Durva, hogy mennyire hasonlít egymásra az Elhajlási engedély, és az Őrült, dilis, szerelem. Mindkettő kissé elfásult, öregedő és eddig csak egyetlen nővel szexelő férfiakat helyez a középpontba, akik váratlanul felszabadulnak, és mindkettőben megjelenik a csajozósmester figurája. És természetesen a filmek végén mindkét esetben győz a prűd amerikai erkölcs, és az örök szerelem intézménye. A különbség csak annyi, hogy a Farrelly tesók legújabb mozijában ez nem fullad nyáltengerbe és egy fél fokkal talán még hitelesebb is a korábban tárgyalt filmnél. Mindamellett azért azt se felejtsük el, hogy a Farrelly fivérek eddig olyan filmeket tettek elénk az asztalra, mint a Keresd a nőt!, vagy a Dumb és Dumber. Az Elhajlási engedélynek sem kell szabadszájú szövegek vagy gusztustalanságok miatt a szomszédba mennie, de azért a cselekményen és a mondanivalón érződik, hogy a Farrelly-k hőseikhez hasonlóan megöregedtek, úgyhogy ezek a pillanatok néhol már kissé erőltetettek (lásd: hatalmas néger fasz hosszú időn keresztül premier plánban). Amiért mégis könnyedén képes vagyok megbocsájtani ezeket a hibákat az Elhajlási engedélynek, az részben a kiváló színészi munkának köszönhető, másrészt a remek poénoknak. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez: az Elhajlási engedélyen hülyére tudod röhögni magadat, vagyis megfelelt a vígjátékok legalapvetőbb szempontjának, innentől kezdve pedig a többi már nem igazán érdekes. Igen, ezek a poénok közönségesek, néhol igénytelenek, hisz a Farrelly bratyók már csak ilyenek, de ha szereted a stílusukat, akkor ez a film is be fog jönni. A "kamunyalás", vagy Jason Sudeikis magánszáma a rendőrökkel biztosan meg fog maradni egy darabig az emlékeidben.