Japán film a II. Világháborúról, 1963-ban? Pokolian közel volt ez az időpont mindkét fél számára. Bőven voltak túlélők, testileg és lelkileg sérültek, a közvélekedés még korántsem volt kiforrott. Ráadásul az amerikai ott voltak Okinaván, amit a helyiek közül egyesek megszállásként, mások a militarizmus újjáéledésének akadályaként fogtak fel. Szóval, a téma fölöttébb kényesnek számított. Azért a Toho Filmstúdió csak belevágott. Tosiró Mifunét tették meg reklámarcnak.

A Leyte-öbölben a japán flotta katasztrófális vereséget szenvedett. Odalettek az anyahajói, a csatacirkálók szintén súlyos veszteségeket szenvedtek, az élőerőik sem jártak jobban. Az amerikaiak szinte akadály nélkül röpködhettek Japán légterében, mindössze a szigeteken magukra maradt, utánpótlásban nem reménykedhető csapataik folytattak reménytelen harcot a túlerő ellen. A szigetország vezérkara a kamikázék tömeges bevetésében látja a megoldást. Ám Szenda ezredes, a légierő tisztje, másikkal áll elő. Azt javasolja, hogy új, erősebb vadászrepülőkkel védjék meg az országukat, ne küldjék a biztos halálba a katonáikat. A vezérkar megadja neki az esélyt, és ő nagy lendülettel lát neki a munkának. A távoli szigeteken veszteglő tapasztalt pilóták hazajuttatása nehéz ügy, utána viszont a kezdeti sikerek őt igazolják. A vezérkar viszont új, kivitelezhetetlen elvárással lép fel.

Kevesen tudják, de Mifune nem számított „echte” japánnak a helybeliek szemében. Mandzsúriai születésű lévén a „bennszülöttek” közvélekedésében goromba és műveletlen népség voltak. (Ez a házasságakor is komoly gondot okozott. Alig bírta megszerezni a jegyese szüleinek beleegyezését az esküvőhöz. Pláne, hogy a „megbízhatatlan” színészvilágba tartozott. Az előítéletek, ugye...) Aztán a pályája elején, elsősorban Kuroszava Akira és Hirosi Inagaki rendezők által, remek filmekben bizonyíthatta, hogy nem igazak a sztereotípiák. Viszont az 1960-as évekre változott a trend, a filmipar átalakulóban volt. Mifune, az ikonikus szamuráj szerepek után, váltásra kényszerült. Bár harcosként etalonnak számított, és továbbra is ellátták ilyen karakterekkel, egyre több modern történelmi filmben számítottak rá. Volt ő admirális többször is, jakuza szintén, külföldön pedig számos „megélhetési mozit” forgatott. Ezúttal repülőezredesként láthatjuk. Nem volt ismeretlen terep a számára. Az 1940-es években a hadsereg a légi fényképezésnél alkalmazta. Első kézből láthatta, a háború maga a pokol. Bár hivatalos adat nincs róla, de biztosra vehető, a tapasztalatait hasznosították a filmben. Ugyanis a viszonylag szerény pénzügyiek ellenére a légi felvételek kiválóak lettek.

Ebben azért jelentős része volt Marutani Eidzsinek is, a speciális effektek szakértőjének, aki akkoriban számos hasonló mozit javított fel a munkájával. Ezúttal sem adta alább, a mozi látványosságához sokat hozzátettek az ügyes modellek. Mert hát azért a valódi gépek bevetése rendkívüli költségekkel járt volna, amire akkortájt nem igazán áldoztak. (Néhány jelenetig azért igen.) Fukarságról mégsem kell írnom, a tisztes kivitel bőven megvan. A leglátványosabb részek érthetően a repülős jelenetek, de szólnak a gépfegyverek is és hajók ugyancsak akadnak. Van választék.

Macubajasi Szue rendező, aki elkötelezett patriótának számított és a főszereplőhöz hasonlóan szintén megjárta a frontot, gyakran kapott megbízást a továbbiakban hadi témájú mozik képre viteléhez gyakorta rábízott vígjátékokon túl. Hozzánk nem jutottak el a rendezései, más filmjéhez nem volt szerencsém. Így csak annyit tudok írni róla, hogy háborús témakörben otthonosan mozgott. Rövid, a korhoz képest gyorsvágású jelenetek sorát kapjuk, tempósan halad a történet. A trükkök nagy többségé szép kivitelezésű, látványos. Na, jó, nem mindig a mai elkényeztetett szemnek valók, de komoly kifogás nem lehet miattuk.

A forgatókönyvért négyen feleltek. Nem igazán szerencsés megoldás. Szerintem ez a film leggyengébb pontja, mert meglehetősen széteső, erősen hullámzó színvonalú szövegekkel és karakterekkel. Igazából Mifune húzta a rövidet. Szenda ezredes fontos karakter volna, de csupán közhelyessé lett. Szigorú nézés, összeszorított száj, ha a felsőbbséggel kéne vitázni, némi elnéző magatartás és sok-sok közhely. Igazán drámai pillanatok pont az egyik központi karakternek nem jutottak. Mifune más történelmi mozikban is járt így, néha csak a „bio-díszlet” eljátszására kényszerült. (Nem csoda, hogy később, az 1970-es évekre elege lett ebből és saját filmstúdióra vágyott. De az egy másik történet.) Viszont a repülőszázadok parancsnokai annál inkább élőek. Színészileg sokkal szerencsésebb feladatok, mint a felettesüké. A tépelődő, háborút utáló Takit Kajama Juzo alakítja, elsőrangúan, aki akkoriban nagy sztár volt. Jano hadnagy Makoto Szakónak jutott, akinek mondhatni bérlete volt a nagyszájú, de aranyszívű figurák eljátszására. Igazi karakterszerep, hálás feladat, megbízhatóan kivitelezve. Az állandóan aggodalmaskodó, de bármikor harcra kész Ataka százados szintén remek szerep Nacuke Joszuke megformálásában. Számos jól megírt kisebb figura akad még, de képtelenség volna mindet felsorolni. Sajnos, igazán fontos női karakter nincs a történetben. A szerelem és az élet lehetőségét kínáló lány már későn érkezik az egyik századparancsnok megmentésére. A színészi munka mindenkinél profi.  A forgatókönyv íróinak védelmében el kell mondanom, nem volt egyszerű dolguk. Hazafias műről lévén szó, hozni kellett a kötelező pátoszt, Ugyanakkor a visszafogottság szintén elvárás volt, lévén hogy Japán világháborús szerepét pozitívan beállítani képtelenség lett volna. Az ellentmondást úgy oldották fel, hogy „nagyvonalúan” kezelték az erkölcsi kettősséget. A haza védelmével bárhol a világon könnyű azonosulni, így a pilóták a honvédelem hősei és áldozatai. A felelősséget rátolták az elvakult tábornoki karra, akik hibát hibára halmoznak, utána pedig a bajt a közkatonák vérén akarják rendbe hozni. Az, hogy ki kezdte a vérontást, „valahogy” szóba sem kerül egy percig sem. Az igazi szembenézés a háborús múlttal nem ennek a filmnek a témája.

Úgy összegezném, hogy a „Támadócsapat” a régi stílusú háborús filmek tisztes darabja. Megfelel a mai elvárásoknak is, teljesen élvezhető mű. Ideológiailag néhol kissé „necces,” máskor kissé poros,  a trükkimádóknak inkább érdekesség, mint elvarázsoló, ám minden kisebb hibája ellenére sem érdektelen mű. Nyugodtan merem kipróbálásra ajánlani.