Lefkovicsék gyászolnak

2024. július 15. - scal

Osztán a tükröt mé' ke' letakarni, Tomi bá'?

Hát jó unalmas lett Breier Ádám első nagyjátékfilmje - szintén Inkubátoros fejlesztés -, amiben az egymást gyűlölő apuka meg a kicsi fia történetét és tragédiáját kellene átélnünk, hogy a végén egy IKEA bútor szerelésben, ha ne is összeboruljanak, de elkezdjenek közeledni egymáshoz. Mindezt úgy, hogy tizensok év óta először kénytelenek egymás szemébe nézni, és egyáltalán elviselni a másikat. Merthogy Lefkovicsnak meghalt a neje, aki értelemszerűen a fia anyukája, és ilyenkor zsidó szertartás szerint süvát kell ülni, ami azt jelenti, hogy egy hétig különféle rituálékat betartva, nem hagyhatja el a házat a gyászoló család. Így lesz összezárva a két haragos, a szeretett nő utolsó tréfája által, aki egész életében hiába próbálta kibékíteni őket, most holtában talán sikerül.

Akár morbid vígjátéknak is nevezhetnénk ezt a hosszú, alig másfél órát, mert dacára a sötét témának, bővelkedik humorban. A film kétségkívül legnagyobb érdeme, hogy több héber szokásba avatja be a gójokat mint Woody Allen teljes életműve. De ezt leszámítva meglehetősen vérszegény alkotással állunk szemközt, ami annyira akar valami nagyot mondani, hogy bizonyos jeleneteknél konkrétan ordítja azt, amit gondolnunk kellene. Kicsit az is túl lett bonyolítva, miért is romlott meg apa és fia kapcsolata, ennek a fele bőven elég máshol, ahogy az sem tiszta, most az öreg Lefkovics zsidó-e, csak nem tartja a vallását, - elvégre hordja a kipát, és a rabbitól kér tanácsot - vagy csak a felesége volt az, és a fia később átment ortodoxba, amikor kimenekült apja elől Izraelbe?

Erre a filmre is jellemző, hogy a hosszú snittek, az unalmas vágás pillanatok alatt eléri, hogy a film vontatottá válik, tíz perc után már azt hiszed fél órája nézed, miközben alig nyolcvan perc az egész. Soha nem jó jel. Ezt tetézi az ingerszegény környezet. Breier ugyan igyekezett kihasználni egy családi ház minden szegletét, de hát akkor is többnyire a négy fal között vagyunk, és ezen nem lehet sokat segíteni. Hovatovább a film helyenként még ötlettelen is, Lefkovics egy az egyben úgy találja meg feleségét, ahogy azt Jack Nicholson tette a Schmidt történetében. Ha ez nem a véletlen műve - értsd, hommage -, akkor nem valami szép, ezer más megrázóbb lehetőség ott lógott a filmben.

Színészek terén mindenki a Jászai Mari-díjas, bocsánat Kossuth-díjas Bezerédi Zoltán jutalomjátékáról beszél, aki állítólag most játszik életében először szerepet, mert eddig mindig saját magát adta. Ez újabb hasonlóság lenne a már említett Nicholson remekművel, mert ott valóban ez volt a helyzet. Én nem vagyok ennyire szőrösszívű Bezerédivel, szerintem hozta, amit kellett, láttam másban is, nem most derült ki, hogy tud játszani a pasas. Aki viszont halovány az pont Szabó Kimmel Tamás, aki mintha egy másik filmben lézengene, képtelen átadni az elfojtással küszködő, mégis az apai szeretetre mindennél jobban vágyó felnőtt testbe zárt fiút. Bár neki legyen mondva, ez azért többszörösen komplex feladat. Elsősorban megint az írók a bűnösök, valamit elképzeltek a forgatókönyvben, de mindenképpen egyszerűsíteni kellett volna ezt az én haragszom rád ezért, de te is haragszol rám azért, miközben egyikük se megy a szomszédba egy kis büszkeségért, helyzetet.

Éppen ezért a film egyik fénypontja a Ferikét alakító Váradi Roland, aki meglepően természetesen hozza a bokszbajnoki jövőben reménykedő, nem túl éles elméjű cigánygyereket, akit már jobban szeret Lefkovics mint a saját fiát, elsősorban mert ő nem okozott neki csalódást. Ferike még azért is felelős a filmben, hogy a különböző zsidó szavakra, szokásokra feltűnően rákérdezzen, rácsodálkozzon, vagyis általa a néző műveltsége is pallérozódjék. Valamint kiemelném Kardos Róbertet, aki a rabbi szerepében a film legjobb, és leghumorosabb pillanataiért felelős, talán az ő játéka volt a legjobb, igaz nem is kellett öt percnél többet szerepelnie.

Azonban legnagyobb problémám a filmmel, hogy nem fut ki sehova, a katarzist megspórolva egyszer csak elvágják a történetet, bár annyira megkavarták a két főszereplő érzelmi világát, hogy furcsa is lett volna, ha nagy hirtelen kibékülnek. Rossz a film tempója, hét napot kellene végigkövetnünk, de míg az első egy órában olyan patikamérlegen adagolja a feszültséget és a konfliktust mintha övé lenne a világ minden ideje, az utolsó húsz percben elkezd kapkodni, hiszen még kell egy nagy összeveszés, kígyó, béka egymásra dobálása, ki nem mondott dolgok kimondása, és utána levezetésként egy megoldás. Sajnos itt az arányok olyan vészesen tolódtak el, hogy Lefkovicsék problémájának megnyugtató lezárásához egy HBO sorozat is kevés lenne.