It's dog eat dog, rat eat rat...

Sajnálom ezt a filmet, mert volt benne potenciál. Mára csak ott nincs McDonald's, ahol az USA bombázni fog. És volt már két könyörtelen film is – Super Size Me, Megetetett társadalom –, amely pellengérre állította ezt a gyűlölt, imádott franchise bizniszt, és akkor már említsük meg a legelső filmet is, amely sikeresen pellengérezte ki, ez volt az Amerikába jöttem. Most pedig megtudhatjuk, honnét is eredt az egész, már ha voltunk olyan lelketlenek, és még egyetlenegyszer sem vettünk részt egy Mekis túrán, ahol elmondják, hogy száz százalék marha húspép az, amiből a pogácsa sül, a hasábburgonyát egyetlen nagy krumpliból farigcsálják, és Ronald McDonald a Krajcáros elbaszott unokaöccse. De szellemeskedés helyett inkább csapjunk a lovak közepébe... ahogy azt egykori pszichológiatanárom olyan találóan megfogalmazta.

Az alapító nem igazán sikerült jól, és bajban vagyok, mert nem igazán tudok okoskodni, hogyan is kellett volna csinálni, hogy jó legyen. Adva vagyon egy 52 éves, turmixgéppel házaló ügynök, Ray Kroc. Potenciált lát a Mekiben, pár év alatt kiépíti a világ első és mai napig piacvezető gyorsétterem-láncolatát, hogy aztán totálisan kiforduljon magából, és kifossza az ötletgazdákat, elvegye tőlük a megélhetésüket, a nevüket, és szó szerint tönkre tegye őket. Mert végre egyszer az életben nem rajta néznek keresztül, és elveszi azt, amiről úgy gondolja, neki jár. Most komolyan, ez lenne a nagy Amerikai Álom? Minél több hasonló filmet látok – Közösségi háló, Steve Jobs –, annál inkább világosabb, hogy az Óperenciás-tengeren túl se működött ez máshogy, sem húsz éve, sem ötven, de még száz éve sem. Taposni kell mindenkit elfele, meggyilkolni, megfojtani, hogy lélegzethez se tudjon jutni. Itt már nemcsak ember embernek farkasa, hanem patkány a patkánynak, ahogy Kroki mondotta.

A probléma pedig ebből ered. Mivel ennek az embernek látjuk zanzásítva azt a pár évét, amikor elzabricskolta a hamburgereket gyártó fejőstehenet, vele kellene azonosulni... Ezt most még egyszer. Vele kellene azonosulni? Neki kellene drukkolni? Őt kellene szeretni? Fulladna bele az ilyen a saját szarába! Ki a francot érdekel egy ilyen tetves gazemberről szóló film? A Mekit fikázni úgyis sikk, csak azt nem tudom, akkor hogy lehet az, hogy az elmúlt harminc évben már hazánkban is 88 éttermet nyitottak, sőt volt az 100 is, de állítólag csökken a népszerűségük. No de a sikertörténet, Sanyikám. Épp, hogy a sikertörténetet nem látjuk. Esküszöm, a film legjobb pillanata, ami bemutatja, hogy mikor és miért lehetett ez az egész népszerű. Mert az emberek utálnak várni, és az átlagos 20-30 percet a Meki félpercre leredukálta. Mármint 1955-ben, amikor még csak egyféle hamburgert, rósejbnit, meg tejes shaket kínáltak, és mindezt negyed dolláros áron.

Szóval ez az egy perc ott van a szeren, ahogy Kroc ott értetlenkedik. De hisz' épp most rendelt, és máris a kezében a kaja? No de milyen kaja? A jelenet, ami utána jön, ahogy mosolygós emberek nagyokat harapnak a burgerba, mind a két falatba, és jóízűen egymás mellett nagyokat esznek, szinte családias hangulatban, nem is tudom, ezt hogy gondolták. Ingyen reklám? Paródia? Kikacsintás? Giccsfröccs? De a film legnagyobb baja mégis az, hogy kapkod, és összecsapja a dolgokat. Már az elején érezni ezt, ahogy a McDonald testvérek elmondják, hogyan is fejlesztették ki az óramű-pontosságú kajakészítést, de ez az idő előrehaladtával csak rosszabb lesz. Lehet, még kellett volna egy óra, vagy két órába mindez nem fért bele, épp csak arra van idő, hogy ide-oda kapkodjon a direktor, a tipikusan Oscarra gyúró filmeket készítő John Lee Hancock. Aki az IMDb-fotóján leginkább Christian Bale-re hasonlít, mármint amikor Patrick Batemant alakította...

Aztán kapunk görcsölést, meg jelzálogot, feleséget, aki nem hisz a férfi álmaiban – aki 52 évesen kezd élni. A következő jelenetben meg már nyoma sincs az egész adósságnak, Krocnak a bőre alatt is pénz van. Itt egy válás, ott egy félrelépés, röpülnek az évek, és persze jó lenne bemutatni azt a pár embert is mellette, akik aktívan segítették, hogy elterjessze az étkezdét az egész világon. Akiket a film végén jobban megismerhetünk a mesélőmontázsból, de nem hinném, hogy a leszármazottaikon kívül bárkit is érdekelne az ő hozzájárulásuk. Miközben nem látjuk Kroc gyermekét, hogy valójában a filmben látott két nőstény közt volt egy harmadik is. És maga a hamburger, komolyan, EZ volt a legjobb, amit Kroc életében evett? Hát a faszér' nem ugrott át Kelet-Európába, hogy édes buciból egye a csalamádés hamburgert. Amilyet azóta se tudok enni, hogy Kádár meghalt.

Persze örülök neki, hogy Michael Keaton másodvirágzását éli, és szinte minden filmben óriásit alakít, mert ha van színész, aki megérdemli a rehabilitációt, hát akkor az ő. Itt ez hatványozottan igaz, mert szinte nincs pillanat, hogy ne ő szerepelne, de nincs mit tenni, ha a történet rosszul van elmesélve, és nincs méltó partnere. John Carroll Lynch ugyanazt a mafla mamlasz alakítást hozza, amit a Zodiákus óta ezerszer, és rajta kívül csak a párszor megcsillanó Linda Cardellinit érdemes megemlíteni, aki a NŐ lenne Kroc életében, akiért elhagyja a régi asszonyt – szegény jobb... Jurassic Parkosabb napokat látott Laura Dern – két sárgarépa lenyelése közt. Még az se zavarja, ha ehhez az kell, hogy Éjjeli Bagolytól szedje el a nőt – bocs, Patrick Wilson, átlátszó vagy, és pipogya. Persze a korrajz tökéletes, a zenék hangulatosak, és azt hiszem, a Kaliforniai álom és ez után bármikor csillagos ötösre tudnék vizsgázni az 50-es évek férfidivatjából. Az alapító tehát amolyan akciós sajtburger. Egy félórára elveri az éhed, de valójában nem laksz vele jól, és utólag már megint ott tartasz, hogy Big Macet kellett volna venni, csak sajnáltad rá a pénzt.

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!

Ui.: Sebaj, jöhet Sanders ezredes esete a tizenegy különleges fűszerrel...