Az ember, aki lefektette a modern kori romantikus vígjátékok alapkövét, a Micsoda nőt. Aztán megcsinálta ezt még egyszer az Oltári nővel. Az ember, aki beindította Anne Hathaway karrierjét a Neveletlen hercegnővel. Aztán majdnem kinyírta a Neveletlen hercegnő 2-vel. Szóval ez az ember, Garry Marshall csinált egy filmet 2010-ben Valentin nap címmel, aztán megcsinálta ezt még egyszer a rákövetkező évben Szilveszter éjjel címmel, és most öt évvel később ismét tovább fejlődött, mert megcsinálta harmadszor is. Na, ez az Anyák napja, aminek ha nagyon rosszmájú akarnék lenni, mindössze egyetlen jó eredménye, hogy eszedbe juttatja, van egy édesanyád, és fel kéne köszönteni most hétvégén!

De nem akarok rosszmájú lenni, mert a film meglehetősen vicces, helyenként minden bárgyúsága mellé még szerethető is, és a polkorrektséged olyan mértékben fogja kitornászni, hogy még a nachost is elfelejted megenni a film alatt a szörnyülködéstől. Marshall egyébiránt 82 éves, simán benne van, hogy ez a filmje legyen életének záróköve, ha bírta volna szuflával, a hiányként mutatkozó köztes négy évben simán elkészíthette volna ezt Karácsony, Húsvét, Halloween, meg Hálaadás címmel is. Sokat elárul az is, hogy ez a harmadik Anyák napja című film, és az első kettő horror volt.

Jómagam nemigen preferálom az ilyen több szegmensből építkező filmeket, amelyek azért szegről-végről kapcsolódnak egymáshoz – tuti van valami saját zsánerneve ennek is, de nem túl nagy keresés után sem találtam meg –, szóval már nem szkeccsfilmek, de nem is egy komplex történetük van. Illetve igen, mindenki szeretve akar lenni, és szeretetet akar adni, ez jó sokáig nem megy, de a végére jön a – ding dong – happy end. Szóval nagyjából ennyi a film lényege, igazából azért is utálom az ilyet, mert mindig van a 4-5 szál közt olyan, amelyik elsikkad: itt például Julia Robertsről sokáig azt se lehet tudni, mit akarnak vele, ahogy a stand-upos párocska szála is enyhén szólva erőltetett. Én kérek elnézést, hogy a film feltételezi, a nő nem akarja a házasságot, a férfi meg igen. A másik férfi karakter pedig úgy vesztette el feleségét – Jennifer Garner felismerhetetlen cameo szerepben –, hogy egyedüli nőként kint harcolt Afganisztánban.

Az összetartó kapcsot Jennifer Aniston adja ismételten, aki immáron ötödjére jön össze Jason Sudeikisszel – ezek hogyhogy nem élnek még együtt a valóságban? –, és minden egyéb szállal van valami kontaktja, az ő szála elég szépen ki van fejtve minden téren, és a film legviccesebb vagy legkevésbé erőltetett pillanataiért is ő felel. Ugyanakkor szomorúan konstatáltam, hogy ez az első film, ahol már észrevettem, hogy a másodvirágzását élő színésznő bizony elkezdett öregedni. Lehet, kevesebbet sminkeltek rajta, de az arca iszonyatosan beesett, a dekoltázsa petyhüdt, és a régen kihívó szempár is meglehetősen fakón néz már. Pedig csak 47 éves, de bizony őt is utolérte az idő vasfoga.

Az exet alakító Timothy Olyphant viszont meglehetősen sármos a szerepében, azt játssza, amit Pierce Borsnan tíz-húsz évvel ezelőtt, és Shay Mitchellen leginkább az a jó, ahogy kinéz – de bár ne szólalna meg. Ugye, ő testesíti meg a tipikus második feleséget, amilyet egy középosztálybeli férfi kívánhat magának. Ja, és a filmben mindenki undorítóan gazdag – de olyan szinten, hogy amikor Hector Elizondo, aki minden egyes Marshall-produkcióban kapott valami szerepet, elkezdi ecsetelni, hogy anno üres üvegeket gyűjtött, nehogy éhen haljon, el is gondolkoztam, ezt hányszor vették fel, míg röhögés nélkül sikerült –, hiába vannak túlsúlyban a nők, csak férfiakról beszélnek, láthatóan öregek nincsenek is, aki öreg, az max 65-ön alul van.

Ugyanakkor van egy kisebbségi szereplőnk, Aasif Mandvi, aki az abszolút nem sztereotip indiai csodadokit játssza. Ő lenne a másik erős szál, akinél – a csak szimplán behízott fejű – Kate Hudson férjeként azt kellene elhinnünk, hogy az anyós, após abban a hitben él, hogy már rég szakítottak, miközben nemcsak egybekeltek, de már van egy közös gyerek is. Szép. És ha ez nem lenne elég, ott a másik lányuk, aki meg suttyomban leszbikus lett – egyébként annyira suttyomban, hogy a film harmadáig nem is foglalkoznak vele különösebben, aztán a kalapból előkerül a legférfiasabb karakter, Cameron Esposito, aki max. az amcsiknak mond valamit, mert ő a tengerentúlon egy viszonylag híres leszbikus stand-upos.

Egy szó mint száz, a filmhez kell egy adag gyomor, mert nem feltétlenül tartom ízlésesnek – főleg anyák napjára nem – ha az alig tízéves gyerek szájából elhangzik, hogy SPERMADONORTÓL származom, vagy hogy egy vagina alakú autóval furikázzanak a városban. Mi kell még, hogy meglepjük a nézőt, nem igaz? Az is kicsit fárasztó, ahogy a rendező igyekszik modernizálni a filmjét – a skype úgy hasít a csalásnak köszönhetően, hogy holnap installálnám –, bár megjegyezném, hogy a „twittelj rám” a viber meg a snapchat korában rohadtul nem számít trendinek. De persze értékeljük a szándékot. Mint írtam, a filmen röhögni lehet, ráadásul a poénok eloszlása is jó egy ilyen filmnél, a szinkront pedig kifejezetten jónak ítélem ezúttal. Mit is mondhatnék így zárásul? Boldog Anyák Napját... több kvarckristályt és kevesebb vaginaautót!

Amennyiben tetszett a kritika, akkor azért, ha pedig nem, akkor meg azért oszd meg a Facebook oldaladon!