"Eltávolodni a hajótól majdnem olyan életveszélyes vállalkozás volt, mint fel- és leszállni rajta. 1942-ben nem létezett még repülőgépbe építhető radar. A többüléses torpedóvető vagy zuhanóbombázó lövésze vezethetett valami rögtönzött navigációs nyilvántartásfélét a repült irányokról és távolságokról, és visszakalauzolhatta a pilótáját a fölé a tengerrész fölé, ahol reményeik szerint szabad szemmel vagy távcsővel megpillanthatták anyahajójukat - nagy magasságban, tiszta időben. A gépében magányosan kuporgó vadászpilóta, amint szem elöl veszítette úszó otthonát, beleveszett a végtelenbe, és csak spekuláció vagy a jó szerencse segítségével  találhatta meg a visszautat. Ha a hordozó visszafordult, vagy a pilótát egy ígéretes célpont  túlcsalogatta azon a ponton, ahonnan még visszatérhetett volna, a gép kifogyhatott a benzinből, és tengerre szállásra kényszerülhetett. Repülőgép-hordozón szolgáló pilótának csak a legbátrabb emberek jelentkeztek." - John Keegan - A második világháború (1989)

Vannak filmek, amiknek ülepedni kell. Jó és rossz értelemben is. Amikor megnéztem a Midwayt egy teljesen korrekt háborús eposznak tartottam. Egy nappal később már egy közepes történelmi tablónak, ami egyébként túl hosszú is. Most meg, így két nap távlatában már az 1976-os A midwayi csata egy kifejezetten ügyetlen remakejének érzem, nincs benne egyetlen emlékezetes jelenet, ezenkívül fáradt és hazug is, mert ugyan azt állítja a japán katonáknak is emléket állít, de ez nincs így. A japánok egyértelműen a gonosz ellenség, akit az USA majd jól lenyom. Nagyjából 10%-ot áldozva rájuk. Az amerikai anyahajókon az utolsó vasszög karakterépítésével többet foglalkoztak, mint a japánok elmélyítésével.

Egyáltalán jó szó-e a remake? Nem hiszem, mert ez egy megtörtént történelmi esemény másik interpretációja, egy másik rendező tálalásában, más színészekkel előadva. Ráadásul meg sem próbálta a 76-os film korrektségét visszaadni, szóval mást állít és mást cselekszik. Úszik az okádék CGI-ben, nem is tudom mikor láttam utoljára ilyen hányaveti munkát, ami megint csak a 45 éve bemutatott film javára billenti a mérleget, hiszen azt eredeti hajókon, eredeti repülőkkel vették fel. Ez igen, itt meg azt kell néznem, hogy a repülőgéppilóta minden alkalommal beveszi a rágógumiját, hiszen annyira amerikai. Remélem az nem CGI volt.

És a legdurvább, hogy még így is az elmúlt húsz év legjobb Roland Emmerich rendezése, de ez is csak azért lehet, mert az összes többi filmje, hulladék volt. Elképesztő messziről indít, szinte még a Pearl Harbor elleni támadás előkészületeit is mutatja, aztán a Doolittle akciót, amikor a B-17-es Flying Fortressek megszórták Tokiót. Aztán jön a hajók tologatása a térképeken, meg a kódfejtés a Magic-el, és nagyon azt kellene éreznünk, hogy most itt valami elképesztő nagy döntéseket hoznak, és feszültség van, megpattannak az erek, és százak hallnak meg milliókért. De a helyzet az, hogy mire elcammogunk az igazi Midwayt eldöntő öt percig, már csak azt várja az ember, hogy legyen vége ennek az egésznek. Mintha már magukat az amerikaiakat se érdekelné ez, meg minek vájkálni a múltban, most hogy Japán már gazdaságilag agyonverte őket és jóbarátok.

Ehhez a filmhez szintén egész jelentős színészgárdát trombitáltak össze, még ha nem is akkora neveket, mint az ős-Midway esetében - Midway ősbemutató, 1942. június 4-7. Igyekeztek mindenki szerepét kellő időben bemutatni, talán még valamiféle karakterépítésről is beszélhetünk némelyek esetében, és valahogy sikerült olyan embereket előbányászni, akiknek még véletlenül sincs meg a párja a régi filmben. Így Patrick Wilson bár a Magic egyik főemberét alakítja, akinek köszönhető, hogy megtudták az amcsik egyáltalán mire készülnek a Japánok, mégse Hal Holbrook szerepét kapta meg. Azután itt van a főszereplőnek beállított Ed Skrein, aki annyira laza, mint a rigalánc, és annyira menő, hogy már itt sincs. Csak éppen ide, ha nem is egy Maverick de egy Iceman elkélt volna.

Nyilván vele akarták pótolni Charlton Hestont, aki régebbi verzióban játszotta a főszereplőt. Nos Skrein még csak nem is egy Heston. Hasonlóan semmilyen Nick Jonas karaktere, és Jonas is leginkább semmilyen. Igaz neki legalább jutott pár jó mondat. Robert Mitchum szerepét most Dannis Quaid játssza, a tőle elvárható profizmussal és magabiztossággal. Luke Evans enyhén szólva érdekes választás volt McCluskynak, úgyhogy a két legjobb színász végül Aaron Eckhart és meglepő módon Woody Harrelson lesz, aki a legtöbb filmben rögvest megkapja az instant gyűlöletemet, itt viszont kifejezetten hiteles Nimitzként - őt Henry Fonda alakította a régi filmben. Eckhartnak jutott talán a legjobb szegmens, ő játssza Doolittle-t, aki leszáll Kínában a gépével, és rajta keresztül láthatjuk micsoda pusztítást is végzett Japán a kontinensen.

Japán oldalon borzalmas a helyzet. Nincs megjegyezhető karakter, teljesen elvesznek a színészek, Jun Kunimura Nagumoként - James Shigeta a 76-os verzióban - az egyetlen említésre méltó színész. A bácsi onnét lehet ismerős, hogy a Meghallgatás című műremekben ő kapta a special treatmentet a nénitől. Etsushi Toyokawa - őt a Szerelmes levél-ben láthattuk - alakítja Yamamotót... nos, ő sem egy Toshiro Mifune és ez annál jobban látszik, hogy többet mutatják, mint nagy elődjét. Tadanobu Asano Yamaguchi szerepében John Fujioka méltó utóda, mögötte már ott van két Thor film, és maga Temüdzsin is. Mégis a Japán oldal ilyetén elhanyagolásán érződik legjobban a régi film igazi nagysága. Még úgy is kisebbségben vannak, hogy a Japán plakát megtette, amit tudott. Az egyetlen hozzájuk kapcsolódó emlékezetes jelenet, amikor elsüllyednek a hajójukkal együtt Cserébe kapunk egy Mandy Mooret, hogy megmutassák a női szemszöget is, - nagy szerelmem a Séta a múltba óta - szerencsére nem lett belőle erőlködés, elvégre ez a férfiak játéka volt, akár tetszik, akár nem.

És mindezt attól a rendezőtől, aki régen Függetlenség Napját készített, és már soha többet nem is fogja annak sikerét megkarcolni sem. Mégse mondanám azt, hogy rossz film lenne. Inkább olyan ülepedősnek, ahogy azt az elején is írtam. Mint a hordozók a filmben. Addig ülepednek, míg a végén elrozsdásodnak, majd még az emlékük is szétmállik. Csak évtizedek helyett, ehhez a filmhez négy nap is elég volt.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4