Hetvenhat dokumentumfilm indult az idei Filmhéten a versenyprogramban, ezek közül hetet láttam - a hét látott film közül viszont egyértelműen Nagy Dénes Seb című 52 perces filmje az, ami pár hét után is emlékezetes maradt. A filmet 2015. júniusában már láthatta az, akinek van HBO-előfizetése, hiszen a csatorna saját gyártású dokumentumfilmjei közé került, s csak dícsérni lehet a csatorna válogatását, hogy támogatásra érdemesnek találta az alapötletet és segített megvalósítani valamit, amiért érdemes volt kamerát használni.

A film három nő önvallomása arról, mit élnek, éltek át akkor, amikor az önsebzéshez folyamodtak egy-egy lelkileg nehezen feldolgozható helyzetben. Mivel az elmúlt évi kortárs irodalmi szcéna meglepetése volt Potozky László Éles című regénye, melynek egyetemista főhőse is az önsebzéshez, a pengével való önvagdosáshoz folyamodik, ha gondja támad – bár a regénynek ez inkább csak egyik eleme, mint tétje –, olyan érzésem támad, mintha beszivárogna a közbeszédbe egy eddig ismeretlennek ható terület, melyre csak keveseknek volt, akkor is csak szűk körben megosztott vagy megosztható rálátása. Filmes példákat a téma felvetésére azonban többet is találtak a Sebről ismertetést írók: így Haneke Zongoratanárnőjében az Isabelle Huppert alakította karakter (képünkön) nyúl ehhez az eszközhöz anyja lelki terrora elől menekülve a kulcsra zárható szoba magányába, de egy korábbi fiilmben Maggie Gyllenhaal A titkárnő szerepében szintén él az önvagdosással.

Nagy Dénes, a dokumentumfilm rendezője is egy erős saját élmény hatására jutott arra a következtetésre, hogy foglalkozni akar a témával. Előző, nemzetközi sikereket is elért, Tar Sándor egy novellájából készült kisjátékfilmje, a Lágy eső (lejjebb a cikkben megtalálod a teljes filmet) főhőse, Dania novella végén megvágja magát a’szerelméért’. Mikor szerette volna megérteni Dani motivációját és kutatni kezdte a témát, egy alkalommal barátjával beszélgetve erről az felhúzta az ingujját és megmutatta a saját karját - az a szembesülés, hogy a közvetlen környezetben is találhat példát, nem kell hosszú kutatásokat folytatnia, s hogy akár ilyen közeli, jól ismertnek hitt emberről is kiderülhet, hogy érintett egy ilyen,a kívülállónak nehezen érthető kérdéskörben, s hogy barátja maga sem osztotta meg ezt a szokását soha senki mással, indította a rendezőt a film elkészítésére. erről pár mondatban rögtön a film elején értesülünk is. Erős képsorokkal indít - a vágásnyomokkal borított, néha tetovált, máskor kétmilliméterenként összevagdosott karok néma lajstroma vezeti be az első nő, Petra interjúját.

A filmben három nő vall az önsebzésről, de tizenöt emberrel készítették el a 2-3 órás interjúkat, azonban többen visszaléptek, volt, akinek a családtagjai léptek fel támadóan, mikor megtudták, milyen filmben akarnak szerepleni rokonaik, s volt olyan is, aki később mondta vissza a lehetőséget, mikor kiderült, hogy nem csupán beszélő fejes interjúkról lesz itt szó, hanem esetleg ennél közelebb is kell engedni a rendezőt és a stábot a közvetlen életükhöz. Ezekről a film befogadója, aki véletlen kattint rá az HBO-n, vagy épp csak az ajánlót olvassa el, nem feltétlenül tud, s nem is szükségesek a film hatásához, bár esetleg magyarázatot adhatnak arra, egyes kérdések miért nem merülnek fel, vagy miért csak egyik vagy másik riportalany esetében merülnek fel, illetve miért van, hogy, míg Petrát telje fényben, remekül bevilágítva látjuk, addig a második interjúalany, Alexandra alakjának csak a körvonalait tudjuk kivenni, míg beszél, s az életéről mutatott apró bejátszásokban sem láthatjuk soha az arcát - ő így védekezett az ellen a félelem ellen, hogy láthatóvá válik, s mások is megismerik a múltját, életét.

Mert nem egyszerű történetekkel ismertetik meg a nézőt, hallgatót ezek a nők. Már Petra esetében is szorongást kelt, milyen természetességgel nyúl(t) ehhez az eszközhöz a feszültség oldására, s a gyermekkori családi traumák felidézésének természetessége, nyelve azt mutatja ugyan, hogy sokat foglalkozott az önsebzés, önvagdosás témájával pszichológus segítségével, s neki voltak olyan hozzátartozói, akikkel meg tudta osztani ezt a szokását, ám az ő története szinte a legkevésbé fájó a három élettörténetből (talán éppen azért, mert volt és van kivel osztoznia rajta). Petra történetmondása alatt az erős világítás egy kifejezetten szép, hibátlan, ám kissé álmatag arcot mutat - az interjú közben bevágott jelenetekben a kutyájával való kapcsolata, kutyafürdetés látható, olyan mindennapi tevékenységek, melyek boldogságot, s így esetleg erőt adhatnak ahhoz, hogy ne nyúljon a saját maga szerint jótékony, mert feszültségoldó eszközhöz, a borotvához.

Az önsebzés többnyire a depresszió vagy a borderline személyiségzavar egyik tünete -a vagdosó nem megölni akarja magát, csak feszültséget old. Mindhárom interjúalany felszabadító élményként, önmaga számára adekvát megoldásként gondol a vér látványára, a fájdalom okozására, amitől érezni kezdi, hogy él; hogy hatással lehet saját sorsának alakulására. S mindhárom itt megmutatott történetben közös a traumatikus múlt.

Alexandra, a második beszélő sötétben ül, csak surlófényben látjuk alakját - a mondatok, amiket kimond, viszont hihetetlenül erősek. Nincsenek barátai; sosem közeledtek felé szeretettel, így nem érzi természetesnek, ha megérintik; szülei eldobták, nagyszülőknél nevelkedett, verték, míg össze nem szedte az erejét arra, hogy szembeszálljon - a nőzőben felmerül, hogy talán épp ez az erőből élet mutatkozik meg a sportoló-karrierben, a versenyszellemben, a terepfutásban, amiből rövid bejátszást láthatunk (csak deréktól lefelé látszik a sportos alkatú nő edzés közben). Hogy senkivel sem osztotta meg a történetét eddig, az kiderül abból, ahogyan beszél és amit elmond arról, hogyan él.

A szeretetlenség magasiskolája mégis Mariann történetében mutatkozik meg - volt olyan recenzense a filmnek, aki szerint épp attól sugároz reményt Nagy Dénes alkotása, hogy Mariann a maga története ellenére kéeps szeretet adni a fiának, s a bevágások alapján teljes életet él, vállal a és feldolgozta a saját múltját, szembesült vele és túl tudott lépni rajta, annak ellenére, hogy nem akart negyedik gyerek volt, akivel az anyja úgy vonult kórházba, hogy “rosszindulatú daganatot” távolítanak el belőle, s nem is vitte őt haza; annak ellenére, hogy hétéves koráig volt állami gondozott, majd hazakerülése után is leginkább veréssel kommunikáltak vele, akár az ájulásig verték, hogy aztán következzék még öt év atyai abúzus, mikor megfelelő korba ért. Ennek a nőnek a mondatai, érzékenysége, fiával való meleg, szeretetteljes, figyelemre épülő kapcsolatának képei annyiban tényleg reményt keltőek, hogy ki lehet jutni a legnagyobb traumákból is. "A korábbi munkáimhoz hasonlóan próbáltam nem szavakban megfogalmazni a lényeget, hanem az apró gesztusokban, a kompozíciókban, a hangulatokban és a színekben mutatom meg, amit szeretnék." - mondja a filmjéről Nagy Dénes a Magyar Hírlapnak adott interjúban.

Ezek a percek, mikor a kivilágított konyhában ülő nő képes szinte szenvtelenül elmesélni a gyerekkorát, hogy aztán azt lássuk, hogyan viszi alvásvizsgálatra a fiát, vagy amikor az egyik interjúalanyt kendőkkel látjuk játszani ellenfényben, így állítva szembe a történeteikbe foglalt keménységet a mozdulatok lágyságával, igazolják a képeknek ezt az erejét.

S hogy miért volt fontos, hogy olyan szereplők beszéljenek ezekről az élményekről, akikkel nap mint nap találkozhatunk a buszon, metrón, villamoson, a boltban, a hiatalban, s akikről nem a traumatikus múlt vagy az elcsúszott élet volna az első gondolatunk, annak a történetekben megbújó univerzális trauma érzékeltetésének szándéka az oka. “Amikor a vágott sebekre gondolok, nekem mindig eszembe jutnak az embernek a születése által kapott sebei, amelyeket mindannyian hordozunk magunkkal: az, hogy legkésőbb a szoptatás végeztével minden csecsemő „leválik” az édesanyjáról, és egyedül marad. Mindenki a másik végtelen szeretetére vágyik, arra, hogy teljesen megértse őt, szinte eggyé váljon vele, de ez nem lehetséges. Számomra ezek a vágások ennek a vágyakozó, kozmikus magánynak a nyomát hordozzák.” (HVG interjú Nagy Dénessel)

A filmből nem derül ki, de a bemutató kapcsán elhangzott, hogy Petra, Alexandra és Mariann már nem élnek ezzel a feszültségoldó eszközzel - a film után kutatva a neten azonban szembe jött egy középiskolásoknak szóló oldal, melynek cikkírója megszondázta olvasóit arról, ők maguk fordultak-e vagy forulnának-e ehhez a módszerhez, s meglepve tapasztalta, mennyi igenlő választ kapott. Mintha Nagy Dénes szavai a filmről – "Sokféle paradoxonban élünk – vágyaink gyakran ellentmondanak egymásnak –, és egy ilyen erős élmény egy pillanatra harmóniába tudja hozni az embert önmagával. A Sebnek is ez lenne a lényege." – egyszerre vissza is utalnának a film szereplőinek “megoldási kísérletére”. A film segít kibeszélni ezt a fájdalmat, s ezzel esetleg eltéríthet attól, hogy ezt az utat végig kelljen járni. Bár a Filmhéten semmilyen elismerésben nem részesítették, korábban a 12. Aranyszem Operatőr Fesztiválon (Budapest, 2015) a Dokumentumfilm kategória Legjobb Operatőr díját hozta el. Aki belefutna az HBO-n vagy az HBO Go-n egy ismétlésébe (2015 június 4-én vetítették először), annak ajánlom.