Az ázsiai filmekhez eleve tolerancia kell. Már csak azért is, mert - ó minő borzalom - ázsiaiak játszanak benne, akiket az európai, vagy fogalmazzunk úgy, nyugati ember képtelen megkülönböztetni egymástól. Kicsik, fekete a hajuk, vágott a szemük, és legtöbbször éppen elég ha a ruhaneműt, vagy a kaját kapod tőlük. De hogy filmet csináljanak ugyan már. Ugyanakkor erre a sztereotípiára bőven rácáfoltak már régen is, meg főleg az utóbbi 25 évben, elsősorban a dél-koreai filmgyártás javulása miatt. Jelen filmünk azonban kínai, és ott a hongkongi filmgyártás összeomlása után talán a legbetegebb dolgok születnek, nohát ilyen mai alanyunk, a Kaili Blues is.

A Kaili Blues az a kategória ami mellett nyugodtan lehet szinte bármi más tevékenységet csinálni, félórákat kihagyhatsz, és akkor sem maradsz le semmiről. Története jóformán nincs, műfaja - bármennyire is igyekeztek beleszuszakolni a misztikus kategóriába - afféle dokumentarista utazási napló, ahol egy ember igyekszik eljutni A-ból B-be, és eközben történnek vele teljesen hétköznapi dolgok. A néző pedig ha feszülten figyel, egyre inkább azon kapja magát, hogy újra és újra felteszi a kérdést: miről akart ez szólni?

A történet szerint két bágyadt orvos közül, a kevésbé vizenyős tekintetű ígéretet tesz rá, hogy felkeresi unokaöccsét valahol a messzi Zhenyuanban, és elvisz számára pár apróbb emléket. A film tehát afféle road movie akarna lenni, de egész egyszerűen az utazás alatt semmi kiemelkedő nem történik a főhőssel, amit mi sem mutat jobban, minthogy az EGÉSZ film legemlékezetesebb pillanata, amikor aprólékosan bemutatják, hogyan is lehet lehozni zökkenőmentesen egy kamionplatóról egy kis markolót. Komolyan, minden viccet félretéve az a jelenet nagyon tetszett, bizonyára tudom majd ezt a tudást hasznosítani, ha valaha, hasonló szituációba kerülök.

A film meglehet szándékosan ilyen amatőr, a színészek valójában nem színészek, csak emberek, akik felmondják a forgatókönyvet, legtöbbjüknek első szereplése ez a film, beleértve a "főszereplőt", értsd, az embert, akivel a dolgok itt megtörténnek. A rendező - aki egyben írta is a forgatókönyvet - szintén elsőfilmes, ezáltal akár kapcsolatba is lehetne hozni a nem rég bemutatott Nevem Emilyvel, de hát ég és föld a kettő film közti különbség. És nem azért mondom, mert Európában élek, és nem tudok mihez kezdeni az ázsiai kultúrával. Egész egyszerűen a Kaili Blues nem szól semmiről, nem Kailiben játszódik, és nincs benne még blues sem.

A film technikai szempontból sincs előrébb, mert ez a tévéfilmes, SVHS korszakot idéző képi világ nekem soha nem volt szívem csücske, és mondom ezt úgy, hogy egyáltalán nem tartozom azok közé, akik habzószájjal csak és kizárólag a 35 mm-es filmszalagot akarják újra, és újra, az összes hibájával, és karcolásával. De emiatt a film csak tovább erősíti az abszolút érdektelenséget. Valami történt, és azt jónak látták lekapni egy olcsó kamerával. A zene mindezt kiegészíti a maga szintén jellegtelen prüntyögésével, nehogy véletlenül felébredjen a valószínűleg mélyen szundikáló néző.

Azon talán már meg se lepődik senki, hogy a film iszonyat hosszú is e mellé, közel két óra, mert ezt a sok semmit nem lehetett volna kevesebb időben elmesélni. Amikor végre megszabadultunk ebből a rémálomból - mind a tizenketten - az emberek alig tudtak odatámolyognia szavazó dobozkához, és több felől a: "ezt az elmebetegséget" és hasonlók ütötték meg a fülem. A szavazatokat gyűjtő önkéntesek pedig többször is elmondták, hogy roppant kíváncsiak lesznek a szavazás eredményére ezzel a filmmel kapcsolatban. Mi tagadás én is.

Amennyiben tetszett a kritika akkor azért, ha pedig nem akkor meg azért ajánld a Facebook oldaladon!

a 23. Titanic fesztivál honlapja