Az Elemi a Pixar legújabb egész estés rajzfilmje romantikus és vicces, és bár nem ez lesz a legnagyobb mérföldkő a stúdió életében, egy nyáresti mozizásnak megfelel.

Alapsztoriját tekintve az Elemi romantikus vígjáték, amelynek hátterét az Elemetropolis nevű város adja, ahol a négy elem: tűz, víz, levegő és föld antropomorfizált lakói jól elkülönített kulturális csoportokban élnek. Nem tudtam nem párhuzamot vonni a városka láttán a Zootropolisszal, ahol szinte ugyanilyen részletességgel építették fel a város működését, csak emberi tulajdonságokkal felruházott állatokkal benépesítve, illetve szintén felidéződött bennem az Agymanók, amelyben az emberi érzelmek kaptak sajátos testet a rajzolóknak hála.

A történet közzéppontjában egy tűzcsalád áll, akik erősen kötött hagyományok szerint élnek, messzi földről érkeztek, az apa egy boltot vezet, és nagyon szeretné, hogy az új világban született lánya továbbvinné a családi hagyományokat. A tűz elemek számára Elemetropolis nem túl kényelmes, többször utalnak rá, hogy kirekesztettek, sőt mi több, a városon belül elkülönített negyedben élnek, ahonnan ki sem mozdulnak. A boltjaikat csak saját elemeik látogatják, zárt közösséget alkotnak. Honnan is ismerős ez a szituáció? Csak nem az Amerikába bevándorolt ázsiaiakról szól a történet? A párhuzam nem véletlen. A felejthetőre sikerült 2015-ös Pixar-gyártotta Dínó tesó című rajzfilm rendezője Peter Sohn fejéből pattant ki a sztori, amelyet bevallottan saját fiatalkorából merített. Sohn koreai bevándorlók gyermekeként nőtt fel New Yorkban a 70-es években, ennek a városnak a nagysága és sokszínűsége jelenik meg itt is, azzal a különbséggel, hogy csupán négy jól elkülönített csoportba sorolja a városlakókat.

A tűzcsaládnak tehát van egy lánya, aki magyarul a Parázs nevet kapta, mi lehetne romantikusabb, mintha összeeresztenénk egy Örvény nevű vízfiúval? Persze olyan falak állnak közéjük, minthogy Parázs apja ki nem állhatja a vízeleműeket, így Parázs is ezt a nevelést kapja. Majd természetesen rá kell jönnie, hogy mennyi előítélet van ebben az ismeretlenek iránti ellenszenvben. Innen pedig már sejtjük, hogy ez a történet egyfajta Rómeó és Júlia remix lesz, vagy ha a New York-hasonlatnál maradunk, akkor még inkább West Side Story. A fiatalok harcolnak az előítéletekkel, a családdal, a hagyományokkal, önmagukkal, az érzéseikkel, miközben megmentik a város tűznegyedét a vízáramlattól, aminek semmi keresnivalója nincs ezen a helyen.

A film alapvetően vicces, bár sokkal több komikus helyzetre adna okot, mint amennyit kijátszik: lásd a hőlégballonos jelenet és Örvény tűziétel-kóstolása. Viszont rengeteg báj rejlik benne, amire úgy fekszik rá a néző, mint egy kellemes, homokos tengerpart fövenyére: ha erre számítasz, akkor nem okoz csalódást. Van egy nagy adag ötletesség az elemek kémiai működésének felhasználásában. Nem csak a valódi kémiai folyamatokra gondolok, mint hogy a felhevített levegő felemeli a hőlégballont, vagy hogy a tűz megolvasztja a homokszemeket, és üveget készít belőle, hanem az érzelmek metaforájára. A tűzlány nem bírja heves, lobbanékony természetét megfékezni, a vízfiú pedig folyton könnyekben tör ki. Az egyetlen hiányérzetem abban van, hogy a többi elemet nem igazán ismerjük meg. A föld elemet a szereplők közt a Parázst szerelmével üldöző kamaszfiú, Göröngy képviseli, aki nagyfiúságát a hóna alatt kibukkanó virágszállal igyekszik bizonygatni, levegő elemek közül pedig egyedül Örvény segítőkész főnöknőjét ismerjük meg, aki légbuborékot képez Parázsnak, hogy víz alá tudjon merülni.

A film története nem túl összetett, inkább az érzelmekre hat, mint az agytekervényekre, de arra nagyon. Bevallom, többször is kibuggyantak a könnyeim, hogy vízelemként folyjanak végig az arcomon, miközben azon szurkoltam, hogy Parázs meg tudjon felelni az apja elvárásainak, vegye már észre, hogy szereti Örvényt, és hogy tűz és víz képes legyen egyesülni, ha már ennyire működik köztük a kémia.

A kritikát írta: Kasza Magdolna

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4