A Drive egy olyan film, ami egy nagyon cool autós akciófilmnek próbálja magát eladni. Mintha a Halálos iramban 6. része lenne. Az emberek ilyen elvárásokkal beülnek a moziba, és mit látnak? Egy lassú folyású sztorit, amiben alig van párbeszéd, sehol egy hatalmas robbanás, vagy egy valamirevaló golyózápor. Így a Drive sokaknak elhiszem, hogy csalódást okozhat. Én sejtettem, hogy nem erről lesz szó, így nem voltak meg ezek az elvárásaim a mozival kapcsolatban.

Az első jelenet - bár mindenkinek egyértelműen A szállító ugrik be - nagyon szuper. Egyúttal felvillantja a film legfőbb erényét, hogy a készítők mennyire mesterien tudják borzasztóan egyszerű eszközökkel növelni a feszültséget. Ezután viszont nagyon leül a cselekmény, jó ideig nem történik semmi igazán lényeges, egyszerűen csak előkészítik a későbbi történéseket. A forgatókönyv egyébként nem igazán ütős, egyetlen jó dolog benne, hogy gyakran képes kijátszani az elvárásainkat, így nem arra halad tovább a sztori, amerre gondolnánk. Viszont én élveztem ezeket a lassabb jeleneteket is, mert éreztem, hogy úgy egyben van a film, és szívesen elmerültem a rendező által teremtett világban. Ilyen szempontból kicsit a Szárnyas fejvadász jutott eszembe, ott is el lehetett merengeni, szemlélődni a játékidő alatt. Másrészt meg feszültség, vagy az akciójelenetek, és az ezekben váratlanul feltörő brutalitás éppen emiatt sokkal erőteljesebbé válik, mintha minden 10. percben előfordulna valami adrenalin bomba. A mozi stílusát tekintve külsőségekben a '80-as évek világára hajaz, lásd a figurák öltözködését, vagy a soundtrack-et, míg a cselekményvezetés inkább a '60-as évekbeli thrillereket idézi. Nekem még eszembe jutott Melville A szamurája is, de azért az már tényleg művészi szintre emelkedett, amitől azért a Drive még messze van. A főszereplő Ryan Gosling hasonlóan hallgatag figura, mint Delon Costello-ja. Színészi alakítását tekintve nem sok dolga volt, mégis igazán helyén van a figura.

Ha ezek után még mindig vonzónak találod, a Drive-ot, akkor nézd meg! Ha nem, akkor inkább messziről kerüld el. Én nem sajnáltam rászánni másfél órát, de erős túlzásnak érzem, aki azt mondja rá, hogy ez az év filmje.

Új Woody Allen film, ráadásul tele jó színészekkel. Az ilyesmit nekem kötelező jelleggel meg kell tekintenem, úgyhogy a ma esti mozinak ezt választottam.

Nem mondom, hogy megbántam, mert nem beszélhetünk egyértelműen rossz alkotásról, de Woody-nak már nagyon rég elmúlt a fénykora. Ebben a filmben van négy cselekményszál, ebben van olyan, amelyik ízlésesen romantikus, van olyan, ami humoros ugyan, de olyan szánalmasan humoros, van amelyik csak szimplán idegesítő, és olyan is, ami egy kicsit szomorú. Közben a történet nem jut el sehonnan sehová, nem mond semmiről semmit, bár a narrátortól megtudjuk, hogy tulajdonképpen épp ez az alapkoncepció. És ha Woodyról, mint művészfilmesről beszélünk, akkor miért ne csinálhatna egy ilyen filmet, pláne ha ennyi sztár áll a rendelkezésére. Az más kérdés, hogy ezeknek a sztároknak gyakorlatilag semmit sem kell nyújtaniuk súlytalan szerepeikben. Mégis a sok hátrány ellenére egy nézhető filmmel van dolgunk, ami még csak unalmassá sem válik, hanem végig leköti a néző figyelmét.

A filmhez készült magyar szinkronról is szólok pár szót. Anthony Hopkins állandó, és kiváló magyar megszólaltatója Sinkó László visszavonult ettől a szakmától, így megpróbálják mostanában mással helyettesíteni. Ezúttal Reviczky Gáborra esett a választás. Ez azért érdekes, mert ő valaha tényleg az egyik legjobb és legsokoldalúbb magyar szinkronszínész volt, aki teljesen különböző szerepeket szólaltatott meg elképesztően magas színvonalon. Mára végtelenül modorossá vált, rosszabb esetekben pedig unottá, még rosszabb esetekben pedig kifejezetten affektálós, nyávogós hangszínnel teszi tönkre egyébként remek filmek magyar változatait. Ráadásul kicsit túlfoglalkoztatott is. Jelenleg ő az állandó magyar hangja Robert De Nironak, Jack Nicholsonnak, Morgan Freemannek, Clint Eastwoodnak, Arnold Schwarzeneggernek, Tommy Lee Jonesnak, Anthony Hopkinsnak és Végvári halála óta Al Pacinonak is. Enyhén sok, nem? Sőt, ezután felmerülhet a kérdés is, hogy kinek nem? Eljutottunk odáig, hogy Reviczky jelenléte kifejezetten ront az alkotás színvonalán. Ebben a filmben viszont nagy meglepetésként Reviczky kifejezetten lágy és kellemes Anthony Hopkinsként, bár azért azt se felejtsük el, hogy Sinkó még így is ezerszer jobban illett hozzá. A szinkron másik érdekessége, hogy Antonio Banderas állandó megszólaltatója Selmeczi Roland tragikus körülmények között elhunyt pár évvel ezelőtt. Őt most Varga Gábor helyettesíti, és így még fájóbbá válik Selmeczi hiánya: nélküle Banderas csak egy üres, jellegtelen szépfiú.

Bruce Willis egy kudarcba fulladt akció után már igencsak lestrapált, a feleségével meg a lányával sem épp a legjobb a viszonya, de aztán beindulnak az események. Ismerős? Nem, nem Az utolsó cserkészről írok, de nem is a Die Hard valamelyik részéről.

Ennek a filmnek nem tartozik az erényei közé az eredetiség, úgy nagyjából a meglepetés is teljesen hiányzik. Ez viszont csak a váz, nézzük meg mivel sikerült feltölteni. A feszültség például teljesen rendben van, tényleg végig lehet izgulni a játékidőt, aminek köszönhetően a két órás hossz sem tűnik túl soknak. Bruce Willisnek persze jól áll ez a szerep (hogyne állna jól, hisz a sajátja), a pszichopata gyereket alakító Ben Fosternek szintén. A kisgyerek sem végtelenül idegesítő, a többi szereplő viszont teljesen feledhető. A kissráccal kapcsolatban egyébként kialakul a sztoriban a nagyon tipikus Die Hard szituáció, amelyben ezúttal a kölyök játssza Bruce Willis karakterét, a jó öreg Bruce pedig a tehetetlen fekete rendőr figuráját. Érdekes, ám rendkívül szórakoztató fricska a készítők részéről, már ha szándékos egyáltalán. A befejezés egészen kiemelkedően jól sikerült, kár, hogy utána még le kellett zárni a csúcspont után egy másik cselekményszálat is. A sztori amúgy nem dúskál a humorban, de néhány jó poén azért akad erre-arra.

Lényegében egy nagyon sablonos, de egy estére simán megfelelő, izgalmas szórakozás, Bruce Willis rajongóknak meg persze kihagyhatatlan.

Előbb-utóbb el kellett érkeznünk Chuck Norris munkásságához. Eddig igyekeztem őt elkerülni, leginkább a Walker, a texasi kopóból, meg a Bruce Lee féle Sárkány útjából ismertem. A Delta kommandó még az igényesebb produkciókhoz tartozik a művész úr alakításai közül.

A szokásos bevezető után, amelyben a mi hős Chuck Norrisunk visszarohan az égő, mindjárt felrobbanó helyre a barátjáért, elkezdődik a valós cselekmény. Arab terroristák eltérítenek egy utasszállító repülőgépet, ahol a német stewardessel szegregálják a zsidókat, a nem zsidóktól. A csajt persze gyötri a német bűntudat, a terroristák meg úgy lehetnek vele, hogy ő már úgyis ért az ilyesmihez. A zsidók iránti érzékenységet a filmet gyártó Cannon Group vezetője Menahem Golan szavatolja, aki ezúttal a rendező székbe is beleült. Eltelik már egy óra a filmből, hőseink a Delta kommandósok pedig alig pár percre tűntek még csak fel. Ebben a moziban egyáltalán nincsen főszereplő, bár a végső akciójelenetek kétségtelenül a szupersztár Norrisra lettek hangolva, de ez kevés. Az ő színészi teljesítménye pedig valami elképesztő: rá még Van Damme is duplaköröket ver, mert ő néha legalább ripacskodik, meg látszik, hogy megerőlteti magát. Norrisnál ettől egy fél pillanatig nem kell félni. Egyetlen arccal mászik végig az egész filmen, amiből semmit sem vehetünk ki, mindig a zenéből kell kitaláljuk amúgy sem túl gazdag érzelemvilágát. A zene amúgy nagyon gagyi, nem jutottunk konszenzusra, hogy egy '60-as évekbeli sci fi-re, vagy egy nagyon régi videojátékra emlékeztet-e. Ez leginkább azért meglepő, mert Alan Silvestri írta, aki rengeteg nagyszerű akciómuzsikát komponált a tárgyalt évtizedben. A színészek közt megtalálhatjuk még a kiöregedett, alkeszfejű Lee Marvint is, akinek ez volt az utolsó szerepe, de hattyúdalnak éppen nem nevezném. Akciójeleneteket a 85. percig nemigen láthatunk, ami elég gáz egy akciófilm részéről, de a végén legalább beindulnak. Persze, akkor sem kell semmi nagy, vagy látványos dologra számítani, főleg Chuck Norris száguldozik rakétás motoron. Ezek a jelenetek kiváltképp viccesek az azóta igencsak elterjedt Chuck Norris viccek miatt. Amúgy annyira vészesen nem gagyi a film összességében, hogy igazi felhőtlen szórakozást biztosítson, csak annyira, hogy ma már egyáltalán ne tudjuk komolyan venni egy pillanatig se.

A történet végén a tökös amerikaiak kegyetlenül lemészárolnak rengeteg arabot, amíg azok csak egyetlen embert öltek meg az egész játékidő során. Mindezek után még nagy drámát is kéne éreznünk a halála miatt, ami annyira sablonosra sikerült, mintha csak a nagy klisékönyvből rántották volna elő. Ráadásul a végefőcímre 125 percet kellett várnunk, ami pont 45 perccel több, mint ami egy ilyen filmnél élvezhető lenne.

Ha Delon filmjére A macskákra azt mondtam, hogy noir szerűség, akkor ez már vérbeli film noir. Persze Franciaországban ezt série noir-nak nevezik, de a lényegen nem változtat, hisz pont a franciák voltak azok, akik ebben az időszakban felfedezték a '40-es évekbeli amerikai stílusirányzat nagyszerűségét.

Ez a film meg aztán noirabb a noiroknál. A remekbe szabott fekete-fehér fényképezés, a felejthetetlen képek, az egyedi beállítások önmagukban elvinnék a hátán az egész mozit, de itt ennél jóval többről van szó. A francia készítők ügyesen ötvözték a '40-es évek Amerikájának gengsztereit a saját újhullámukkal, így nem tűnik lenyúlásnak a dolog, hiszen van Az árulónak egyfajta jellegzetesen európai mellékíze, ami megkülönbözteti az átlag hollywoodi munkáktól. A rendező egyébként az a Jean-Pierre Melville volt, akinek leghíresebb alkotása A szamuráj, Alain Delon főszereplésével. Melville különlegessége abban rejlett, hogy fogott egy átlagos, ponyva gengsztersztorit, és annyira igényesen dolgozta fel, hogy az már művészi magasságokba emelkedett. Itt viszont nem Delon, hanem a még nagyon fiatal Belmondo a főszereplő. Ha Cartouche-ként nem lehetett akkoriban 100%-osan hiteles, akkor erre a szerepre nála jobb választás nem is létezhetett. Egészen a film végéig nem tudjuk hányadán állunk vele, ahogy akkoriban még a nézők sem tudhatták mivé növi ki magát. Játszott már újhullámos művészmoziban, de könnyed kalandvígjátékban is, még nem alakult ki róla egy kép az emberekben, mint az elkövetkezendő években. Ő alakítja a címszereplő árulót, és fogalmunk sincs, hogy tényleg egy gerinctelen féregként keveri játszmába a többi gengsztert, illetve a zsarukat, vagy pedig valamilyen célja is van ezzel, és ha igen, mi lehet az? A kihagyásos történetvezetésnek köszönhetően csak a játékidő vége előtt kicsivel derül fény a titkára. A másik főszereplő Serge Regianni igazából csak egy karakteres arc lehet mellette, semmi több. A történet váratlan fordulatokban igencsak bővelkedik, így bár nagyon kimért a tempó, azért érdemes odafigyelni, hogy ne veszítsük el a fonalat.

Melville alkotása, ahhoz képest, hogy nem egy igazán ismert filmről beszélünk, a mai napig hatásos, és nagyon színvonalas. Erről árulkodik a kiemelkedően magas imdb pontozás is, amely kivételesen teljesen jogos. Én se most láttam utoljára ezt a mozit!

Nem kecsegtetett túl sok jóval a film expozíciója, egy nagyon modoros, és teljességgel felesleges történet benyomását keltette. A rendező előző munkái közül, pedig a Szerelmes Shakespeare és a Corelli kapitány mandolinja lehet ismerős, ami szintén nem legjobb ajánlólevél számomra.

Sajnálatos módon ez sem tartozik Louis de Funes legjobb filmjei közé. Nagyon úgy tűnik, hogy túl nagyot merítettem a művész úr munkásságából. Talán a gyengébb forgatókönyv lehet az oka, mert amúgy Funes a saját ultimate karakterét alakítja. Sokkal szemetebb az alatta állókkal, és sokkal nyalizósabb a felette állókal, mint általában. Itt is találhatunk jó pillanatokat, és Funes természetesen nem hazudtolja meg magát. Az "inkognitós" rész igazából csak a sztori legelejét adja, utána kapunk egy krimiszálat, ami egy James Bond szerű autós üldözésben csúcsosodik ki, de összességében egyáltalán nem olyan szórakoztató, mint pl. a Fantomasban. További problémás pont, hogy a klasszikus Pannónia stúdiós filmszinkron, bár természetesen színvonalasnak mondható, Zenthe Ferencet egyszerűen nem tudtam megszokni Funes hangjaként. Összességében szerintem ez a film is simán kihagyható.

Ez az a film, amit már csak és kizárólag a színészi játék miatt érdemes megnézni. Jack Nicholsonról minden egyes alakítása után szokás megjegyezni, hogy mekkora hatalmas színész, de ennek itt most sokkal több jelentősége van, mint általában. Ugyanis még saját magához képest is valami elképesztően zseniális játékot tesz le az asztalra. Megvan benne a rá jellemző szokásos karizma, és természetesen nagyon magas a coolfaktor, de mindemellett Nicholson teljesen kitárulkozik, és megmutatja a lehető legsebezhetőbb arcát. Döbbenetes alakítást nyújt. Az érdekes az, hogy mégis kellő létjogosultságot kap benne a többi kiváló színész is. David Morse szintén emlékezetes, kellőképpen felnő Nicholson mellé, Robin Wrightnak, illetve Anjelica Houstonnak pedig szintén megvan a maguk helye ebben a történetben. A magyar hangok zseniálisak. Jack Nicholson-t sajátos hangszíne és stílusa miatt borzasztóan nehéz szinkronizálni, ami sokszorosan igaz lehet erre a nagyon fajsúlyos alakításra, de Tordy Géza csodálatosan oldotta meg a feladatot. Csodálkozom, hogy nem választják gyakrabban Nicholson magyarításához. David Morse pedig megkapta igazi telitalálatként Hankó Attilát, akivel e film kapcsán szintén csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. Ez az elképesztően színvonalas szinkron nagyon sokat hozzátesz a Menekülés az éjszakába teljes értékű élvezetéhez.

A történet közben sok mindenen elgondolkodhatunk. Az alapkoncepció lényege elég hasonló a Ments meg Uram! című filmhez. A "bűnös" iránt próbálnak bennünk részvétet, együttérzést kelteni, ezzel szemben a "bosszúálló" karakter pedig elég negatív színben tűnik fel nekünk. David Morse megbánta a bűnét, szereti a szüleit, dolgozni kezd, és egy helyes lánnyal ismerkedik. Nicholson viszont kurvázik, leszarja a többi gyerekét, iszik mint az állat, úgy egyáltalán teljesen lezüllik. Ez a felszín, amivel a rendező, Sean Penn próbál jó útra terelgetni minket. De ha egy kicsikét eltávolodunk a film nézőpontjától, akkor eléggé szembetűnő, hogy az áldozat, aki mindenét elvesztette az életében, ennek következtében csak egyre lejjebb, és lejjebb süllyed. Eközben az, aki elindította ezt a lavinát az életében, az az ember szerető környezetben élhetne tovább, és van reménye az újrakezdésre. Lehet ez a dilemma is az alkotói szándék része, a végkifejlet ugyanis mindezt tökéletesen feloldja.

A mozi katartikus lezárása annyira ütősre, annyira meghatóra sikerült, ami teljesen mellbe vágja az embert.

Érdemes épp ezért végignézni a filmet, akkor is, ha néha kifejezetten leül a történet, sőt helyenként kifejezetten unalmassá válik a Menekülés az éjszakába. Viszont kifejezetten nagy erénye, hogy úgy éri el a maximális hatást, hogy egy pillanatra sem válik hatásvadásszá.

Ilyen címmel nem igazán volt kedvem egyáltalán nekiülni ennek a Jackie Chan filmnek, pláne hogy nem is tartozik a művész úr ismertebb alkotásai közé.

Aztán az első fél óra annyira jól sikerült, ahogy bemutatták a szereplőket, meg a gengsztermiliőt, amiben a történet játszódik, hogy komolyan elkezdtem reménykedni, hogy végre egy igényes Jackie Chan akcióvígjátékot fogok látni, aminek kivételesen még egy összetett sztorija is van. Aztán megjelent ez a virágárusnővel kapcsolatos szál, amiről azt hittem, hogy csak egy humoros melléktörténetnek szánták, de nem. Ez a félreértésen és gyenge poénokon alapuló irányvonal a legcsekélyebb mértékben sem tudott lekötni, pláne, hogy szokatlanul hosszú, 127 perces a játékidő. Szerencsére a végső harc a kötélgyárban a Chantől megszokott színvonalat képviseli, egyszerűen lélegzetelállítóan ügyes, ötletes, veszélyes és mindent összevetve zseniális.

Kertész Mihály 1938-as klasszikusát természetesen nem először látom. Kiskoromban néztem angolul a TCM (akkor még TNT) csatornán, majd egyszer az atv is leadta fekete-fehérben egy nagyon rossz kópián, felirattal. Annak idején nyilván így mehetett a magyar mozikban. Aztán pár évvel ezelőtt, miután kijött dvd-n végre megnézhettem színesben, ismét feliratosan. A mostani megtekintés apropóját pedig a klasszikus, Pannónia Stódióban készült magyar szinkron adta.

Ha tippelnem kéne, szerintem a '80-as években készülhetett a magyar hang, amely nemcsak a szövegét tekintve nagyszerű (még sosem voltam, ilyen női hölggyel), de minden egyes szerepre fantasztikus színészeket válogattak, akiket még felsorolni is nehéz lenne, úgyhogy csak pár kiragadott példát említenék: Robin - Fülöp Zsigmond, János herceg - Szersén Gyula, Skarlát Will - Szakácsi Sándor, Tuck barát - Csákányi László, Richárd - Bujtor István, Bess - Tolnay Klári. Azt hiszem, finoman szólva is sztárparádéval van dolgunk, olyan színészekkel, akiknek minden megszólalása külön élmény, egy olyan korból, amikor ezen a színvonalon mozgott a magyar szinkronszakma. Készült egyébként egy Duna tv-s verzió is, pár helyen belehallgattam, de nyomába sem érhet az eredetinek.

És milyen maga a film? A legklasszikusabb Robin Hood feldolgozásról beszélünk. A Blood kapitány után Errol Flynn, Olivia deHavilland és Basil Rathbone, kiegészítve a mindig kiváló Claude Rains-el, akit a Casablanca tett igazán híressé. Flynn szerepe ezúttal kicsit sokrétűbb, hisz egy legendát kell alakítania, de tökéletesen megbirkózik a feladattal, csak úgy lubickol ebben a szerepkörben. Olivia deHavilland sokkal szebb és sokkal elbűvölőbb, mint a Blood kapitányban, ugyanígy Basil Rathbone-nak is sikerült jóval ellenszenvesebbé válnia a szemünkben. Claude Rains pedig rendkívül szórakoztató cinikus hercegként.

1938-ban még csak 3 évvel vagyunk túl a színes film feltalálásán, így a Technicolor korszak egyik igen korai alkotásával állunk szemben. Ennek megfelelően a színek elképesztően, már-már bántóan harsányak, a piros annyira piros, hogy ennél pirosabb már nem is lehetne, de ennél zöldebb zöldet sem igen láthattatok még sehol. Mai szemmel természetesen ez zavaró lehet, ahogy igencsak megmosolyogtatóan hat Robinék harisnyái is, vagy a sok színpadias beállítás. Az egyik jelenetben például szemmel láthatóan elferdült Errol Flynn kellék kardja, ami láthatóan senkit sem zavart, a következő snittben már újból szögegyenes. Viszont mindezért kárpótolhat minket a mai napig pergősnek ható cselekmény, amely a Blood kapitánnyal ellentétben nem egy nagyívű történetet mesél el nekünk, hanem a Robin Hood legendák folytán inkább élvezetes epizódokból áll. A párbajok se lesznek kínosak, a humort is megfelelően adagolták nekünk, a díszletek pedig minden teátrálisságuk ellenére tiszteletet parancsolóak. A háttérben szóló zene szintén kellemes.

Ugyan nem ez volt a Robin Hood történet első feldolgozása, (már a némafilmkorszakban az akkori nagy kalandsztár, Douglas Fairbanks is készített egy hihetetlen sikeres mozit) mégis egyértelműen ez a legnagyobb klasszikus, és szerencsére a mai napig tökéletesen élvezhető alkotás.

Az 1981-ben készült Üvöltés felett nagyon eljárt már az idő. Épp ezért lehetnék vele elnézőbb is, de egyszerűen nem tudok. A szereplők közül senki sem adott rá okot, hogy megkedveljem, vagy együtt érezzek vele. A '80-as évek feeling persze megvan, de nem olyan erős dózisban, hogy szórakoztató is legyen. Az ember ösztönös-tudatos énjének különbségéről pedig nem csak némi konyhafilozofálgatás telik, az 1931-es Dr. Jekyll és Mr. Hyde ennél sokkal érdekesebb volt. Pár jelenetben érezhetően próbálták növelni a feszültséget, meg félelmetesnek akartak látszani, ma már ez abszolút nem működik. A farkasemberes jelenetekről elhiszem, hogy annak idején látványosnak számítottak, de a varázs azóta teljesen elmúlt. A jelmezek engem inkább a Tini nindzsa teknőc film splinterére emlékeztettek, de ott kifejezetten vicces volt, itt nem annak szánták. Az átváltozásos jelenet tényleg nem lenne rossz alapvetően, csak épp olyan sokáig tart, hogy az ember teljesen elunja magát a végére. A történet fináléja is rém gyenge, ellenben a slusszpoén kifejezetten ütős, de emiatt ma már nem éri meg megnézni az Üvöltést.

Az 1997-es kanadai A kocka című film egy valóságos remekmű. Mindamellett hálás vagyok, hogy csak most sikerült megnéznem, és nem 10 évvel ezelőtt.

A kocka olyan brutális képeket tartalmaz, és annyira nyomasztó az egész mozi, hogy simán elmegy horrorfilmként. Mindeközben annyi benne a feszültség, és olyan vérfagyasztóan izgalmas jeleneteket láthatunk, hogy teljes értékű thriller is. Az alapötlet pedig nagyon eredeti; annyira szürreális, olyan mélyen elgondolkodtatóak a párbeszédek, hogy simán mondható művészfilmnek is. A kocka azonban mindezeknek a leegyszerűsítő hollywoodi műfajsablonoknak messze felette áll. Remek karaktereket mozgat, és velük együtt egy érzelmi hullámvasútra hívja a nézőt. Simán előfordulhat, hogy egy szereplő, akit az egyik pillanatban még kedveltél, a másikban már szívből gyűlölsz, és fordítva. De kivétel nélkül, mindenkinek az életéért véresre rághatod a körmödet. Ha éppen filozofikus hangulatban vagy, akkor pedig rengeteg mindenen el lehet gondolkodni az élet értelmétől kezdve, egészen a körülötted lévők hozzáállásán át, az aranypisztolyos férfi főgonoszáig Scaramangáig.

Nagyon sok rétege van ennek a filmnek, hogy igazából nem filmnapló bejegyzést, hanem egy komolyabb, mélyebb elemzést érdemelne, de ahhoz még meg kéne néznem párszor. Az mindenesetre biztos, hogy ilyen különleges mozit, még nem sokat láttam életemben.

Csodálkozom, hogy ez a mozi nem sokkal ismertebb, ugyanis Alain Delon egyik legjobb filmjéről van szó, amin elég nehéz lenne fogást találni.

Bátran épít az akkor még viszonylag kezdő és nagyon fiatal sztárjaira; Delon megtalálta a hozzá leginkább illő szerepet a vagány, de végtelenül önző szépfiú szerepében, akinek rengeteg rossz tulajdonsága nem hogy taszítaná a nézőt, hanem ezeknek köszönhetően még vonzóbbá is válik számára. Jane Fondát pedig imádom: ebben a filmben sem pusztán végtelenül szexis, hanem elképesztően bájos is. Komikai vénáját ezúttal nincs lehetősége megcsillogtatni, viszont a forgatókönyvnek köszönhetően szépen kibontakozhat intrikus szerepkörben. Nagyon érdekes eleme a történetnek, hogy a végén az "nyeri" meg az aljas játszmákat, akit mindenki hülyének nézett, mégis könnyedén sikerült túljárni az eszükön. A fordulatos sztori mellett a párbeszédek is nagyszerűek, különösen Delon pimasz megjegyzései.

Nagyon erős noir elemeket fedezhetünk fel a filmben a fekete fehér fényképezéstől kezdve, a rejtélyeken keresztül, egészen a végzet asszonyain át. René Clement-tel nem ez volt az első közös munkája Delonnak, de ezután feltétlenül meg fogom nézni a Ragyogó napfényt is.

Igazából csak egy kis jó kis B filmes szórakozást vártam ettől a mozitól, amit nem kaptam meg. A stáblistánál lett egyértelmű, hogy ez tulajdonképpen egy tévéfilm. Gondoltam egye fene, tévéhorrort talán még nem is láttam, pláne nem a '80-as évek legelejéről.

Hogy a televízió számára készült a film, ez bizonyos áldozatokkal járt: nem láthatunk például vért a játékidő során (csak az elején, meg a végén egy picit). Viszont jóval igényesebben készítették el a forgatókönyvet egy átlag B kategóriás horrornál, kifejezetten Stephen King regényeire emlékeztettek a történések. Másrészt épp ez a film legnagyobb hátránya is, hogy teljesen feleslegesen túlírt, néhol vontatott, sőt kifejezetten unalmas. Egy olyan filmet, ami egy gyilkos madárijesztőről szól, felesleges ennyire kidolgozni. Mint tévéfilm (pláne ilyen régi) nem rossz a Dark Night of the Scarecrow viszont ma már sem megijedni, sem félni nem lehet tőle.

Állítólag ez a film teremtette meg a horror zsánerén belül a madárijesztős horrorok alműfaját. Nem hangzik valami jól...

A bemutatása után nem sokkal én már kíváncsi voltam erre a filmre, mert ígéretesnek tűnt a téma. Észre se vettem, és már a harmadik rész megy a mozikban, úgyhogy ma este Halloween előtti éjjel, tök egyedül, egy fülessel felszerelkezve nekivágtam a filmnek.

Nem tehettem meg, hogy nem nézem meg, de bár ne tettem volna. Borzasztóan gyenge ez a film. A színészek hihetetlenül pocsékul játszanak, bár ezen nyilván a borzalmas szinkron sem segített. És mivel csak két szereplője van a filmnek, és az ő reakciójuk van leginkább előtérben, így ez igencsak nagy hibának számít. Ráadásul semmi dolguk sincs, a faszi káromkodik, a nő meg hisztizik, és ennyiben merül ki a szerepük. A drámainak szánt jelenetek éppen ezért gyengék, az ijesztgetések pedig szintén. Én nagyon akartam félni, de a legtöbbször csak egy-egy kacajra futotta ettől az agyondicsért szarkupactól. Amúgy undorító, hogy ez a film sikeres lett, hogy 100 millió dollárt kerestek egy ennyire igénytelen, hatástalan mozival. Semmi új ötlet nincs a sztoriban, teljesen sablonos az egész, a kézikamera pedig jó ürügy arra, hogy se forgatókönyvet, se háttérsztorit, se semmit se kelljen megírni. Mindemellett az egész teljesen önismétlő. A vége már majdnem hatásos lett, de az eddig látottak miatt mégsem lehetett az.

Egy dolog viszont tényleg különös. Egyszer sem tekertem bele a filmbe, a játékidő viszont mégis nagyon hamar elrepült, ami egy ennyire rossz film esetében példátlan.