A zombifilmek olyanok mint akikről szólnak. Nem akarnak elfogyni...

Ismét könyvadaptációról beszélünk, nyolcvan millió példányban elkelt, pedig én tényleg azt hittem erről a témáról a Walking Dead, meg a Last of Us után már nincs hova több bőrt lehúzni. És talán ez a legnagyobb baj a filmmel. Hogy CSAK egy zombifilm, semmi más. Pedig nagyon ígéretesen kezdődik, az első félóra kifejezetten jó, és érdekes, mert nem tudni mire megy itt ki a játék. Mert az alkotók egy jó filmet, egy jó történetet ígérnek. Mert nagyon érdekes, hogy kik ezek a székbe kötözött gyermekek. Miért fél tőlük mindenki? Miért állig felfegyverkezve mernek csak hozzájuk érni, miközben nagyon aranyosak és kedvesek. Szóval mi ez? Eszméletlen sokat ígér a film első harmada, és éppen ezért úgy érzem egyáltalán nem kielégítő válasz mindezek után, hogy ZOMBIK bazdmeg, zombik. Már megint Zombik. Már megint a szigetről, ahonnét a zombifilmek egyik legjobbja, a 28 nappal később is érkezett.

A sikerkönyvet ezúttal egy M. R. Carey nevű ipse írta, aki képregényrajongói körökben már eddig is éppen eléggé híres volt, de ez az első regényformátumban elkövetett kasszasikere 2014-ből. Ahogy az lenni szokott a filmesek pénzt szimatolva azon nyomban lecsaptak rá, és minimális befektetéssel - négy millió font - elrendelték a mozgókép mielőbbi legyártását. Sajnos az alacsony költség bizony érződik a film minden porcikáján, a fantasztikus kitörési jelenetet leszámítva - ami azért annyira nem fantasztikus, ha elég sok Walking Deadet láttál - már semmi másról nem szól, minthogy hat túlélő caplat az utolsó (?) - ahogy az már lenni szokott - általuk biztonságosnak vélt bázisra. Ezzel telik el a film maradék kétharmada, ahol már se akcióra, se izgalomra nem futotta, csak az ezerszer elkoptatott moralizálásra. Mert a csapat egyik tagja nem más, mint a szupertehetséges, szuperintelligens Melanie, aki megmentette rajongásig imádott tanárnőjét Miss Justineaut.

Ezzel mindössze annyi a baj, hogy Melanie is egy ilyen kiéhezett gyermek, akik úgy születtek, hogy mikor anyjuk megzombult, ők éppen már a terhesség késői stádiumában leledztek. Ezek a csöppségek látszólag ártalmatlanok, pláne ha már ettek, és ha az emberek elfedik feromonjaikat egy speciális kenőccsel. De elég egy kis nyál, vagy bármilyen szag, és igazi kis rágógéppé válnak, természetesen szupergyorsak, meg erősek, meg minden egyéb, ami a Holtak hajnala remake óta már alap dolognak számít. Igazából nagyon sok kérdésre nem kapunk választ. Miért is olyan tehetségesek ezek a gyerekek? Miért gondolják az orvosok, hogy az a legjobb, ha minél előbb felboncolják őket, pláne a legígéretesebbet? De ezen kérdéseket mind otthagyják a francba, amikor deus ex machinaként a zombik áttörik a féltve őrzött kerítést, mert hát ezek olyanok, hogy egy idő után mindig mindenhol áttörik.

A filmben a környezet az utolsó napokat meséli el, amikor már szinte lehetetlenség megállítani a ragályt - erről szólt a 28 nappal később is valójában -, és megint kínosan sokat hímelnek hámolnak, hogy áltudományosan körülírják, ezek itten hát most kérem szépen nem is igazi zombik, mert gombaspórától öt másodperc alatt változnak át miután megkapták ama harapást, de a szomorú tény, hogy ezek bizony... zombik. Mindig röhögnöm kell, mennyire göcsörtösen szeretnék megújítani ezt a... lehet erre mondani, hogy műfajt? Zsánert! Ezek miatt lesz a filmben a sok moralizálás, ami viszont a Walking Dead hetedik évadának árnyékában szintén nem valami nagy kunszt. A nyakamat rá, hogy Carey imádja a WD-t, akár tévés, akár képregény formában. Dicsérhetném a látványt, mert nagyon tetszett a Kiéhezettek képi világa, a mohával, folyondárokkal, növényekkel áthatolhatatlanul benőtt épületek... de erről meg egy az egyben a Last of Us ugrott be, mert dettó így nézett ki az egész... és akkor a Kisvakond álmodik zseniális rajzfilmet már meg sem említem.

A színészeken is látszódik a garasoskodás, mert kapunk egy Gemma Artertont, akiért azért nem kapkodnak a Perzsia hercege, meg a Boszorkányvadászok óta, de persze szép meg minden, és nincs vele baj. A csapat orvosát Glenn Close alakítja, a nagy vesztes, aki ha hétrét feszül se kap már soha Oscart. Bár színészileg ő az egyik legerősebb, szerepe nincs jól megírva, - az egyik jelentben kb. úgy viselkedik mint a Prometheus elmebeteg tudósai. A férfiak ágyútöltelékek, Paddy Considine mogorva őrmestere az egyetlen, akin egy kis jellemfejlődést fellelni. Mindegyikőjüket lemossa Sennia Nanua, aki első filmszerepében valami hihetetlenül erős a kiéhezett kislányt megformálva, aki okosabb mint a sokévi átlag, és nem érti mi is ő valójában, és egész végig ott őrlődik magában, mi a fontosabb, a világ helyrehozása, vagy a saját életösztöne. Kíváncsi leszek felbukkan-e, milyen jövő vár rá, egy ilyen ajánlólevél után.

A film vége viszont nálam kimerítette a vicc kategóriát. Tudom, hatalmas formabontó befejezésnek szánták, ami nem hétköznapi, de azért mindennek van határa. Így végül is egy tollvonással keresztül húzzák mindazt a szájtépést, amit az előtte lévő másfél órában hallhattunk. Mindezek miatt, egyszer nézős filmnek ítélem a Kiéhezetteket, ami egész erősen kezd, hogy aztán eszméletlen gyorsan leüljön, és ne fusson ki sehová. Mintha nem tudott volna felnőni azokhoz az elvárásokhoz, melyeket saját maga támasztott, hogy megújítsa a zsánert. De míg a Holtak hajnalára, 28 nappal későbbre, sőt még a Z világháborúra is emlékszik a néző hosszú évek távlatából, ezt olyan gyorsan elfelejti majd... mint ahogy egy ember átalakul kiéhezetté. 

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!