Kevin Eastman poénból rajzolt egy skiccet barátjának, Peter Lairdnak egy tinédzser mutáns nindzsa teknőcről. Valóban elvetemült ötlet. A skicc aztán továbbfejlődött, és némi adóvisszatérítésből, és Eastman bácsikájának kölcsönadott pénzéből saját maguk adták ki az első képregényeket ’84-ben. Az akkoriban divatos képregények, a Fenegyerek, az Új Mutánsok és a Ronin paródiájának szánták az egész ötletet.

Az igazán nagy pénz azonban nem a képregényekben volt, hanem a merchandiseban. Mark Freedman segítségével leszerződtek a Playmates játékgyártó céggel, és onnantól kezdve nem volt megállás, az üzlet beindult. 1987-ben rajzfilmsorozatot készítettek a teknőcök kalandjaiból, és természetesen Hollywood sem akart távol maradni a húsos fazéktól, így 1990-ben kijöttek egy élőszereplős Tini nindzsa filmmel. Ami elég durván gyors, ha belegondoltok. Batmannek 50 évet kellett várnia a nagyvászonra, Pókembernek és Supermannek 40 évet, a teknőcök pedig 6 év alatt jutottak el idáig.

Kiskoromban én is Tini nindzsa mániás voltam, mint minden fiú a korosztályomban. Voltak akciófiguráim (hol lehetnek most?), képregényeim, könyvem, és a világ minden kincséért sem hagytam volna ki egyetlen részt sem a sorozatból. Megmagyarázni már nem tudnám, miért lehetett ez akkora siker. Valahogy azért, mert nindzsák voltak, és egyben teknőcök is, harcoltak, de közben jópofák voltak. A rajzfilmsorozat a feledés homályába tűnt a sok-sok év elteltével, viszont az első nagyfilm megvolt videokazettán, így azt számtalanszor megnézhettem.

A film egyaránt merített a képregényes és a rajzfilmes előzményekből. Szecska mester és a teknőcök eredettörténete kicsit máshogy néz ki a rajzfilmben, mint a képregényben, itt a képregényhez nyúltak vissza. Viszont a sorozatból kölcsönözték April foglalkozását (riporter), és a teknőcök különböző színű fejkendőit. És a dolog be is jött nekik. 13,5 milliót költöttek a filmre, ami már akkoriban sem volt vészes, és csak Amerikában 135 milliós bevétellel számolhattak, de világszerte összejött a 200 misi, ami viszont még ma is szép lenne. A kritikusok ugyan nem ujjongtak, de nem is ez volt a készítők célja, hanem hogy a fanokat becsábítsák a moziba, és többé-kevésbé sikerült nekik megfelelniük.

És hogy milyen ma az első Tini nindzsa film? Hát gagyi, milyen lenne? Akkoriban még nem volt divat komolyan venni a képregény műfaját, ez meg eleve a képregények paródiájának készült. A film hangvétele tehát kifejezetten gyerekes, még csak nem is a tinédzser réteget célozták be, hanem egyértelműen a teknőcfigurákkal a kezükben a rajzfilmsorozatot bámuló kiskrapekokat. Felnőtt fejjel, már nehéz élvezni ezt a filmet. Persze, az én generációm esetében javíthat a helyzeten a nosztalgiafaktor, meg az a bizonyos báj, ami a mi szemünkben rárakódott erre a mozira, így természetesen én sem tudok igazán haragudni rá, de azért nem bánhatok vele túlzottan kesztyűs kézzel sem, mert a hibái nagyon szembetűnőek.

És nem, nem a gumijelmezek miatt gagyi az összkép. Sőt, azokat kifejezetten jól megcsinálták, a Muppet Show-val befutott Jim Henson stúdiója készítette őket, és kemény 18 hétig dolgoztak rajta. Persze, nyilván látszik rajtuk, hogy gumiból vannak, és nem igazi teknőcök, de elárulok egy titkot: a nemsokára bemutatásra kerülő filmben pedig az fog látszani, hogy számítógép generálta őket. A készítők nem csak gumit használtak egyébként, hanem elektronikát is, így hőseink tudják forgatni a szemüket, tudnak beszélni, még minimális szinten grimaszolni is. Együtt lehet velük érezni, nem gondolunk folyamatosan arra, hogy ezek csak gumik, egyszóval működött ez a megoldás. A kor színvonalának, igényeinek megfelelő volt, nem lehet rájuk panasz. Ami még tetszett a filmben, az éppen az átka is. A könnyed hangvételnek köszönhetően – ami még így is közelebb áll a képregény kvázi sötétebb hangvételéhez, mint a rajzfilmsorozathoz – Szecska mester irtózatosan közhelyes nagymonológjait mindig feloldja némi humor, vagy valami beszólás. Meg az összes komoly helyzet után van valami kikacsintás, mert hé, mégiscsak tinédzser mutáns teknőcökről nézel egy filmet.

Viszont az probléma, hogy ha 12 évesnél idősebb vagy, akkor a poénok már jó eséllyel nem igazán jönnek be, és a dialógusok sem állnak éppenséggel a helyzet magaslatán. De kit érdekel a duma? Milyenek a bunyók? Olyanok, mintha egy Bud Spencer Terence Hill harcot látnék némi karatekoreográfiával megspékelve. A teknőcjelmezekbe bújva nem lehetett igazán gyorsnak, vagy látványosnak tűnni, meg különben sem lehet komolyan venni őket, úgyhogy ezt azért még meg lehet bocsájtani. A harcok egyébként több országban is érdekes változtatásokon mentek keresztül. Angliában például egy alternatív változatot mutattak be, mivel Michelangelo nundzsakus harcait veszélyesnek látták a gyerekekre nézve. Így az angoloknál ő alternatív snittekben a kezével verekedett leginkább. A németek szintén túl erőszakosnak tartották a filmet a gyerekek számára, ők azzal próbálták tompítani az egészet, hogy vicces, rajzfilmszerű hangeffekteket kevertek be a bunyók alá. Átkozott ’90-es évek! Nekünk is volt otthon nundzsakunk, mégse lett belőle soha komoly probléma.

Viszont ami nagyon gagyi a filmben, az például a teknőcálca. Felvesznek egy kalapot, meg egy esőkabátot, és senkinek sem tűnnek fel az emberméretű teknőcök. És ezt nekünk el kéne fogadnunk. A másik probléma April, akinek szerepére sikerült egy teljesen jelentéktelen, és egyáltalán nem vonzó, vagy szimpatikus csajt választani. A végső összecsapás is csalódást okozhat, mert a főgonosz Zúzóval olyan könnyedén számol le Szecska mester, mintha csak egy tucatnindzsa lenne a sok közül. Valószínűleg a robotpatkány nem volt képes karatéjozni, így nem lehetett összehozni egy normális összecsapást, de ez még így is illúzióromboló. De egy gyerekkori élmény is összetört a film nézése alatt. Régen az öntörvényű, lázadó Rafaello volt a kedvenc teknőcöm, ebben a filmben viszont inkább egy nyavalygó, beképzelt pöcsnek tűnik, aki csak felesleges bajok forrása

Ha pedig látni akarjátok Sam Rockwellt nagyon fiatalon, statistaszerepben, bűnöző suhancként, akkor nagyon jól figyeljetek, mert ettől a filmtől ezt az élményt is megkaphatjátok.

Külön említést érdemel a filmek szinkronja. Az első két rész esetében nagyon színvonalas munkákat készítettek, Szecska mester hangját például Sinkovits Imre prezentálja felénk, de a magyar szinkronkészítés színe-javát fel lehetne sorolni. Az első rész bemutatásának idején nálunk még valószínűleg nem vetítették a rajzfilmsorozatot, mert a szereplők neveit meghagyták az angol eredetiben. Szecska így Splinter maradt, Zúzó pedig pedig Shredder. Amúgy ez nem annyira különös, ha emlékeztek, egy évvel korábban az első Batman filmet is még A denevérember címmel hozták be hozzánk. Mindenesetre a folytatásra ezt a problémát sikerült kiküszöbölni, mindenki megkapta a jól ismert magyarítását. Sőt, ha emlékeim nem csalnak, még a teknőcök is a rajzfilmsorozatos hangjukon szólalnak meg.