőven olvasnivalónk. A játékból 2008-ban készítettek egy változatot Wii-re is, amely egyre inkább igazolja azon elméletemet, hogy a mozgásérzékelős konzolok világával most már lehetőség lesz leutánozni az egér mozgását is, ami azt jelenti, hogy ezentúl kalandjátékokat is lehet majd konzolokra portolni. Ebben nem vagyok feltétlenül biztos, hogy jót, avagy rosszat jelent. Mindenesetre a port semmi extrát nem tartalmazott, ha jól tudom még csak nem is csinosítottak a kinézeten.

Összegzésül azt mondanám az And Then There Were None nem egy jól sikerült kalandjáték. Inkább afféle diétás verzió, ha nincs valami más a közelben megteszi, de ha kimarad az életünkből nem vesztünk vele sokat. Szerencsére a későbbi Christie játékok egyre jobbak és hangulatosabbak lettek, úgyhogy inkább csak akkor vegyük elő ha már a többin túl vagyunk, vagy ha nagy Agatha Christie fanok vagyunk és tudni akarjuk milyen lett az adaptálás, esetleg olyan elvetemült kalandjátékosok vagytok mint én, és minden egyes kalandjátékot végig akartok nyomni.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!