Minek nevezzelek? Akár ez is lehetne az alcíme az idei Oscar botrányos üdvöskéjének, aminek diadalmenete csúfos véget ért. Amilyen szép jövőt jósoltak neki még a Golden Globe idején, a finisben nagyot fordult körülötte a világ, különösen miután kikerültek a főszereplő botrányosan intoleráns Twitter-megjegyzései a netre. Sokak szerint ezen úsztak el a mágikus tizenhárom díjra jelölt film esélyei. Aki persze látta a többi filmet is, azok sejthették, hogy sok babér ennek a filmnek nem terem, és a jelölései úgymond a kvóta miatt születtek.

De hát mit is vártak tőle, amikor nagyjából sikerült mindenkinek a tyúkszemére lépnie. A transzneműek azért támadták, mert egyenlőségjelet tett a bűnözők meg a transzok közé, a mexikóiak azért, mert Franciaországban forgatták, a jobberek meg azért, mert január óta ismét csak két nem létezik, ahogy azt a világ legerősebb demokráciája immáron kőbe véste. Jacques Audiard kemény fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, filmre viszi ezt a bicskanyitogatóan szélsőséges történetet, ráadásul nem is akárhogy, hanem egyenesen musical formájában. Szerencsére nem percenként zendítenek dalra a szereplők, inkább amolyan Disney rajzfilmesen, tehát csak időnként és a történetet prózában mondják el.

Ettől függetlenül elmondható, hogy ilyen furcsa musical még biztos nem született, és szinte minden dala emlékezetes, még úgyis, hogy többnyire nem azért, mert annyira jók lennének. Például a dal, amikor Zoé Saldana elkezd menetelni az utcán, és hirtelen mindenki tudja a koreográfiát, hogy neki mennyire elege van az ügyvédi létből, mert mocskos szarháziak felmentése jelenti számára a betevőt. Ez az első dal a filmben, és ekkor döbbensz rá, hogy ezt bizony komolyan musicalnek szánták. Azután itt van a férfivá sminkelt Karla Sofía Gascón rappelése, miközben alkut köt az ügyvéddel, hogy menjen és szervezze meg számára a nővé átalakítós műtét minden bürokratikus csínját-bínját. Utána a dal Thaiföldön, amiben vaginákról és ádámcsutkákról énekelnek. Vagy a dal, amiben a gyerekei szaglásszák a már átalakított főszereplőt, aki a nagynénjüknek adja ki magát, de ők váltig állítják, hogy csokoládé- meg papaszagod van!

És persze itt van a két dal, amit Oscar-díjra jelöltek, köztük a Mi Camino, amiben Selena Gomez vonaglik az ágyán, és az El Mal, amiben Saldana vonaglik az asztalon, egy szőke hajtincset az altestéhez simítva. Ez utóbbi el is nyerte az Oscart. De bármennyire is legyenek ezek a dalok elképesztően kínosak és ízléstelenek, azt nem lehet elvitatni tőlük, hogy beégnek a hipotalamuszodba. Ilyen aberrált baromságokat azért nem minden nap lehet látni a gyöngyvásznon. Az is jótékony hatással van a dalokra, hogy spanyolul éneklik őket, ezáltal rendkívül dallamosak, és az embernek tényleg az lesz a benyomása, hogy ezen a nyelven bármit el lehet énekelni, az jól fog hangozni.

A történetről röviden annyit, hogy egy mexikói kartell feje elhatározza, hogy eltűnik ellenségeinek – és egyben szeretteinek is – az orra elől, és azt találja erre a legjobb módszernek, ha nővé operáltatja magát. Mindezt egy külsős ügyvéd segítségével. Feleségét és gyerekeit Svájcba menekíti, majd megszervezi saját halálát, és itt a történet véget is érhetne. Csakhogy a titokzatos Emilia Pérez mégsem boldog az új bőrében. Emiatt évekkel később ismét megkörnyékezi az immár jómódú ügyvédet, hogy segítsen visszahozni Mexikóba a családját, mert borzasztóan hiányoznak neki. Így lesz Pérez a kíméletlen maffiafőnökből előbb jótékony nagynéni, majd egész Mexikó megváltó védőszentje, aki, ha mást nem, legalább a több százezer maffia által eltűntetett embert felkutatja, kiássa, és hullájukat visszaszolgáltatja családjaiknak. Közben beleszeret egy nőbe, vagyis leszbikus(?) lesz, és gusztustalan módon kiszedi volt (?) feleségéből, Jessiből, mit is gondolt róla, amikor még férfi volt. Legalábbis testben. A dolgok akkor indulnak be, amikor Jessiről kiderül, új csávója lett, és okafogyottá válik, hogy a nagynéninél héderezzenek. Aki viszont érthetetlen mód valamiért ragaszkodik a gyerekekhez.

Mindenesetre Saldana sikeresen kaparta ki az Oscar balhé hamujából a saját gesztenyéjét, lepergett róla az összes botrány, amit cserébe az egyik legfenyegetőbb és legmanírosabb köszönőbeszéddel hálált meg, amit Oscar történelmében láthattunk. A többi nomináció pedig ment a levesbe, mint például a smink, ahol azt kellett volna értékelnünk, hogy az eleve transznemű Gascónt milyen ügyesen sminkelték vissza férfivá. Ahogy Audiard reményei is szertefoszlottak, igaz ő meg sem érdemelte a jelölést, azt pedig, hogy képes értelmetlen és érthetetlen filmeket rosszul megrendezni, a Testvérlövészekkel egyszer már bizonyította.

Az Emilia Pérez rendkívül sok mindenről akar szólni. Az ügyvéd szemszögéből nézve, hogy mennyire éri eladni magunkat az ördögnek, hiszen a kétségkívül bűnöző drogkartell főnök bár számtalan bűntett elkövetője, most mégis egy teljesen legális dologra kéri, ami biztosítja, hogy többet nem kell szemétládákat védenie. Ugyanakkor ő az egyetlen, aki ismeri Emilia valódi identitását, és meddig lehet így biztonságban az élete? Nem ebül szerzett pénz ez? A feleség szempontjából a klasszikus felállás kerül terítékre, mihez kezd egy nő, aki teljesen egy férfitól függ, meddig lehet elmenni a hatalmi játszmák során, és mikor kell az asztalra csapni, hogy most már elég, még úgyis, hogy ez azt vonja maga után, ezután el kell érni az önfenntartást. Emilia szempontjából pedig arról szól, vajon ilyen áron van-e egyáltalán értelme az újrakezdésnek, jár-e a második esély mindenkinek, és vajon el lehet-e menekülni a saját személyiségünk elől? A film alapján úgy tűnik, igaz a régi mondás: kutyából nem lesz szalonna, ahogy kartellfőnökből sem lesz szent, csak ha görcsösen gyúrunk azért a szobrocskáért.

Lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren: Follow @Filmbook4

Hallgass minket YouTubeon: www.youtube.com/@filmbook_podcast

vagy Spotifyon: https://open.spotify.com/show/5YBaIxW97mIJ1Er7UQitHL

kontakt: filmbook.blog@gmail.com