A középszerűséggel megáldott rendezők nagy szerencséje, hogy ezen a szinten évekig el lehet szép csendben lavírozni, ám, ha eljön az alkalom, amikor ennél többet kell villantani, hirtelen kínosan nyilvánvalóvá válik az alkalmatlanságuk. Tom Dey a meglepően szórakoztató Új csapással alapozta meg karrierjét, de, hogy sose fog belépni a keresett rendezők ligájába, azt következő munkája, a Showtime méretes és teljességgel indokolt bukása tette bizonyossá. A film távolról se nézhetetlen, viszont kihagyja az összes kínálkozó ziccert, amiből pedig jópár akad.

Mind Robert De Niro, mind Eddie Murphy túl volt már a fénykorán, de még éppen abban a korszakukban jártak, amikor, ha megfelelő anyagot kaptak a kezük közé, még képesek voltak brillírozni. A Showtime összecsapott forgatókönyve sajnos nem az a matéria, amivel sokat kezdeni tudnának. A film valahol félúton próbál megállapodni a médiaszatíra és zsarupárosokról szóló akció-vígjátékok között, de mindkét részről felsül. A történet szerint egy mogorva nyomozó (De Niro) és egy kétbalkezes, ripacs járőr (Murphy) köré reality műsort kreálnak, ám eközben feltűnik pár kubai gengszter, akik valamilyen szupermordállyal - ne kérdezd - teszik hűvösre a nekik nem tetsző arcokat.

A film készítői annyi fáradtságot nem vettek, hogy utánajárjanak, hogy miben áll egy valóságshow, ezért inkább az olyan régi zsarusorozatok kliséit ekézik, mint a T.J. Hooker. Még William Shatnert is rávették egy önirónikus cameora, ami vicces, csak épp vagy tíz-húsz évvel elkéstek vele. Egy sor jelenetet szánnak arra, hogy a tévések miképp próbálják hollywoodiasítani a két főszereplőt és környezetét, de az egésznek egy fikarcnyi értelme sincsen. Kezdjük ott, hogy miért verné bármelyik csatorna magát költségekbe, hogy méregdrága kocsikat toljon két rendőr alá, hogy azzal járőrözzenek?

Azt se tudjuk meg, hogy az emberek egyáltalán miért rajonganak a műsorért. Egy montázzsal elintézik, hogy aztán a nem kevésbé kidolgozatlan nyomozással próbálják előrevinni a sztorit, amiben szintén olyan alapkérdésekkel nem foglalkoznak, mint, hogy kik ezek a gengszterek és mi a konkrét céljuk ezzel az új fegyverrel. Ebből a szálból is csak alibi lesz, melyben komikusnak szánt jelenetek váltogatják egymást random. Az alkotók azt hiszik, hogy elég bedobni azokat a sablonokat, amiket nem sokkal korábban szóvá tettek (pl. a hírhedt T.J. Hookeres szélvédőre vetődést), az már eszükbe se jut, hogy kezdjenek velük bármit, netán csavarjanak rajtuk. Az egyedüli, amire építenek azok De Niro és Murphy grimaszai. A többi csak odahányt kötőanyag, ami minden egyes perccel egyre jobban szétválik.

A rendező Tom Deynek nincs annyi ötlete és elegendő stílusérzéke, hogy az átlag fölé emelje a produkciót, így nem csoda, hogy inkább színészeire bízza magát, akik azonban nem végezhetik el helyette a melót. Az tény, hogy a film élvezhetőségéhez a legtöbbet két sztárja teszi hozzá. De Niro ugyan már itt kezdi unni magát, de ekkor még nem olyan látványosan, hogy ennek a film kárát lássa. Murphy is hozza szokott formáját. Nagy hiba, hogy az alacsonyra szabott korhatár miatt pont a legfőbb erősségéről kell lemondanunk, a szabadszájúságáról. Az is egy zseni volt, aki kitalálta, hogy a Showtime káromkodásmentes legyen, de hát a film végülis annak a hollywoodi kontárságnak az eredménye, amiből viccet igyekszik csinálni.