Nem vártam sokat ettől a filmtől. Egy újabb Disney-adaptáció, és akkor mi van?

350 millió dollár a nyitóhétvégén... az van. Négy nap alatt visszahozta az árát, és lefogadom, meg sem áll egymilliárd előtt. Úgy tűnik, a népnek bejött, és ha jobban belegondolunk, miért is kellene rosszul éreznünk magunkat a tudattól, hogy negyed századdal a klasszikus Disney-rajzfilm után élőszereplős mesefilm is készült Jeanne-Marie Leprince de Beamunt tündérmeséje alapján? Én ugyan amikor meghallottam, hogy újabb adaptáció készül – 2014-ben a franciák már legyártották a saját verziójukat –, valamiért rögvest azt gondoltam, hogy sokkal realisztikusabb, húsba vágóbb, az eredeti történetet kevésbé kilúgozó filmet kapok. Azonban azt legvadabb álmaiban sem gondoltam volna, hogy a kész mű nem az eredeti történetre fog épülni, hanem a már disney-esített 1991-es rajzfilmre.

De olyan szinten, hogy minden egyes szereplő messzemenőkig hasonlít az élőszereplős változatban a rajzfilmes megfelelőjére, az összes dal újfent elhangzik, és szinte copy-paste az egész, persze felturbózva némi ezzel-azzal, ami máris annyira megfeküdte Oroszország és Malajzia gyomrát, hogy bannolni akarják az egészet. Úgyhogy az utálat megvolt, amikor behuppantam a moziterembe. Egyáltalán, mi a francnak akarom én ezt megnézni, amikor az 1991-es rajzfilm sem mondható a kedvencemnek. Utáltam már gyerekként is, az órával, meg a gyertyatartóval egyetemben. Különben is, tele van tömve szexuális felhangokkal, amiben a SZÖRNYETEG a férfi – hát ki más – kegyetlenkedik a SZÉPSÉGGEL – a nővel –, aki aztán megszelídíti, és ismét bebizonyosodik, hogy egy könyvet nem lehet a borítója alapján megítélni.

És mindezek ellenére, a tizedik percnél már megvettek kilóra, mert bár sikítja az agyam, hogy mindaz, amit látok, CGI, és alig vehettek fel bármit is műteremben, de annyira jól működik a varázslat, hogy tetszik, úgy ahogy van. A látvány csillagos ötös, szó se érje a ház elejét, 130 millió dollárt jól tudtak elkölteni. A Szörny kastélya hátborzongató, a kertje csontig hatoló hideget áraszt, a falucska élettel teli, a beszélő szolgák pedig szerethetők – kivéve Csészit, őt nagyon megöltem volna valahogy, amikor még tárgynak számított, az ugye nem minősül gyerekgyilkosságnak? Az, hogy tömve van dalokkal, meg is lepett, meg nem is, mert bár számítottam rá, hogy helyenként énekelnek, de hogy egy musicalt kapok, amiben a tizedik percnél már túl vagyok három komplett éneken... arra azért semmi sem tud felkészíteni. Szerintem kicsit sok.

A casting telitalálat, bár lehet vitatkozni azon, hogy Emma Watson helyére bárkit betehettek volna – Kristen Stewart? –, nekem speciel nem a kedvencem, valahogy az ő személyi kultusza ugyanúgy kimaradt nálam, mint az egész Harry Potter, de legyen, egyáltalán nem rossz. A Szörny szerepében Dan Stevenst láthatjuk, illetve nem láthatjuk, sok mindenben még te sem láthattad, de lehet, ez most beindítja karrierjét. Egyértelmű kedvencem a Gastont alakító Luke Evans, aki megannyi pocsék szerep után szinte lubickol a mostani szerepében, és még az arcéle is annyira hasonlít a rajzfilmben látott karakterhez, hogy az szinte mesébe illő. Josh Gad pedig nagyszerű komikus mellékalak, aki hűségesen lohol barátja nyomában. A kisebb szerepekben pedig jó viszontlátni Kevin Kline-t, Ian McKellent, Stanley Tuccit, Ewan McGregort és Emma Thompsont.

Persze nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy a legújabb adaptáció tömve van fekete színésszel, ami bizonyos helyeken enyhén szólva is nevetségesen fest. Belle végigsasszézik a falujában, ahol 99%-ban mindenki fehér, kivéve a papot. Aztán ott van a feminista szál is, hogy ez a Belle már egy sokkal tökösebb Belle, lényegében senkinek nem kell megmentenie, önszántából – valami perverz vágyból – marad a Szörnyeteggel, akit éppen csak fel nem négyel bizonyos jelenetekben, nem igazán érezni, hogy ő lenne itt az áldozat, néhol inkább a Szörnyeteget sajnáltam. És aztán vannak a homoerotikus pillanatok is, amelyek legtöbbje egyáltalán nem zavaró, meg vicces... de akkor is... ott vannak. Szóval aki pfujolni akar emiatt a filmre, nyugodtan megteheti, mert a Disney bőven adott neki kapaszkodót.

Az viszont egészen elképesztő, hogy a Disney bevállalt egy ennyire pofátlan adaptációt – lényegében elkészítették ismét a rajzfilmet, csak CGI-vel és színészekkel –, mintha azt mondaná, az összes klasszikus mesét lecseréli a közeli jövőben valami hasonlóra. És már siker, szóval az úthenger nem fog megállni. Bár eddig is jöttek az élőszereplős Disney-rajzfilmverziók, mint a 2015-ös Hamupipőke és a tavalyi A dzsungel könyve – az Elliott, a sárkányt most felejtsük el –, de egyik sem volt olyan harsányan merész, mint A szépség és a szörnyeteg. Mondhatnám azt is, a Disney biztosra ment, és ismerve a gondolkodásmódját, miután kipuhatolta a megfelelő irányt, jöhet a futószalag. Bár ha ilyen jó lesz az összes, egy ideig biztos elfut rajta a nép.

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook odalunkat!