A legtöbb régi, ’50-es-’60-as években készült gótikus, kosztümös angol horrorfilm (a Hammeréktől leginkább) nem igazán váltotta be a hozzájuk fűzött reményeimet. Túl unalmasnak, túl száraznak éreztem őket még egy sima filmhez képest is, pláne egy horrorhoz. Ugyanezt gondoltam az AIP és Roger Corman Edgar Allan Poe-sorozatáról is. Ha gótikus, kosztümös horror, akkor Mario Bava, és senki más. Bava filmjei viszont elfogynak egy idő után, és olyankor győzhet az előítélet felett az optimizmus, és megnézi az ember például a Witchfinder Generalt, ami egy angol–amerikai horror a boszorkányüldözésről.

A történet alapjául Ronald Bassett 1966-os azonos című regénye szolgált, amely egy valóban élt boszorkányvadászról, Matthew Hopkinsról szólt. Hopkins azt állította, hogy az angol Parlament bízta meg boszorkányok felderítésével és kivégzésével, de a valóságban sosem adtak neki ilyen feladatot. Történelmi hitelesség tekintetében egyébként nem áll túl jól a film, a valódi Matthew Hopkins például a boszorkányvadászata idején még csak a húszas éveiben járt, míg az őt alakító Vincent Price már jócskán benne volt az ötvenesek klubjában. Fontos különbség még, hogy Hopkinst soha senki nem vonta felelősségre az általa véghezvitt kínzásokkal és kivégzésekkel kapcsolatban, valójában tüdőbetegségben halt meg essexi otthonában.

A könyv jogait Tony Tenser szerezte meg a brit Tigon stúdiótól, és a korábban a The Sorcerers című horrorral bizonyító Michael Reevesre bízta az írást és a rendezést. Reeves munkához is látott gyerekkori barátjával Tom Bakerrel. A főszerepre Donald Pleasence-t képzelték el, aki alapvetően egy alkalmatlan, nevetséges, de mégis hatalommal bíró karaktert formált volna meg. Úgy gondolták Pleasence képességei megfelelőek ehhez a különös kettősséggel operáló szerephez. Aztán beszállt a produkcióba a hírhedt, B filmes, amerikai cég, az AIP, akik hozták magukkal a saját, jól bejáratott horrorsztárjukat, Vincent Price-t. Reevesék terve ezzel dugába dőlt, nem tartották sokra Price tehetségét, és rögtön elkezdték átírni a szkriptet, hogy egy sokkal egyszerűbb, kevésbé komplex karakter legyen Hopkinsból.

Akkoriban már a forgatás előtt be kellett nyújtani a forgatókönyveket a brit cenzoroknak, amit Tenser meg is tett. És rögtön visszautasították a szadistának, bestiálisnak minősített történetet. Reevesék átírtak néhány dolgot, visszaküldték, de a reakció ugyanaz volt. Végül a harmadik forgatókönyvben még inkább mérsékelték a kegyetlenségeket, és ez lett kikiáltva a végső forgatókönyvnek. Hogy aztán mégsem ez lett, az javarészt anyagi okoknak köszönhető. Az eredeti befejezésben a boszorkányvadász segédje, John Stearne megerőszakol egy cigány nőt, mire a cigánytábor férfitagjai agyonverik. Pozitív hősünk, Richard Marshall pedig a segítségüket kéri Hopkins ellen. A bátor Richard stílusosan véresre veri a boszorkányvadász generálist, vallomást csikar ki tőle a boszorkányságával kapcsolatban, kicsit vízbe fojtogatja, végül felakasztja. Nekem ez a verzió is tetszett volna, bár a filmbeli lényegesen izgalmasabbra sikerült. Ezenkívül egy csatajelenet is helyet kapott volna a történetben, de végül le se forgatták ezeket a részeket, mert túl drága mulatság lett volna ennyi statisztát felbérelni egy B filmhez.

Maga a forgatás sem folyt zavartalanul, a legfőbb probléma az volt, hogy Reeves egyszerűen utálta a főszereplő Vincent Price-t, és senki előtt sem rejtette véka alá, hogy mást akart a szerepre. Érthető módon ezek után Price sem kedvelte túlságosan a rendezőt, állítólag egy vita alkalmával az alábbi párbeszéd játszódott le köztük:

Price: Én már szerepeltem 87 filmben. Te mit tettél le az asztalra?

Reeves: Én meg rendeztem 3 JÓT.

Reeves egyébként a többi színésszel sem igazán tudott bánni, ezt még a Richard Marshallt játszó Ian Ogilvy is alátámasztotta, akivel egyébként gyerekkori barátok voltak. Reevest inkább a filmezés technikai része érdekelte, a színészi játékhoz egyáltalán nem értett. Egyszer arra kérte Price-t, hogy a ló hátáról tüzeljen a pisztolyával, mire Price visszakérdezett, hogy „Szerinted hogy fog reagálni ez a kibaszott gebe, ha elsütök a füle mellett egy pisztolyt?” Mindenesetre végül megtette, és az a kibaszott gebe le is dobta a hátáról. Price ugyan nem sérült meg, de baromi dühös volt a rendezőre. Price ezen kívül elkövette azt a hibát, hogy a végső nagy haláljelenet felvételekor részegen jelent meg a díszletben. Reeves erre azt az utasítást adta Ian Ogilvynak, hogy ténylegesen essen neki Price-nak a kellékbaltával. Ogilvy így is tett, szerencsére Price-nak emiatt sem lett komoly baja, de azért okozott neki néhány kellemetlen percet.

Ha esetleg úgy tűnt eddig, hogy Reevesnek nem volt elég baja, akkor hozzátenném, hogy a forgatás végéhez közeledvén még a stáb technikusai is sztrájkolni kezdtek. A nehézségek azonban gyakran a kreativitás melegágyát jelentik. Az utolsó jelenetet úgy tervezték, hogy főhősünk egyszerűen lelövi a két gonosztevőt, majd később rájöttek, hogy egy darab egylövetű pisztollyal viszonylag nehéz lenne két embert lelőni, így került elő az a bizonyos baltás befejezés a sikoltásokkal, amely elég hatásos mind a mai napig. Nem a Caligula volt az egyetlen film, amelybe a rendező akarata ellenére meztelen jeleneteket forgattak, ez a probléma itt is fennáll. A német mozibemutató számára készítették a normál forgatás után, éjszaka néhány pluszjelenetet, a Caligulával ellentétben azonban nem pornóról, hanem csak szimpla erotikus jelenetekről volt szó. Mondanom sem kell, hogy Reeves ezeket is mennyire utálta, később se az angol, sem az amcsi verziókban nem bukkantak fel ezek a jelenetek, csak jóval később, amikor az HBO kiadta VHS-en filmet.

A kész film természetesen nem tetszett a cenzoroknak, Angliában jól széjjel vágták a filmet, és úgy küldték a mozikba. Amerikában természetesen az AIP forgalmazta, ők annyit törődtek vele mindösszesen, hogy átnevezték a filmet A győztes féreggé Poe novellája alapján. Ezzel próbálták átverni a nézők fejét, hogy ez is a Vincent Price nevével fémjelzett Poe-sorozatuk része, illetve forgattak hozzá egy prológust Price-szal, ami megindokolta a címváltoztatást. Az AIP ezt leszámítva nemigen törődött a kész művel, a lényeg az volt nekik, hogy leírhatták az adójukból a filmre szánt költségeket.

Volt is ebből egy kis incidens Hongkongban a brit tengerészek körében, akik a bázisukon megnézték a Witchfinder Generalt, egy hónappal később pedig a helyi moziban a The Conqurer Wormöt. Visszakövetelték a pénzüket, amit a mozis nem volt hajlandó visszaadni, mire a tengerészek dühükben majdnem szétszedték az egész mozit. Erre már a mozis szíve is megenyhült, és visszaadta nekik a pénzüket, majd küldött egy számlát az AIP-nak a káráról. Arról már nem szól a fáma, hogy megkapta-e valaha a kártérítést.

Az angol kritikusok gyűlölték az elkészült filmet, lehordták mindenféle undorító, brutális, szadista mocsoknak, pedig ők csak a vágott verziót láthatták. Az amcsi kritikusok nem vettek tudomást az autósmozikban és grindhouse-okban játszott B filmről. Később, a 2000-es években felfedezte magának az új kritikus nemzedék a Witchfinder Generalt, ezúttal viszont nem győzték az egekig magasztalni, a Total Film magazin például minden idők 15. legjobb horrorfilmjévé választotta, ami azért igen erős túlzás.

Mivel anyagilag nagyon sikeresnek bizonyult a film, ezért gomba módjára szaporodtak a másolatok az alábbi címeken: Mark of the Devil, Bloody Judge, ez utóbbit Jesus Franco rendezte Christopher Lee főszereplésével. A Blood on Satan’Claw-t, pedig szintén a Tigon stúdió csinálta. Néhány kritikus szerint a film inspirálóan hatott Ken Russellre, és híres botrányfilmjére, Az ördögökre is. Ennek ellentmond, hogy Russell kifejezetten utálta a Witchfinder Generalt, sőt az egyik legrosszabb filmnek tartotta, amit valaha látott. A film népszerűségére jellemző, hogy egy heavy metal banda éppen e film címét választotta nevéül, csakúgy mint Bava és a Black Sabbath esetében.

Később Vincent Price is megnézte a filmet, és nagyon tetszett neki, megértette, hogy Reevesnek mi volt az eredeti koncepciója. A nagy horrormúltra visszatekintő Price hajlamos volt ugyanis túljátszani a szerepeit, ebben a moziban viszont fenyegetőnek és komolynak kellett maradnia. Később Price úgy emlékezett vissza, hogy ez volt élete legjobb alakítása, és ezzel a kritikusok is nagyrészt egyetértettek. Mivel a forgatás közben nem tudta, mire megy ki a játék, ezért folyamatos harcban állt Reevesszel, a rendező minden egyes lépését megnehezítve. Utólag azt nyilatkozta, hogy ha Reeves megbeszélte volna vele, mik a szándékai, ő készségesen együttműködött volna.

Michael Reevest munkatársai ígéretes tehetségnek tartották egészen addig, amíg pár hónappal a film elkészültét követően túl nem adagolta magát gyógyszerekkel. Depressziótól és álmatlanságtól szenvedett, ezért nyúlt a gyógyszerekhez, halála véletlen baleset következménye lehetett. 25 éves volt. Azóta egy igazán soha be nem teljesült tehetségnek tartják.

A Witchfinder General mai szemmel nézve már egyáltalán nem hat botrányosnak, vagy különösképpen brutálisnak, sőt viszonylag visszafogottnak tűnik az erőszak ábrázolása. A mai napig működik, annak ellenére, hogy a vágtatós-kosztümös kalandelemeket variálja a horror zsánerével. A kínzásjelenetek megrázóak, nem azért a belezős brutalitásért, amit látunk, mert ilyet nem látunk, hanem elsősorban lelkileg hat ránk. Vincent Price és segédje ebben a filmben az elnyomó hatalmat képviselik, amely álszent módon, egy felsőbb akarat nevében kínoz halálra embereket, méghozzá teljesen törvényes keretek között. Az elnyomás, a tekintélyelvűség elleni harc pedig örök érvényű téma, nem halványul el az évek múltával. Nem mellesleg nemcsak a vér, hanem a szex terén is nagyon merészek voltak a készítők. Az alapverzióban nem látunk ugyan semmit, de a többszörösen megerőszakolt főhősnő azért elég kemény témának számít még ma is. Mindehhez pedig nagyon sokban hozzájárul az ezúttal tényleg sokkal visszafogottabb Vincent Price alakítása, ahogy az utolsó pillanatokig pofátlanul, kétséget nem ismerően magabiztos, és annyira ura minden helyzetnek, hogy az már vérlázító, főleg egy ennyire negatív karakter esetében. Aztán az a bizonyos balta nemcsak hihetetlenül felszabadítóan hat ránk, de egyúttal azt is bebizonyítja, hogy nemcsak pozitív hőseinkből, hanem belőlünk, nézőkből is kiszabadulhat az állat.

Azt leszámítva, hogy egy meglepően jó filmről beszélhetünk, közel sem tökéletes a Witchfinder General, mert sajnos nem tud szabadulni B filmes mivoltától, ami nemcsak az alacsony költségvetést jelenti ebben az esetben, hanem néhány kifejezetten ügyetlen jelenetet. Gondolok például a Hopkins elleni merénylet sutaságára, amikor is a gondosan felvezetett mellékszálban a merénylő egy emelettel lejjebb, és 15 méter távolságból rákiált Hopkinsra egy késsel a kezében, hogy felhívja magára a figyelmet, majd illedelmesen megvárja, hogy lelőjék. Vagy az a jelenet is hasonlóan értelmetlen, melyben a Hopkins elől bujkáló Sara vígan sétálgat az utcán, amikor nyilvános boszorkányégetés folyik éppen a városban. Továbbá amellett is nehéz lenne elmenni, hogy a pozitív hőst játszó Ian Ogilvy rém gyengén hozza alapból sablonos és semmitmondó szerepét. A szerelmét játszó Hilary Heath egy fokkal talán jobban teljesít, de igazán választhattak volna nála vonzóbb színésznőt is Sara karakteréhez. 

Emellett olyan vitathatatlan érdemei vannak a filmek, mint a gyönyörű fényképezés, és az sem elhanyagolható tényező, hogy ritkán érezhetünk valódi zsigeri izgalmat egy ilyen régi alkotás nézése közben. A befejezésen kívül pedig az a jelenet garantáltan meg fog maradni mindenki emlékezetében, amikor az egyik „boszorkányt” szépen-lassan beleengedik egy szerkezet segítségével a lángoló máglyába. Mindent összevetve, ha egy enyhén hátborzongató, a mai napig hatásos, ámde elfeledett klasszikusra vágytok, és nem akadtok fent némi következetlenségen, meg B filmes hozzáálláson, akkor jó eséllyel bejön a Witchfinder General.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!