A kérdés tehát nem az, hogy miért őrült meg Nicolas Cage? A kérdés az, hogy miért tartott ennyi ideig, amíg ezt pozitívan ki tudta használni? Hölgyeim és uram, Nicolas Cage karrierje halott, és élvezi!

Long story short. Ha láttad a tíz éve készült - jesszusom, már tíz éve! - Eleven testek-et, és az tetszett, ez a film is fog. Ha nem, akkor c'est la vie, ez nem a te filmed. A filmet ugyanis bár rommá promotálták Nicolas Cage tipikus Cage-Rage elemeivel, de a valódi szereplője nem ő, hanem druszája, ez a bárgyú Nicolas Hoult, aki tényleg valami vámpírszolga lehet a valóságban is, mert egy nap nem sok, annyit sem öregedett az említett zombiparódia óta. Időközben lenyomott egy Óriásölőt, egy Mad Maxet, három X-ment, eljátszotta magát Tolkient, legutóbb pedig alig fél éve szerepelt a Menüben, de továbbra is ő a szomszéd srác, aki nem sok vizet zavar.

A film címe is erre utal, a főszereplő ezúttal nem a megannyi filmből ismerős Drakula, hanem annak szolgája Renfield. Mi történik valakivel, aki századokon át vígan szívta a szerencsétlen apácák, és szexi pomponlányok vérét? Nos, egyik nap rá kell ébrednie, hogy megérkezett wókwörldbe, ahol személye toxikusan maszkulin, nárcisztikus, bipoláris, sőt mi több KRINDZS, passzív agresszív és creepy stalker. Szolgája pedig már eljárhat önsegítő körökbe is, hogy a gyógyulás mezejére lépjen, és megtalálja igazi énjét. Eközben a gróf csak várja, hogy az visszatérjen és hozza az életet jelentő áldozatokat. De hát Renfield nem jön, mert éppen próbál tovább lépni, Drakula meg ráébred, ha nem tesz valamit, egy szép nap arra ébred, hogy halott! SZÓ SZERINT!

De a helyzet az, hogy nem Drakula halott, hanem ahogy a bevezetőben elpöttyintettem, Cage karrierje, és látszólag élvezi. Mert valljuk be, mindenki csak profitál belőle, ha így élvezi, nem pedig úgy, ahogy abban a negyven filmben, amit a Ha/Ver óta gyártott le brúszvilliszt és roberdenírót megszégyenítő gyorsasággal. Ez a film is tele van védjegyeivel, a túltolt manírokkal, ripacskodással, őrjöngéssel, egyszóval mindazzal, amitől Cage az elmúlt időben hírhedtté vált, csak annyi a különbség, hogy ennek a karakternek ez jól áll. Sőt, a film humora egy az egyben neki köszönhető! És így, hogy mellékszereplőt csináltak belőle, és nagyjából a film harmadában tűnik fel, és akkor sem mindig teljes Cage-i valójában még az egészséges adagot is eltalálták, amit rettentő egójából elbír a néző gyomra.

Az meg egyenesen telitalálat, hogy bizonyos jeleneteket eljátszatnak vele az eredeti 1931-es Drakulából, Caget nem egyszerűen Drakulának hanem Lugosi Béla Drakulájának sminkelték, megteremtve ezáltal egyfajta meta-kontinuitást, amire a film rendezője Chris McKay finoman utalt is. Ezek mellett pár jelenet ismerős lehet Mel Brooks 1995-ös filmjéből a Drakula halott és élveziből is, és mindezek valami egészen egyedi hangulatot kölcsönöznek a filmnek. A baj inkább ott kezdődik, hogy ez nagyjából egy félóráig elég, vagy legyünk nagylelkűek, a film első felében még üdítő frissességet kölcsönöznek az alapjában véve egyetlen poénra épült történetnek.

A második etapban már kilóg a lóláb, nevezetesen, hogy McKay annyira azért nem ügyes rendező még, hogy mindezt kialibizze egy sor ügyesen vágott akciójelenettel, és két szippantós kocsira is kevés vérrel és béllel. Ha látta valaki tőle a Holnap háborúját, akkor nagyjából arra a vegyes élményre számítson itt is. Egynek jó, de semmi világmegváltó, másfél órára elegendő agyatlan szórakozás, de semmi több. Bár ahogy szoktam volt mondani, manapság erre is kurvára kevesen képesek. És ezt bizony értékelni kell.

U.I.: Jaj tényleg van itt nekünk egy Awkwafinánk is, aki szerencsére sok pénzt keres még mindig az éneklésből, akarom mondani rappelésből, mert színészként ezzel a pukkancs, durcás, májerkodós repertoárral, hogy úgy mondjam... nem sok vizet zavar. Érteeeeeed?

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4