„Senki nem mondhatja azt, hogy senki, anélkül, hogy valaki lenne.”

A londoni író, Alan Alexander Milne fia, Christopher Robin 1920-ban született, Milne karrierrje pedig egy évre rá lódult meg csak igazán Kaland a nászúton című vígjátékával. Fiának egyéves születésnapjára, 1921. augusztus 21-én egy játékmackót ajándékozott, amelyet Edwardnak neveztek el. A medve ezen a néven szerepel Milne első gyerekverskötetében, a When We Were Youngban (Amikor még kicsik voltunk). Később, egy londoni állatkertben tett látogatást követően Christopher Robin megváltoztatta a mackó nevét Winnie-the-Poohra. A londoni állatkert medvéjét ugyanis Winnie-nek hívták, mivel a gazdája, Harry Colebourn Winnipegből származott. (Róluk egyébként 2004-ben film is készült Az igazi Micimackó címmel, Michael Fassbender főszereplésével). Christopher Robin gyermeki agya a medve Winnie nevét valamiért összekombinálta egy Pooh nevű hattyú nevével.

A kisfiú és a játékmackó barátságából született meg aztán a Winnie-the-Pooh című regény, amely 1926-ban jelent meg, majd 1928-ra elkészült a folytatása is. Mind a két könyv világsikert aratott, és örökre halhatatlanná tette Milne nevét. A mackó mellett Christopher Robin több játékállatkája is szerepet kapott, például Piglet, Eeyore és Kanga. Valójában csak Nyuszit és Bagolyt találta ki az apuka. A könyvek keretes szerkezetének köszönhetően egy ideális, tanító-nevelő jellegű párbeszéd zajlik a Mesélő és Christopher Robin között, ahol a főhős kisfiú a bölcs vezető a többi állatka között, akik fejlődési szintjüket tekintve megfeleltethetők egyfajta kistestvéreknek is. A valóság azonban ennél árnyaltabb volt. Christhopher Robin Milne 1975-ben megjelent önéletrajzi könyve szerint apja valójában sosem tudott vele igazán bensőséges kapcsolatot kialakítani, és a fiú nem igazán akarta elfogadni az apja által ráruházott szerepet. Később, felnőttként Christopher Robin a New York-i közkönyvtárnak adta ajándékba az eredeti plüssfigurákat, amelyeket a mai napig meg lehet tekinteni. És ha már illúziókat rombolunk, tegyük hozzá, hogy a könyv emberek milliót vezeti félre a medvék táplálkozási szokásaival kapcsolatban: a valóságban inkább füvet, bogyókat és kisebb állatokat (Malacka?) esznek, és nem annyira preferálják a mézet.

Maga Milne is terhesnek érezte egy idő után a Winnie-the-Pooh fogadtatását, mert háttérbe szorította összes korábbi és későbbi művét, például az 1934-ben megjelent Peace with Honour című saját élményekből táplálkozó háborúellenes regényét. Az sem volt mellékes tényező, hogy Milne valójában nem tartotta gyerekkönyvírónak magát. Művének sikere ellen mindenesetre nem nagyon tehetett semmit, számtalan nyelvre lefordították. A magyar verziót például legalább annyira magunkénak érezhetjük, mint az angolok az eredetit. Karinthy Frigyes valójában sem angolul, sem németül nem beszélt tökéletesen, viszont nővére, Karinthy Emília (akit Micinek becéztek) valóságos nyelvzseni volt, aki többek között az angolt is anyanyelvi szinten beszélte. A mű nyersfordítását Mici készítette el, amit aztán Karinthy Frigyes jelentősen átdolgozott. A magyar fordítás 1935-ben jelent meg először. Ez azóta a magyar nyelvű irodalom szerves részévé vált. De nem ez az egyetlen magyar vonatkozás a Micimackó-fordítások tekintetében, ugyanis a latin nyelvű változatot szintén egyik hazánkfia, Lénárd Sándor készítette el.

„Fogják meg, kirepül a könyvből! Lapozzanak!”

Mindeközben más fronton is zajlottak az események a mi mackónk háza táján, 1930-ban egy Stephen Slesinger nevű úriember vásárolta meg a történet megfilmesítési és kereskedelmi jogait ezer dollár és a bevétel 66%-a fejében. Állítólag egy éven belül ezekből a jogokból már 50 millió dolláros bevételt tudhatott magáénak. Slesinger készíttette el az első Micimackó-babát, -társasjátékot, -puzzle-t, -dalt, -rádióműsort és -mozgóképet. A később jól ismert piros pólót is ő adta rá először. A regényt eredetileg illusztráló Shepard rajzai még nem voltak színesek, így hiába rajzolt Micimackóra pólót, annak nem lehetett tudni a színét, de a pirossal olyan jól harmonizált, hogy később a kiszínezett verziókban már többnyire pirosként ábrázolták eme becses ruhadarabot.

Slesinger 1953-as halálát követően felesége, Shirley örökölte a jogokat, akitől aztán Disney vásárolta meg 1961-ben. Mrs. Disney gyakran olvasott fel Milne regényeiből (és a Mary Poppinsból) a lányainak, akik nagyon élvezték, és rengeteget nevettek rajta, Walt pedig elhatározta, hogy filmet készít belőle. És ha már szóba került a Mary Poppins, itt rögvest fel is hívnám a figyelmet a nemrégiben bemutatott Mr. Banks megmentése című, Tom Hanks nevével fémjelzett film egyik bakijára: a történet elején P. L. Travers felháborodva dobja el a Disney-féle Micimackó-plüssfigurákat „Szegény Milne!” felkiáltással. Mindezt teszi három évvel azelőtt, hogy az első Micimackó-film egyáltalán a mozikba került volna, ami különösen azért érdekes, mert maga a Disney Stúdió gyártotta később ezt a mozit is, nem mintha egyébként különösebben nagy dolog lett volna bárkinek utánanéznie.

A film készítésére visszatérve, Walt Disney eredetileg egész estés rajzfilmet tervezett Milne könyvéből, az adaptálással A dzsungel könyvével már bizonyított Larry Clemmonst, a rendezéssel Wolfgang Reithermant bízta meg, aki később, Disney halálát követően az animációs részleg vezetője lett. Wolfgang volt felelős egy személyben a film látványtervének kialakításáért is. Disney döntése alapján hűségesek akartak maradni Ernest H. Shepard eredeti rajzaihoz, amelyeket a könyvből már jól ismerhetett a közönség. Ellentétben az Aliz Csodaországbannal, ez esetben sikerrel jártak, még a film háttereit is kontúrozták egy külön rétegen, csak azért, hogy jobban hasonlítson Shepard vázlatos stílusára, de persze módosításokra elkerülhetetlenül szükség volt. A DVD extrái között a filmen dolgozó egyik animátor (Disney kilenc nagyöregének prominens tagja), Ollie Johnston nyilatkozata szerint azért kellett leginkább változtatniuk, mert Sheparddel szemben ők nem egy, hanem szinte minden oldalról  lerajzolták a karaktereket. Illetve – annak ellenére, hogy plüssfigurákról van szó, gombszemekkel –, mégiscsak gesztikuláltak, illetve érzelmeket fejeztek ki a szereplők, ennek ábrázolása pedig már teljes egészében az animátorok ötletességén és fantáziáján múlt.

Egy új karaktert is megalkottak, méghozzá Ürgét. Malackát szerették volna vele helyettesíteni, illetve közelebb hozni az amerikai közönséghez ezt a brit történetet. Felfűztek erre egy jópofa poént is, Ürge ugyanis többször elmondja, hogy ő nincs benne a könyvben, ami utalhat a telefonkönyvre is, vagy arra, hogy ő nem szerepelt Milne eredetijében. A figura alapjaként leginkább a Susi és Tekergő hódját használták fel. Már készen volt az animációs részleg a teljes film storyboardjával, amikor Disney kitalálta, hogy mégsem egész estés mozit készítenek a Micimackóból, hanem három rövidfilmet, amelyeket majd a végén egybefűznek. Azért hozta meg ezt a döntést, mert úgy gondolta, az amerikai közönség még nem ismeri eléggé ezt a sztorit ahhoz, hogy sikerre vigye a mozikban. Hihetetlen belegondolni, de a Micimackó akkoriban még nem volt akkora brand, hogy ráépítsenek egy egész filmet.

A munkálatok megkezdődtek, a címszerepre azt a Sterling Holloway-t kérték fel, aki A dzsungel könyvében Ká, a Dumboban pedig Gólya úr hangját adta korábban. Róbert Gida szerepére Wolfgang Reitherman fiát, Bruce-t választották, aki egyébként Mauglit is szinkronizálta. Mivel jó pár év elteltével készültek el a kisfilmek, ezért mindig más fiú adta Róbert Gida hangját, a következő epizódban például Jon Walmsley, a harmadik, egyben befejező részben pedig Timothy Turner. A dalokat Disney „fiai”, házi dalszerzői, a Sherman fivérek írták, akik a film szellemiségéhez híven kedves nótákat szándékoztak alkotni, amelyek egyben ódák a gyerekkorhoz. A film instrumentális zenéjét Buddy Baker írta, aki azt találta ki, hogy Szergej Prokofjev Péter és a farkasához hasonlóan, minden karakterhez más hangszer tartozzon, így lett Fülesé a basszusklarinét, Kangáé a fuvola, Zsebibabáé a kisfuvola, Nyuszié a klarinét, Malackáé az oboa, Bagolyé az okarina és a vadászkürt, Micimackóé pedig a baritonkürt.

„Én nem hiszem, hogy Nyuszi jó ötlete jó.”

A Milne-regény első két fejezete alapján készült kisfilmet 1966. február 4-én mutatták be, az Ebadta kutyakölykök című élő szereplős Disney-film előtt. Érdekesség, hogy a kisfilm eredeti poszterén szerepel Tigris és Malacka is, holott ők csak a következő epizódban tűntek fel. Ennek megfelelően a poszteren szereplő állatkák még sokkal jobban hasonlítanak Shepard eredeti rajzaira, mint a későbbi, Disney-féle karakterekre.

A film mindenesetre tetszést arathatott, mert viszonylag hamar nekiálltak a következő résznek, amelynek megtervezésében Disney még aktívan részt vett, mielőtt az év végén tüdőrák következtében elhunyt volna. Viszont éppen ezért, mert még tevékenyen részt vett benne, ezért az utolsó remekművének tartják. Az 1968. december 20-i bemutatót követően posztumusz jelölték Disney-t a legjobb rövid animációs film kategóriában Oscar-díjra, amelyet meg is nyert. Disney nevében a rendező, Wolfgang Reitherman vette át az elismerést. A kisfilmet szintén egy élő szereplős Disney mozi, a The Horse in the Gray Flannel Suit előtt vetítették le. A kritikai megítélése ennek a résznek legjobb a három közül. Való igaz, remek poénokat írtak ehhez az epizódhoz, a dalok sem hagytak kívánnivalót maguk után, Micimackó szürreális rémálmának ötletessége pedig a Dumbot idézte. Ez a kisfilm négy Milne-fejezet kombinálásából született, kettőt az eredeti regényből, másik kettőt pedig a folytatásból, a Micimackó kuckójából használtak fel.

A siker ellenére igencsak sokat, hat évet kellett várni a harmadik etapra, amelyet 1974. december 20-án mutattak be a Sziget a világ végén előtt, ami (ki nem fogjátok találni) egy élő szereplős Disney-film volt. A stáb változott időközben egy kicsit, Wolfgang Reitherman már csak a produceri teendőket vállalta el, a rendezéssel pedig Disney kilenc nagyöregének egyikét, John Lounsberyt bízta meg. Ebben az utolsó részben már nem nagyon énekelgetnek, így a Sherman fivérek ebben már nem vettek részt. Ezt az epizódot szintén jelölték Oscar-díjra, de azt végül a Closed Mondays című gyurmafilm kapta. A film maga a Micimackó kuckójának negyedik és hetedik fejezetén alapul.

Három évvel később pedig összefűzték ezt a három részt két darab, pár másodperces plusz átvezetővel, és kiadták The Many Adventures of Winnie the Pooh címmel 1977. március 11-én. Hogy lezárják a sztorit, készítettek hozzá egy sokkal rövidebb, negyedik részt, amelyben Róbert Gida és Micimackó elbúcsúznak egymástól, mert a kisfiúnak iskolába kell mennie. Ez egyébként a Micimackó kuckójának legutolsó fejezetén alapszik, úgyhogy elmondhatjuk, hogy ilyen téren is hűek voltak Milne regényeihez. Hivatalosan pedig ebben a kiegészített, mozikba küldött formában tekintik a 22. egész estés Disney-rajzfilmnek a Micimackót.

A box office-ról vagy a kritikai fogadtatásról nem találtam semmilyen információt, de különösebben rosszul nem alakulhattak a dolgok, mert hat évvel később készült még egy utolsó kisfilm Füles nagy napja címmel, viszont ezt soha, semmilyen formában nem kapcsolták össze az előző három alkotással, és szó, mi szó, színvonalában sem ér fel hozzájuk se a történetet, se a poénokat, se az animációt tekintve, de azért elmondható, hogy nézhető, szórakoztató és hű az előző három epizód szellemiségéhez. Ezt kivételesen nem egy új, élő szereplős film előtt mutatták be, hanem A kőbe szúrt kard újra bemutatásakor (1983. március 11-én) vetítették. Aki kíváncsi rá, megtalálhatja a Magyarországon is kiadott jubileumi DVD-kiadás extrái között magyar felirattal.

A Micimackót a többi egész estés Disney-rajzfilmmel ellentétben nem mutatták be újra a mozikban, viszont kiadták VHS-en, lézerlemezen és Betán a ’80-as évek elején. DVD-n 2002-ben jelent meg. 1988-ban indult el a tévésorozat, amely messze a legszínvonalasabban sikerült az összes hasonló széria közül, nemcsak az eredeti karakterek báját, a történetek hangulatát, de nagyrészt a humorát is sikerült megőrizni, amellett, hogy valamilyen szinten még modernizálták is. Ha Micimackóról van szó, akkor az eredeti film mellett leginkább ezzel a sorozattal érdemes próbálkozni. Emellett azonban volt élő szereplős tévésorozat, rengeteg videóra, DVD-re készült folytatás készült, kezdve a Micimackó visszatérrel, de volt még: Tigris színre lép, Malacka, a hős, Micimackó és a Zelefánt. Legutóbb, 2011-ben pedig simán csak Micimackó címmel küldtek mozikba egy filmet hagyományos rajztechnikával (ez azért fontos, mert közben készült egy 3D-s borzalomgány sorozat is), és az eredeti filmre jellemző könyves poénkodással, bár a színvonalat már kevésbé sikerült tartani. És akkor még ott vannak a Disneylandi Micimackó parkok, a különböző videojátékok vagy a halloweeni, karácsonyi specialok.

„Én nem akartam enni belőle, csak meg akartam kóstolni.”

A Micimackó azonban elsősorban nem a filmek-sorozatok miatt olyan nagy üzlet, hanem főleg a merchandise termékek miatt. Nem nagyon tudsz bemenni olyan játékboltba, amely nincsen tele micimackós cuccokkal. Alapvetően már maga Micimackó karaktere egy marketingfogás, hiszen egy plüssállatról van szó, így bármelyik gyereknek lehet igazi Micimackója, az összes többi állatról már nem is beszélve. (Nem akarok hazudni, nekem is van egy Micimackóm itthon a mai napig, lásd a képen.) És akkor még egyetlen árva szót sem szóltunk az összes többi mindenről: ágyneműkről, táskákról, kulcstartókról, kirakósokról, tollakról, tolltartókról, CD-kről, kártyákról, matricákról, pólókról, társasjátékokról, műanyagfigurákról, búgócsigákról, party kofferről, lapostányérokról, poharakról, bögrékről, dísztasakokról, szendvicsdobozokról, mágneses bébi táblákról, üdvözlőlapokról, csákókról, homokozó készletekről, szalvétákról, gyertyákról, zenélő dobozokról, zseblámpákról, kifestő- és foglalkoztatókönyvekről, de készült Micimackó-könyv a taóról, receptekről, illemtanról, problémamegoldásról és gyerekpszichológiáról is. Disney talán élete legnagyobb üzletét kötötte meg a Micimackó jogainak megvásárlásával. Viszont azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Disney nélkül valószínűleg sosem lett volna Micimackó neve ennyire ismert. A karakter népszerűségét jól jellemzi, hogy saját csillaga van a hollywoodi hírességének sétányán, Varsóban pedig utcát neveztek el róla.

Az eredeti film a tévésorozat bemutatásának évében, 1988. december 1-én került a magyar mozikba. A Pannónia Filmstúdió utódja, a Magyar Szinkron és Videovállalat készítette hozzá a magyarítást, és a Mokép forgalmazta. Azonban ők a három kisfilm jogait vásárolták meg, és szinkronizálták le, nem pedig az összefűzött játékfilmét (valószínűleg így olcsóbb volt). Ez később problémákhoz vezetett, az 1997-es VHS-kiadásakor az Intercom már az egész estés változatot adta ki, így az egész szinkront újravették. Javarészt az eredeti hangokkal egyébként, csak Róbert Gida, Kanga, és Ürge hangja változott meg, de ezek közül is csak az utóbbi hiánya lehet fájó. Szerencsére a film mindkét szinkronjánál ügyeltek arra, hogy ne csak az angol hangsávot, hanem Karinthy Frigyes végtelenül szellemes műfordítását is felhasználják. A dzsungel könyvéhez hasonlóan erről is elmondható, hogy a magyar szinkronszakma egyik legjobb darabjáról van szó, amelyet Sinkovits Imre Mesélője, Mikó István Micimackója, Szacsvay László Nyuszija, Földessy Margit Malackája, Bács Ferenc Tigrise, Szabó Ottó Fülese, és Verebes István Bagoly-alakítása garantál számunkra. A dalokat szintén ötletesen ültették át, összességében nehéz elképzelni nélkülük ezt a filmet, éppen ezért külön öröm, hogy az újraszinkronizálásban szinte mindenki részt vett, sőt a sorozat magyar változatának elkészítésében is, így elmondható, hogy a hangokat tekintve sokkal inkább egységes a magyar Micimackó, mint akár az angol eredeti. Az eredeti szinkronnal mutatta be annak idején, 1993-ban a Magyar Televízió, sőt az illegálisan kiadott VICO-kazettákon is ez a szinkron volt megtalálható. Anno nekünk ennek a kiadásnak az egyik másolt példánya volt meg egyébként.

„De másnap egész más nap volt.”

A Micimackó-film ma 91%-on áll a Rottentomatoes kritikákat összesítő weboldalon, ami kiemelkedően jó eredménynek számít, az eredeti kisfilmek 7,8-7,9 pontokat kaptak az IMDB-n. Leonard Maltin, az amerikai rajzfilm és a Disney-filmek egyik legnagyobb szakértője szerint az a jó a Micimackóban, hogy az animáció a Disney-től szokatlan módon hasonlít az eredeti Shepard-rajzokra, illetve ebben az esetben az animátorokat a kisfilmes szerkezet miatt nem kötötte semmilyen forma, nem kellett se meghúzniuk, se felduzzasztaniuk az eredeti alapanyagot.

Részint jómagam is a kisfilmes szerkezetnek tulajdonítom a film erényeinek java részét. Mivel olcsó és rövid kis alkotásokról volt szó, a készítők többet kockáztathattak, még inkább szabadjára engedhették a fantáziájukat, és ez az ötletes, kreatív és játékos hozzáállás bizony meglátszik a kész filmen. Rögtön az élőfilmes kezdés megadja a tiszteletet Milne eredetijének a plüssállatokkal, de a lényeg csak ezután jön. A készítők szerették volna felhívni a figyelmet az eredeti regényre, így ezúttal a szokásos mesekönyves kezdésből egy, az egész filmen végighúzódó poént csináltak. Nem csak Ürge már említett szerepléséből („Nem is vagyok benne a könyvben!”): az egész filmet áthatja ez a motívum, hőseink pontosan tisztában vannak azzal, hogy egy könyvben szerepelnek, átugrálgatnak egyik oldalról a másikra, beszélgetnek a Mesélővel, sőt a természeti erők is hatással vannak a cselekményre; a szél elfújja, az árvíz pedig elmossa a betűket. Az utolsó sztoriban pedig a Mesélő úgy menti meg Tigrist, hogy elforgatja a könyvet, így az le tud csúszni oldalt a betűkön. Ilyen nagy tisztelettel soha nem nyúlt a Disney semmilyen alapanyaghoz sem, ilyen humorosan meg talán soha senki sem tálalta ezt egy filmes adaptációban. A Micimackó-filmet ezért talán még posztmodernnek is nevezhetjük, mindenesetre engem ez a metanarratíva mindig is szórakoztatott.

A többi poén miatt sincs ok a szégyenkezésre. „Az északi szél váratlanul délire fordult” – mondja a narrátor, miközben a levelek megállnak a levegőben, és elkezdenek visszafelé fújni. Az animáció egyszerű ugyan, de ötletes, és ezzel is megadták a tiszteletet Shepard rajzainak, mert kicsit ugyan kerekebbé és kedvesebbé formálták a karaktereket, de mégsem a jól megszokott, már ezerszer látott Disney-rajzstílust üdvözölhetjük. Ha pedig azt hiszitek, hogy a Disney-ék sokat változtattak Shepard munkáján, akkor mindenképpen ajánlom, hogy vessetek egy pillantást az 1969-ben készült szovjet Micimackó-rövidfilmre. (Aminek egyébként ugyanúgy két folytatása készült, mint a Disney-verziónak).

Az animáció kapcsán egyébként most, a legutóbbi megtekintéskor tűnt fel, hogy Micimackót a második részben néhol akár snittenként is máshogy rajzolják meg, van benne egy robosztusabb, Shepardre még jobban hajazó verzió, és a jellegzetes, kerekded Disney-féle (ezt leginkább akkor figyelhetitek meg, amikor Malackával sodródnak a folyóban, ekkor még Mackó teljesen máshogy néz ki, mint amikor Róbert Gida kihalássza). Mondjuk ebben a részben számomra mindig is érdekes volt, Füles milyen ingatlanmaffiás módszerekkel tulajdonítja el Malacka házát, és ruházza át Bagolyra, aki nem volt elég okos ahhoz, hogy biztosítást kössön. Az egyetlen dolog, ami hiányozhat Milne eredetijéből, az a kisfiú és a Mesélő folyamatos párbeszéde, az a tanító-nevelő szándék, amelyről a cikk elején esett néhány szó. Róbert Gida Disney-nél már nem fő-, pláne nem központi karakter, inkább csak egy a sok közül.

A film hihetetlen népszerűsége többek között az archetipikus karakterekben keresendőek, akikben felnőtt és gyerek egyaránt magára ismerhet, éppen ezért bármely korosztály lelkesedhet értük. A Micimackóban nincsen semmi félelmetes, riasztó, fenyegető vagy pláne gonosz momentum. Olyan ez a film, amilyennek a saját gyerekkorunkat is szeretnénk, vagy amilyenre szívesen emlékszünk: őszinte, ártatlan, biztonságos és végtelenül tiszta. A Sherman fivérek emlékezetes, fülbemászó és kedves dalai, no meg a történet utólag hozzátoldott befejezése pedig csak aláhúzza ezt az érzést; elmúlik ugyan a gyerekkor, Róbert Gida otthagyja a Százholdas Pagonyt, de nem örökre, és nem feltétlenül fájdalmasan, mert mindig élni fog bennünk egy Micimackó, akihez bármikor visszatérhetünk, mert ő mindig ott vár ránk. Ez a végkifejlet talán szentimentális, de közben mégis megható. Sajnos nem sikerült megragadni a többi filmfeldolgozásban ezt az ártatlan bájt, amit a későbbi készítők összetévesztettek a bugyuta infantilizmussal.

A Micimackó egy gyengéd, szeretetteljes vallomás a gyerekkorhoz, ahogyan ennek az általam készített Disney-ismertető sorozatnak is ez volt az ars poeticája, és ahogyan Róbert Gida gyermekkorának, úgy ennek is véget kellett érnie egyszer. Elérkeztünk ehhez a ponthoz, a bennem és a Kedves Olvasókban élő gyermeket a Micimackónál szebben nem is lehetett volna elbúcsúztatni. Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmeteket!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!