Az európai filmekkel általában kevésbé vagyok szigorú, leginkább azért, mert ezek a mozik nem kapnak semmi hype-ot, sokkal kisebb költségvetésből dolgoznak, mint amerikai társaik, a magyar kritikusok pedig jó kultúrgyarmati hozzáállást tanúsítva, a biztonság kedvéért még beléjük is rúgnak, ahol csak lehet. Ráadásul a nézőket sem érdeklik, nincs olyan csatorna, amelyen keresztül hozzájuthatnának ezekhez az alkotásokhoz. Mit csináljak abban a helyzetben, ha elém kerül egy jó film, amibe túlságosan bele tudok kötni?

Mert a Két nap, egy éjszaka tényleg jó. Nem a hollywoodi, látványos, thrilleres, izgalmas kivitelben, de az első percektől kezdve lekötötte a figyelmemet, és a stáblista legördüléséig nem eresztette el. Egy emberi, realista film, amibe - ha rendelkezünk némi empátiával - könnyen beleélhetjük magunkat. Az író-rendező Dardenne fivérek ügyesen váltogatják a szituációkat, nem esnek a monotonitás könnyedén kínálkozó csapdájába. Egyértelműen lejön a filmből a társadalomkritikai vonulat, de nem arcbamászóan, vagy didaktikusan. Hősnőnk és férje nyög a hitel alatt, a főnökök a gyárban pedig megszavaztatják a dolgozókkal, hogy bónuszt szeretnének-e kapni, vagy Marion Cotillard-al együtt dolgozni. Számomra nem is lenne kérdés, hogy az utóbbi, de ők máshogy döntenek. Innen indul a sztori, a Cotillard által alakított Sandra végigjárja munkatársai otthonát, abban reménykedve, hogy az újraszavazáskor elállnak a bónuszuktól. Ha már kellett megalázni magatokat, meg olyan szívességet kérni, amit nagyon nem akartak teljesíteni, akkor valószínűleg mélyen át tudjátok élni ezt a filmet. A változatosságról pedig az eltérő reakciók gondoskodnak, a letagadós, a jópofizós, a sírós, a sajnálkozó, a dühös, stb. Marion Cotillard pedig lehengerlően jó a slampos, lelkibeteg családanya szerepében, ismét megbizonyosodhatunk róla, hogy korunk egyik legjobb színésznőjével van dolgunk, akit nem csak szívdöglesztő némberként, de esendő emberként is élvezet a vásznon látni.

Nos, ha felkeltettem az érdeklődésedet, akkor irány a mozi. A következőkben ugyanis SPOILERveszély súlyos esete forog fenn, úgyhogy csak aztán gyere vissza, ha megnézted a filmet.

Namármost. Ha ez a film olyan baromi realista, mert hosszúak a snittek, hitelesek a beállítások, meg kézikameráznak, akkor miért nem egy komolyabb drámát tárnak elénk? Mert mi itt a tét? Hogy hősnőnk elveszti-e a munkáját. Oké. Mi lesz, ha elveszti? Ki kell költözniük a nagy házukból egy kisebbe? Vagy netalántán albérletbe? A szép kocsijukat le kell cserélni egy kevésbé szépre? Mert ez egy filmben baromira kevés. És persze, tudom, hogy itt a valódi tét Sandra lelke, merthogy depressziós volt. De az önbizalmát, és az önbecsülését nem egy ilyen megalázó szélmalomharccal kellene helyrehoznia – mert ez még csak súlyosbítja helyenként a bajokat - , hanem mondjuk álláskereséssel. És mit ad Isten, a történet vége is ide fut ki, ahonnan ki kellene indulnia az egésznek. Innentől kezdve pedig az egész film tulajdonképpen értelmét veszti. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem szívesen dolgoznék együtt olyan emberekkel, akik ezer euróval kevesebbet keresnek csak miattam, és még csak nem is biztos, hogy a saját akaratukból. Egyszerűen nem dolgoznék ilyen helyen. Ráadásul kétkezi melósokról van szó, úgyhogy simán találhatna máshol is hasonló munkát.

Te mit választanál, megszívatnál egy rakás embert, hogy aztán közutálatnak örvendj, miközben még a saját méltóságod is meggyalázod, vagy keresnél másik munkát? Ez így nem tét. Nem mozifilmbe való, és megkérdőjelezi az egész sztori realitását. Pláne, ha Marion Cotillardról van szó. Végig az járt a fejemben, hogy „Gyerünk anyukám, mosd meg a hajad, sminkeld és húzd ki magad, aztán megkapsz bármilyen melót". Ez a tétnélküliség csak egyetlen egyszer fordulna komolyabbra, de azt a jelenetet meg annyira elbagatellizálják, amennyire csak lehetséges. És ha már olyan nagyon-nagyon realisták vagyunk – ami nem Cotillard színészi teljesítménye, hanem szépsége folytán bukik el -, akkor illene arra is figyelni, hogy ha mobilon hívunk éppen valakit, akkor világíthatna a kijelzője, hogy ne legyen egyértelműen kamu a jelenet. Ha olyan realisták vagyunk, akkor a kislány ne csak a számbillentyűket nyomogassa, amikor elvileg guglizik. Ha olyan realisták vagyunk, hogy teljes csöndben kell végighallgatnunk egy telefonbeszélgetést, akkor bizony hallanunk kéne a másik fél hangját is. Kötözködésnek tűnhet, de ezek amatőrfilmes hibák, amik nem férnek el egy ennyire neves szerzőpáros filmjében, akik az arcunkba tolják, hogy ez a valóság. Aztán még nekem is kiböki a szemem, hogy nem, aki sose veszi észre az ilyen jellegű bakikat. Ha meg már valóság, akkor lehet nagyobb súlya lenne az egész történetnek, ha Sandra és férje nem lennének ennyire jómódúak. Mert azért még nem tudom sajnálni őket, meg szorítani nekik, mert nem kétemeletes házban fognak lakni, meg gyönyörű Forddal munkába járni.

Érzéketlen lennék? Talán. ha a barátaimról lenne szó, sajnálnám őket. De itt egy mozifilmről beszélünk, aminek egyszerűen nagyobb kell, hogy legyen a tétje. És tudod mit? Hihetetlen, de az itt felsorolt rengeteg minden ellenére a film működik. Csakúgy, mint a Sráckor. Lehet, hogy már ennyire durván kiéheztetett minket Hollywood némi realizmusra, hogy ennek is örülünk?