Bradley Cooperről már a Másnaposokban látszott, hogy azért ennél jobb szerepekkel is meg tudna birkózni. Jelenléte nemcsak azért üdítő a Csúcshatásban, mert egész jól hozza a gyarló karaktert, hanem azért is mert eléggé szépfiús ahhoz, hogy a lányok már csak az ő kedvéért is megnézzék a filmet, viszont annyira azért mégsem, hogy a fiúkat eltántorítsa. (Értsd, kiváló lehet randifilmnek is.) Robert De Niro viszont elképesztően szürke abban a parányi szerepben is, amit ráosztottak, az egykori színészlegendára nem idősebb szerepvállalásai miatt fogunk emlékezni.

A forgatókönyv szintén kiváló, már az alapötlet elég tetszetős, hisz mindenkinek megmozgatja a fantáziáját, hogy ő mit tenne ha egy ilyen szer kerülne a birtokában. A koncepciót pedig következetesen végigviszi az egész történeten keresztül, nagyon gyors tempóban, hogy véletlenül se jusson eszünkbe unatkozni. A vizuális hatások szintén nagyon a helyükön vannak, sokat dobnak az összképen, bár különösebben egyedinek azért nem nevezném egyike se, mégis jelentősen hozzátesznek az átélhetőséghez. Hősünk mikor épp nincs bedrogozva, akkor minden szürke, sivár és nyomott, de mikor beszedi a tablettát, hirtelen minden tökéletesen világos, éles és felszabadult lesz, néha már-már bántó módon. A film közepén található elképesztő pörgésbe pedig egyenesen beleszédültem. A történet amúgy tökéletesen reflektál korunk világára, ahol ez az elképesztő übermensch pénzben mérhető hatalmas sikereket könyvelhet el. A film végén található kifejezetten izgalmas és kellően ötletes thriller jelenet után pedig a megszokott hollywoodi klisék szerint várnánk hősünk elkerülhetetlen bukását, ami SPOILER! egyszerűen nem történik meg, és itt jön az igazán nagy csavar. Az egész sztori, hősünk minden gyarlósága, butasága és szemmel látható hibái ellenére egy rendkívül örömteli happy endbe torkollik, bármiféle büntetés, vagy következmény nélkül. Ez pedig rendkívül komoly fricska az egész társadalmi rendszernek, hisz a film mondanivalója szerint ebben a világban a képmutatás és a pénz bármilyen akadályt legyőzhet, a drog örökké tarthat, a választók szavaznak, a nő pedig mellettünk marad.

Ez a rendkívül pofátlan befejezés engem rendesen meglepett, és ez a cinikus szemétség az, amitől a Csúcshatás többé válik egy sablonos, átlagos, de azért jó kis filmnél.

Tim Burton klasszikus bábfilmje amióta először láttam minden karácsonykor kötelező program, és még mindig nem sikerült megunni.

Azonban ezt a filmet ténylegesen nem Burton rendezte, hanem egy Henry Selick nevű úriember, de maga a történet, a karakterek és a látványvilág olyannyira összetéveszthetetlenül viseli magán a különc Burton keze nyomát, hogy ha akarná se tagadhatná le. Természetesen nem akarja, mivel élete egyik legjobb munkája, sőt körömszakadtáig védelmezi, ha éppen arról van szó: nem olyan rég a Disney ugyanis újra fel akarta dolgozni ezt a rendkívül népszerű mesét a manapság divatos számítógép animáció segítségével, de Burton ezt hál'istennek nem hagyta, pedig nyilván jelentős összegeket kínáltak fel neki. Igaza is van, hogy semmi pénzért nem engedi, hogy megerőszakolják a "gyermekét".

Robert Zemeckis a kissé nyálas, ám alapjában véve szerethető Polár Expressz után elkészített ugyanezzel a motion capture-féle animációs technikával egy csodálatos fantasy-t, a Beowulf-ot, majd még mindig ugyanezzel az eljárással visszatért Charles Dickens klasszikus történetéhez a Karácsonyi énekhez.

Nem titok, a Karácsonyi ének minden szempontból egyértelműen felülmúlja a Polár Expresszt, amennyiben karácsonyi szórakozásról van szó. Persze, az alaptörténet alapból sokkal jobb, Zemeckis pedig ezt kissé sötéten, néhol még akár egy kicsit félelmetesen is dolgozta fel. Úgy látszik számított arra, hogy akik szerették 2004-ben a Polár Expressz-t azóta kicsit felnőttek, és igényesebb szórakozásra vágynak, amit meg is kapnak ettől a remek mozitól. A képi világról ismét el lehet mondani, hogy fantasztikus, de valójában ezerszer látványosabb, és életszerűbb az előző filmnél, ez az 5 év technikai fejlődés rendkívül sokat számított. Viszont ismét felróható hibának a kissé öncélú látványvilág, melyet azért nem sikerült teljesen beleszőni a történet fonalába, de mivel Zemeckis ezt a mi érdekünkben tette, és mivel valóban lenyűgöző az összkép, ezért könnyen megbocsájthatjuk. A "színészek" szintén remek "alakítást" nyújtanak, bár nem tudom, hogy juthatott eszükbe épp Jim Carrey-t megtenni Scrooge-nak, de egy rossz szavam sem lehet rá, ahogy a többiekre sem. Illusztris amúgy a névsor: Gary Oldman, Colin Firth, Robin Wright, Bob Hoskins és Cary Elwes.

Szóval, ha választani lehet, ezerszer inkább a Karácsonyi ének (melynek amúgy még remek mondanivalója is, átélhető, hiteles jellemfejlődést is láthatunk, sőt még a vége sem lesz giccses), semmint a Polár Expressz. Ha kicsikkel akarjuk megnézni, akkor viszont kérdés sem férhet hozzá, hogy az utóbbit tekinthetjük ideális választásnak.

Még egy karácsonyi horror trash, de ígérem; ez lesz az utolsó.

A Christmas Evil-ben ismét a Télapó gyilkolászik, de van egy hatalmas különbség a Santa's Slay és a Christmas Evil között, ugyanis ez utóbbi gyakorlatilag nézhetetlen. Pedig a film elején megjelenő Troma jelkép láttán már megeresztettem egy félmosolyt, ugyanis ők készítették a Toxikus bosszúálló sorozatot. De úgy látszik 1980-ban még abszolút nem értettek a filmkészítéshez. Ebben a moziban ugyanis gyakorlatilag semmi értékelhetőt nem lehet találni: az egész borzasztóan amatőr, az operatőr nem tudta kezelni a kamerát, nem értett a fényekhez, a rendezőnek semmi ötlete nem volt, a forgatókönyv gagyi dialógusokkal és klisés ötletekkel operál, a színészi munka pedig minősíthetetlenül szar. De még mindezzel nem is lenne akkora baj, ha a film nem lenne nézhetetlenül, elképesztően unalmas. A befejezés pedig olyan szinten katasztrófa, hogy azt még leírni is nehéz. A Mikulásnak öltözött, bekattant, gyilkos átlagemberünk furgonja felszáll az égbe, és elrepül, gyakorlatilag megdicsőül, és felmagasztalódik ez az elmebeteg, aki azért öldökölt, mert nem hittek a felnőttek a Mikulásnak. És a film szerint neki volt igaza.

Összesen két darab értékelhető ötletet találtam ebben az unalomtengerben. Az egyikben a rendőrségre begyűjtik, és azonosítani próbálják az összes Mikulást, a másikban pedig a gyerekek bevédik szüleik elől a gyilkos Télapót. De persze ezek is csak ötletszerűen jók, a megvalósítás természetesen borzasztó.

A Mennyből az ördög (eredetiben Santa's Slay) egy borzasztóan egyszerű alapötletre épül: mi lenne, ha a Mikulás nem ajándékokat, hanem halált osztana? És ezúttal nem ám egy Télapónak öltözött, frusztrált átlagember... Nem, nem! Az igazi Mikulás.

A készítők ennek megmagyarázása végett kitaláltak egy háttérsztorit, mely szerint az öreg Santa a Sátán ivadéka (a neve is erre utal), aki csak egy elveszített fogadás miatt volt kénytelen ezer éven keresztül ajándékozgatni. Most pedig nagyon-nagyon örül, hogy végre újra azt teheti, amihez igazán ért: ez pedig a mészárás! Szerintem ez így teljesen rendben van, egy horror trash vígjátéktól nem is várok el ennél többet. A Mikulást egy pankrátor, Bill Goldberg alakítja, ripacskodva ugyan, de rendkívül szórakoztatóan. A film minden egyes pillanata csodálatos, amikor megjelenik. Mindamellett nagyon szatirikus és humorosan görbe tükröt tart az egész álszent Karácsony elé, már rögtön az első jelenetben, amit később még sikerült többszörösen fokozni a templomi pénzközpontú prédikációnál, emiatt egy pillanatra sem tudjuk sajnálni a rendkívül változatosan, és ötletesen elhalálozó áldozatokat.

A főhősök azonban sajnos nagyon jellegtelenek, és a film vége felé már kevésbé érdekes az ő menekülésük, érezhetően kifogytak az alkotók az ötletekből. De szerencsére alig 74 perces a film, és többnyire baromi szórakoztató, még a nagyon gyenge trükkfelvételek ellenére is, úgyhogy akinek egy kicsit is elege van a karácsonyból, annak ez egy abszolút ideális választás.

Sok mozi készült az élet dolgai alapján, de néha a filmvásznon történtek előzik meg a valóságot. Jelen esetben is ez történt. A versengés okozta halálos helyzet aztán majd az Apolló 13 történeténél nyer igazolást.

A Szputnyik 1957-ben röppent föl a világűrbe, hirdetve a Szovjetunió nagyszabású terveit. Nem csoda hát, hogy a filmes világ sem maradt közömbös a világraszóló esemény iránt. Miután a stúdiók és Bajkonur kapcsolata elsőrangúnak volt mondható, a valós tapasztalatokat első kézből kapták az alkotók, az 1960-as évek elején a szovjet filmművészet még Hollywood előtt járt technikában és látványvilágban, bármilyen hihetetlenül hangzik ez ma már. A "Szólít az ég" volt az első mozi, ami az új korszak hajnalát jelezte. Csak a filmeseknél persze, a világért sem holmi forradalomról volt szó. Röviden a történetről:

Durva, hogy mennyire hasonlít egymásra az Elhajlási engedély, és az Őrült, dilis, szerelem. Mindkettő kissé elfásult, öregedő és eddig csak egyetlen nővel szexelő férfiakat helyez a középpontba, akik váratlanul felszabadulnak, és mindkettőben megjelenik a csajozósmester figurája. És természetesen a filmek végén mindkét esetben győz a prűd amerikai erkölcs, és az örök szerelem intézménye. A különbség csak annyi, hogy a Farrelly tesók legújabb mozijában ez nem fullad nyáltengerbe és egy fél fokkal talán még hitelesebb is a korábban tárgyalt filmnél. Mindamellett azért azt se felejtsük el, hogy a Farrelly fivérek eddig olyan filmeket tettek elénk az asztalra, mint a Keresd a nőt!, vagy a Dumb és Dumber. Az Elhajlási engedélynek sem kell szabadszájú szövegek vagy gusztustalanságok miatt a szomszédba mennie, de azért a cselekményen és a mondanivalón érződik, hogy a Farrelly-k hőseikhez hasonlóan megöregedtek, úgyhogy ezek a pillanatok néhol már kissé erőltetettek (lásd: hatalmas néger fasz hosszú időn keresztül premier plánban). Amiért mégis könnyedén képes vagyok megbocsájtani ezeket a hibákat az Elhajlási engedélynek, az részben a kiváló színészi munkának köszönhető, másrészt a remek poénoknak. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez: az Elhajlási engedélyen hülyére tudod röhögni magadat, vagyis megfelelt a vígjátékok legalapvetőbb szempontjának, innentől kezdve pedig a többi már nem igazán érdekes. Igen, ezek a poénok közönségesek, néhol igénytelenek, hisz a Farrelly bratyók már csak ilyenek, de ha szereted a stílusukat, akkor ez a film is be fog jönni. A "kamunyalás", vagy Jason Sudeikis magánszáma a rendőrökkel biztosan meg fog maradni egy darabig az emlékeidben.

Állítólag ez volt az első karácsonyi horrorfilm pár nappal még a legendás Black Christmas-t is megelőzte. Nem összekeverendő a hasonló című a '84-es Silent Night, Deadly Night-al, ami egy remek kis slasher. Igazából a történetnek az égvilágon semmi köze nincs a karácsonyhoz, játszódhatna akármikor máskor is. Az elején kissé hátborzongatóan felhangzik a Silent Night, meg úgy emlékszem egyszer a vége felé is, de tulajdonképpen ennyi. Amit még el kell mondani a filmről, hogy ordít róla az olcsóság, komolyan mondom, ennél még a Shop Stop is nagyobb költségvetésűnek tűnik. A színész játék borzalmas, csakúgy, mint a párbeszédek ("- Hány éves vagy? - Arra vagy kíváncsi, hány évet éltem eddig?"), de az igazi probléma az, hogy a film semmilyen szempontból még a történet szintjén sem tudta átlépni az ingerküszöbömet, úgyhogy egy kevés idő után rém unalmassá vált az egész, és igazán nem is volt kedvem odafigyelni. A film utolsó 10-15 perce, amikor megtörténnek a nagy fordulatok, kiderül ki a gyilkos, és szépiaszínekben látjuk a háttérsztorit, na ezek a jelenetek valóban félelmetesek és ütősek. Az egyetlen probléma, hogy semmilyen ritmus nincs ezekben a jelenetekben sem, de ennek ellenére is kellően hátborzongatóak. A karácsony miatt ne nézzétek meg a filmet, de ha valami különös perverzió folytán kíváncsiak vagytok egy minimal költségvetésű zs-kategóriás ezeréves horrorra, akkor megtalálhatjátok a számításaitokat.

Figyelem, előkerült Spielberg ezidáig ismeretlen filmje a ’80-as évek elejéről! Csak ezúttal a Mission: Impossible 3 kapcsán rendkívül sokat szapult J.J. Abrams írta és rendezte ezt a mozit, amely tökéletes időutazásra visz minket, egy filmezés szempontjából sokkal szebb időbe.

Persze, az is megmosolyogtató, ahogy a vadonatúj walkman-t már nem tudja jó szemmel nézni az idősebb seriff, ahogy a barkókon, meg a ruhákon is elszórakozhatunk, de nem ez a lényeg hanem, hogy milyen maga a film. Olyan, hogy ha 10 éves lennék, ez lenne az abszolút kedvenc mozim minden szempontból. Bár eredetinek nem mondanám, eszembe jutott többek között az Állj mellém, vagy az E.T., Romero munkásságával pedig maguk a készítők poénkodnak, de a háttérben láthatunk Halloween posztert is. Erre még rátesz egy lapáttal, egy finom mellékízt ad neki az a momentum, hogy kis hőseink filmet forgatnak, méghozzá nyomozós-zombisat. Nem sok mozi szól ennél jobban a FILM szeretetéről, csak amúgy mellékesen. A Super 8 azonban több szempontból is megállja a helyét; a gyerekfőszereplők tökéletesek minden szempontból: aranyosak, vagányak, humorosak, és ami a legfontosabb tökéletesen hitelesek. A legjobb, hogy a történetbe belecsempésztek némi drámaiságot is, így sokkal inkább együtt tudunk érezni velük, aminek köszönhetően a kalandos jelenetek jóval izgalmasabbá válnak.

A látványvilággal sincsen semmi gond, mondhatni teljesen korrekt. A „valamit” nagyon sokáig késleltetve mutatják meg nekünk, ami egyrészt nagyon hatásos, másrészt azért is jó, mert így nem róla szól a történet. Harmadrészt pedig nem néz ki valami jól ez a szörny. A film a végére kicsit megcsúszik, néhol logikátlanná válik, ami csalódást kelthet, a stáblistán futó zombis jelenetek azonban tesznek róla, hogy mindezt egy szempillantás alatt meg tudjuk bocsátani a Super 8 alkotóinak.

J.J. Abrams, ha ilyet össze tud hozni, akkor lehet, hogy érdemes még belenéznem más munkáiba is.

Robert Zemeckis karácsonyi mozija eddig minden évben elmaradt nálam, érdeklődés hiányában, de végül most bepótoltam. Amit leginkább lehet dicsérni ezzel a mozival kapcsolatban, az a szemkápráztatóan gyönyörű CGI látványvilág, amelybe belekáprázhat az ember szeme. Ezen kívül a gyerekek kalandjai is kifejezetten izgalmasak, és elképesztően látványosak. A Polár Expressz csúcspontja ilyen szempontból az a jelenet, melyben a szélben repkedő jegy útját követhetjük figyelemmel a farkasokon és a sason át. Magához a sztorihoz nincs sok köze, úgyhogy teljesen jogos a vád a filmmel kapcsolatban, hogy egy öncélú látványorgia, de a zenével és a képekkel együtt mégis egy hangulatos karácsonyi szórakozássá válik. A kisgyerekek pláne élvezhetik a filmet, hisz nincsenek benne ijesztő jelenetek, felnőtteknek szánt poénok, helyette van karácsony, meg tanulság. Egyetlen gondom, hogy néha egy kicsit erőltetettek voltak ezek a pillanatok, különösen a három kisgyerek dalolászása. Persze, még ezzel együtt is abszolút megéri gyerekekkel megnézni a Polár expresszt ilyenkor karácsony tájékán.

"- Minden nő ilyen könnyű?

- Hála a Szex és New Yorknak."

Alapvetően nem néznék meg egy olyan filmet, aminek ez a címe, de erről olyan sok jót hallottam, teljesen különböző emberektől, hogy muszáj volt tennem vele egy próbát, hátha... Így a megtekintés után nehéz eldöntenem, hogy ez egy alapvetően rossz film, néhány kivételesen jó pillanattal, vagy alapvetően egy jó film, amire ráhúzták a hollywoodi hazug romkom sablont.

Ez az 1997-es videóra készült karácsonyi horror-vígjáték annyira bődületesen rossz, hogy külön mélyelemzést érdemelne. Mindenesetre, tőlem szokatlan módon, ezúttal belemegyek kicsit a történet részleteibe, hogy átérezzétek ti is, milyen az igazi trash!

A főcímben egy karácsonyfán jelennek meg a stábtagok nevei, ami egész ötletes, a háttérben pedig „Henry bácsi” ijesztget egy kislányt Jack Frost történetével. Ez idáig még egész vicces. Aztán elkezdődik ténylegesen a film. Jack Frost egy sorozatgyilkos, akire ráömlik valami lötyi, és ettől a lelke beköltözik a hóba, így hóemberként visszatér a kisvárosba, hogy kinyírja a helyi seriffet, aki egy közúti igazoltatás során tartóztatta le az FBI által évek óta üldözött fickót. Eddigre már észrevettük azt, hogy a színészi játék kétféle lehet ebben a filmben: vagy ripacskodnak, vagy a semmilyen átélésre nem képesek az amúgy névtelen színészeink. Az operatőri munka pedig olyan mértékben silány, mintha csak egy amatőr filmes hozzájutott volna egy profi kamerafelszereléshez. Ezen kívül a rendezés is pocsék, minden egyes jelenetből hiányzik a dinamika, a hatás, vagy a feszültség.

Sosem rajongtam úgy a Pixarért, mint mások. Persze, voltak jó dobásaik, az utóbbi időben is, például a Toy Story 3 valami elképesztően jó volt. De a Verdák  első része például tipikusan az a nagyon sablonos, kevéssé humoros, bár látványos alkotások közé tartozott, melyet középszerűségének hála gyorsan elfelejt az ember. Viszont a gyerekek sok játékverdát vettek ezek után, úgyhogy kellett egy folytatás.

A folytatás nekem speciel jobban tetszett, mint az elődje, ami elsősorban a James Bond paródiának és a valóban gyönyörű látványvilágnak tudható be, és helyenként még vicces is egy kicsit. Ezen kívül viszont nem tudnék túl sok jót elmondani a Verdák 2-ről. A forgatókönyv helyenként elég erőltetett, akár a poénokra gondolunk, akár Matuka előtérbe kerülésére, ami tulajdonképpen összefügg egymással. Persze azért nem vészesen rossz ez a mozi, egyszer még viszonylag kellemes is megnézni, de az igazán jótól azért nagyon-nagyon messze van.

Kicsit féltem megnézni ezt a filmet hiszen - mint ahogy a címéből is kiderül - egy karácsonyi háborús moziról van szó. Ez a két dolog még külön-külön is könnyen giccsbe fordulhat, nemhogy így együtt. Szerencsére győzött a jó ízlés.

A történet első fél órája még nem különösebben érdekes, az első világháború legelején járunk, Diane Krüger-nek hiányzik a férje, a katonák pedig mindannyian fáznak a lövészárkokban, legyenek franciák, skótok, vagy éppen németek. A színészek többsége szerencsére abszolút nem volt számomra ismerős, épp ezért végtelenül hitelesek tudtak lenni az egyszerű katonák szerepkörében csakúgy, mint Az elit alakulat című sorozatban. Aztán eljön a Szenteste, a németeknél pedig énekelnek. A sanyarú körülmények, az ünnep hangulata és a zene pedig összehozza az ellentétes oldalon álló, de egymástól alig 30 méterre élő katonákat. Közben folyamatosan vibrál a feszültség is, hiszen egy ideges katona bármelyik pillanatban elsütheti a fegyverét, és akkor oda a szívet melengető békének.

Ritkán látni ennyire humanista, ennyire keresztényi szemléletű filmet, amely nem a sötét borzalmakkal foglalkozik, nem az emberben rejtőző gonosszal, hanem a szépséggel. Ennek köszönhetően rendkívül kellemes és igazán felemelő élménnyé válik ez az európai alkotás, amit (pláne ilyenkor karácsony tájékán) mindenkinek nagy örömmel ajánlok a figyelmébe.

Az eredeti Micimackó egy olyan mese, amely megvan mióta csak az eszemet tudom, és egészen pici koromban ugyanúgy szerettem, mint ahogyan most is. A régi rajzfilm hihetetlenül eredeti (ha úgy tetszik posztmodern) és rendkívül vicces alkotás volt, tele jobbnál jobb animációkkal, és remek karakterekkel. Nyilván sokat köszönhet a Milne könyveinek, illetve Shepard rajzainak, de a legjobb poénokat azért a Disney-nél találták ki. Aztán jött még rajzfilmsorozat, amit minden egyes vasárnap néztem a Disney-s mesedélutánon, meg még egy rakás film, amelyet nem láttam. Tudniillik kicsit megöregedtem.

Most azonban, hogy újra a mozikba küldték a csacsi öreg medvét, kíváncsi voltam mihez kezdenek vele pláne, hogy a cím csak nemes egyszerűséggel ennyi: Micimackó.