A Wachowski-tesókra rájár a rúd mióta a Mátrix-folytatásokkal felidegelték addig szerzett rajongóikat. Az egykor újító mesterként üdvözölt testvérpáros akkora bukásokat könyvelt el egymás után, hogy felfedezőjük, a sztárproducer Joel Silver is lemondott róluk. Élőszereplős anime őrületükkel, a Speed Racerrel a világ nagyobbik része nem tudott mit kezdeni, ahogy ködös tekintetekbe ütközött a reinkarnáció körül forgó, több műfajt keverő Felhőatlasz is. Felkapott sztárpalántákkal megtűzdelt sci-fi eposzuk, a Jupiter felemelkedése az utolsó utáni szalmaszál volt, amibe belekapaszkodhattak, de azért, hogy elérhessék, nagy árat kellett fizetniük.

Wachowskiéknek eddig megvolt az a luxusuk, hogy teljes kreatív kontrollt gyakorolhassanak produkcióik felett. A Jupiter felemelkedésével eljött a kompromisszumok ideje. Egy trilógiára elegendő anyaggal szolgáló, több, mint 600 oldalra rugó forgatókönyvüket kénytelenek voltak egyetlen, nagyjából két órás történetté átdolgozni. Mivel ők is érezték a fejük felett lebegő kardot, egyre több engedményt tettek jövőbeli közönségüknek. Repült a tartalom, és maradt az akció. Azzal, hogy kapunk egy szimpla, de szórakoztató kalandfilmet még nem is lenne gond, csakhogy menet közben valami durván félresiklott. 

A Jupiter felemelkedését eredetileg tavaly nyáron mutatták volna be. Már dübörgött a marketinggépezet, amikor a küszöbön lévő premiert lefújták. Az indoklás szerint rájöttek, hogy több időre van szükség az utómunkákhoz. Bármi állt valójában a döntés háttérben - egy rosszul sikerült tesztvetítés vagy a film iránti érdeklődés alacsony mivolta -, a stúdió vezetői jól láthatóan bepánikoltak és kilenc hónapot adtak a készítőknek, hogy mentsék, ami menthető. Annyi kiszivárgott, hogy a Jupiter felemelkedését a testvérpáros felnőtt korhatárba akarta soroltatni, viszont a kész mű a tinibarát PG-13 kategóriába került. A filmet tehát alaposan megvagdosták, középpontjában pedig már nem annyira a címszerepet játszó Mila Kunis állt, hanem a nála jóval népszerűbb Channing Tatum.

Hiába a rengeteg rá fordított idő, nem kell hozzá két perc se, hogy kiderüljön, hogy a galaktikus hercegnővé váló takarítónő meséje nem fog működni. Wachowskiék hozzáfogni se tudnak rendesen. Lényegében feleslegesen megismerjük Jupiter szüleinek csikorgóan hamis összeismerkedését, majd a lány nehéz sorsával untatnak - háromnegyed ötkor kell felkelnie, micsoda borzalom -, hogy aztán hirtelen egy idegen bolygón járjunk, ahol valamiféle népirtás zajlott le. Utoljára a John Carter volt ennyire bajban, hogyan vezessen be a világába, de annak az amúgy élvezetes filmnek a narratív döccenői semmiségnek számítanak ahhoz képest, amit a rálátásukat teljesen elvesztő Wachowski-tesók művelnek történetükkel. Már az meghaladja az erejüket, hogy két jelenetet ésszerűen összekössenek. Hajánál előrángatott fordulatokra van szükségük még ahhoz is, hogy eljuttassák szereplőiket A pontból B pontba.

Az alkotópáros, ahogy már a Mátrix idején is tette, annyi sci-fiből lopdos, amennyi csak az eszébe jut. Ezúttal könnyebb ráismerni a forrásokra, hisz ki ne hallott volna a Star Warsról vagy a Dűnéről, de a Felhőatlaszban emlegetett Zöld szója híres csavarját is beledolgozzák a történetbe. Arcátlanul nyúlni filmes körökben csak akkor bűn, ha rosszul csinálja az ember, a Wachowski-tesók pedig szörnyű amatőr tolvajok lettek. A Jupiter felemelkedése ide-oda csapong különböző stílusok között és szinte percről-percre változik a hangulata, mint egy krónikus elmebetegnek. Az egyik pillanatban komoly arccal adja elő mondandóját, majd egyszercsak a Brazil szatirikus megközelítését erőlteti magára. Csak egyvalami állandó, a bugyutasága, ezért aztán Wachowskiék vehetik a legjobb helyekről is az ötleteiket, ha egyszer dilettáns módon használják fel őket. Nem mintha törekednének a minőségre, épp ellenkezőleg, dagonyáznak a közhelyekben. Jupiter családja is ekképp válik pirogot zabáló, orosz bevándorló sztereotípiává. 

Még a többnyire erős látványvilág is röhej forrásává válik. A maszkmesterek bizonyára rengeteget izzadtak a film egzotikus lényeivel, de szegények annyira ostobán néznek ki, hogy csak nevetni lehet rajtuk. Igazság szerint a Jupiter felemelkedését sehogy se lehet komolyan venni, hagyományos módon számomra élvezhetetlennek bizonyult, rossz filmként viszont igazi csemege. Ilyetén akkora magasságokba tör, hogy a tetőt is beszakítja. Majd egy újabb tetőt. Viccen kívül, megfelelő állapotban fergetegesebb a legtöbb vígjátéknál! Már szinte sajnáltam, amikor Sean Bean némi rangot adott neki, de szerencsére ez nem tartott sokáig. Ellensúlyoz a friss Oscar-jelölt Eddie Redmayne, aki egy akkora, minden létező határra fittyet hányó ripacskodást vág le, hogy szem nem marad szárazon. Tőle ugyan elmaradnak, ám sírvaröhögős az is, amit a többi karikatúrába hajló gonosz produkál. Egyikük olyan szövegeket lök, hogy „vannak napok, amikor csak azért kelek fel az ágyból, hogy hazudhassak”, de a csúcsok csúcsa, amikor megkéri Jupiter kezét, akiről nem sokkal korábban elmondták, hogy az anyja reinkarnációja.

Szapulhatnám napestig a lyukakkal teli történetet, de a semmit ütni felesleges. A film valójában annyiból áll, hogy a Mila Kunis játszotta hercegnő bajba kerül, Channing Tatum pedig az utolsó pillanatban megmenti. Még akkor is megteszi, amikor épp nincs veszélyben a csaj, de hát a szándék a fontos. Szerelmi szálukkal Wachowskiék következetesen kerülik az igazi érzelmeket. Jupiter, akinek sok dolga nincs azon kívül, hogy megadott időközönként ruhát váltson, úgy tapad a kutya génekkel rendelkező fejvadászra, mint egy begerjedt szuka. Intimnek szánt jeleneteik James Gunn szexmentes pornófilmjeit juttatták az eszembe. Az egész gárdából egyedül Tatum az, aki mintha tisztában lenne, hogy miféle műremekben szerepel. Két Jump Street-film után megszokhatta, hogy egy vicc része, ezért a többiekkel ellentétben golyóállónak bizonyul a Jupiter felemelkedése összes hülyeségével szemben. Azt is lazán viseli, hogy minden különösebb ok nélkül a film egy jelentősebb részét félmeztelenül kell eltöltenie. Mila Kunis helyében az elkövetkezőkben nem számítanék sok főszerepre nagy költségvetésű produkciókban, viszont Tatum ezek után azt hiszem, hogy bármit átvészel.      

A Jupiter felemelkedése a két testvér, Andy és Lana Wachowski kreatív csődjének a betetőzése. Alapjaiban elhibázott, menthetetlen alkotás. Az akciójeleneteken még érződik a tehetségük nyoma, csakhogy kétségbeesésükben mindet turbó fokozatra kapcsolták, emiatt inkább nevezhetőek fékevesztett lézershownak. Michael Giacchino bombasztikus zenéjével addig fokozzák őket, hogy nem izgalmat, hanem érzéketlenséget váltanak ki. A Jupiter felemelkedése úgy hajt át a nézőn, mint egy vezető nélkül száguldó atomvonat. Miközben azon gondolkodsz, hogy ez meg mi a franc volt, teljes gőzzel neked tolat. Amikor két gázolás közt kezdtem magamhoz térni, feltűnt, hogy egyes szereplők szó nélkül felszívódtak. Az emberekről egyébként is hajlamosak a készítők megfeledkezni. Bár a föld sorsa a tét, Jupiter családján kívül senki nincs, akiért aggódhatnánk. Érzelmi kapocs híján nem marad más, mint a bűnös élvezet, melynek során végignézhetjük, hogyan szórják rá a Wachowski-tesók az utolsó marék földet a filmes karrierjük sírjára. Béke poraira.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!