A jó öreg Jacket mindenki hatalmas színésznek, zseniális művésznek tartja, egyszerűen rajonganak érte. Én nem kevésbé, nekem is az abszolút kedvenceim közé tartozik, de eddig az volt a véleményem, hogy gyakorlatilag csak saját magát tudja eljátszani, igaz ez az őrült karakter önmagában képes lenne elvinni a hátán egy életművet. Na a Schmidt történetében egy teljesen más szerepet kell eljátszania, mint eddig bármikor. Ezúttal elesett, gyenge, határozatlan, és nem kell senkinek. Nem mondom, Jack jól játssza ezt is, de nekem valahogy nem volt 100%-ig hiteles, egyszerűen láttam mögötte a régi jól ismert arcot.

A film egyébként szépen lassan csordogál előre a maga nagyon nyugdíjas tempójában. Nincsenek közben igazán nagy drámák, vagy nagy poénok, így annyira nem is élvezhető a film. Viszont mondanivalót jócskán kapunk, amin utána érdemes gondolkodni. Az írónak megvan a véleménye az emberekről, és az időskorról. Schmidt, az átlagember nagyra vágyott, de felesége és lánya miatt elhalasztotta élete nagy lehetőségeit. A felesége idegesíti, sőt meg is csalta, a lánya pedig nem érez iránta semmi tiszteletet, vagy szeretetet, és épp egy baromhoz készül hozzámenni. Mégis rá van utalva a feleségére, mikor meghal, teljesen magára marad, nincs már rá szüksége senkinek: egykori munkahelyén udvariasan elküldik, lánya sem akarja igazán látni, az idegenek pedig lerázzák. Már semmi jó nem vár rá az életben, csak a megalkuvás, a hazugság és az elfojtás. Egyetlen kapcsolata a világgal Ndugu, egy hat éves afrikai árva, akit havi 22 dollárral támogat, illetve leveleket ír neki.

Szóval ez vár ránk. A teljes magány, a hálátlanság és a hasznavehetetlenség, és van az a pont, amikor végleg elrontjuk az életünket, és már nem vár ránk megváltás...

"Azt csak a rosszak terjesztik, hogy jóból is megárt a sok."

Erről a filmről se tudtam gyakorlatilag semmit, mikor elkezdtem nézni, egyszerűen egy jópofa akció vígjátékban reménykedtem. A reményeim tökéletesen beváltak.

Nem néztem az eredeti sorozatot (azt hiszem a 2-esen ment, nekünk meg nem volt 2-esünk), úgyhogy azzal nem igazán tudom összehasonlítani. Ellenben itt van például a Miami Vice, amihez nemrég volt szerencsém. Na azt a filmet is valahogy így kellett volna elkészíteni. A szupercsapat nem váltja meg a világot, sőt elég gázul indul, gyenge dialógusokkal, kész közhelyraktár az egész film, totálisan irreális akciójelenetekkel, de az egész annyira szórakoztató, hogy lehetetlen ellenállni neki. A magam részéről minden percét élveztem, nagyon jók a karakterek, tele van humorral és látványos akciójelenetekkel az egész, végig tudtam vigyorogni mind a két órát. Na és ez se semmi. Indokolatlanul hosszú A szupercsapat, de annyira pörgős, meg érdekes minden klisé ellenére is, hogy fel sem tűnik az a két óra. Bár több ilyen nyári slágerfilm lenne, mindenesetre ha lesz folytatása, akkor "irány a moziba be, valami kultúrára".

Igen, megint egy Coen film, ezúttal a második alkotásuk, ami alapvetően vígjáték. Nem olyan fajsúlyos, mint a Hollywoodi lidércnyomás, de legalább pereg a cselekmény. Tök abszurd az egész, képtelen ötletekből indul ki maga a cselekmény is, hogy aztán még képtelenebbül folytatódjon. A film csúcspontja, Nicolas Cage menekülés pedig valami fergeteges, hihetetlen jót szórakoztam rajta. Egyébként még nagyon fiatalon játszik benne, de le a kalappal előtte. Az Arizona ördögfióka jobb egy átlag amcsi vígjátéknál, de azért nem lehet összevetni a legnagyobb Coen remekművekkel. Viszont mindenki garantáltan jól jár még így is, pláne ha szinkronnal nézi. Eredeti 1990-es igényes munka, Kaszás Attilával, valami hihetetlen jó hangulata van.

Érdekes téma ez az alkotói válság, az írók előszeretettel alkalmazzák filmjeikben. Az sem nehéz kitalálni, hogy miért, hisz saját lelkiállapotuk ihleti meg őket a legkönnyebben. Másrészről ez azért érdekes, mert a nézőknek készítik ezeket az alkotásokat, akik aligha tudják átérezni (legalábbis többségük) ezt az állapotot. Szerintem a legjobb ilyen típusú film Woody Allen Agyament Harry-je, ami annyira vicces és ötletes, hogy igazán el se tudjuk hinni, hogy egy ilyen lelkiállapot előzte meg. Persze jobban belegondolva lehet, hogy Allennek önmagában volt egy csomó jó ötlete, amit csak egy ilyen keretben tudott érvényesíteni.

A Hollywoodi lidércnyomás egy nagyon másmilyen film. Megvan benne nagyon vastagon Hollywood kritikája is, néhány szórakoztató jelenet formájában. Ezek A Coen tesókhoz mérten groteszkek és viccesek egyszerre. A színészek egyébként nagyszerűek, a Hollywoodi lidércnyomás összes szereplője emlékezetes karakter, főleg a főszereplő John Torturro alakítását emelném ki. Viszont minden előnye ellenére a film nagyon-nagyon lassú, két óra alatt alig van benne valamirevaló cselekmény, a játékidő legalább fele arra megy el, hogy Torturro ül a szobában, és nem tud írni. Meg amúgy is tele van a film egy csomó mögöttes jelentéstartalommal, ami gondolkodásra is késztethetné a nézőt, ha lenne kedve a cselekményre figyelni. Coenéknek ez a leginkább művészfilmje, egynek elmegy, de nem ezek miatt fogunk rájuk emlékezni. Cannesban egyébként Arany Pálmát nyert, nyilvánvalóan Hollywood ellenessége miatt, mert akkoriban ez még újnak számíthatott, hisz ez a film még a játékos előtt készült, ha jól tudom.

"itsy-bitsy spiders"

A Mérges pókok úgy döntött, hogy nem veszi komolyan magát. Tökéletesen igaza volt, hisz hogy lehetne egy óriáspókos sztorit komolyan venni? Így hát a vígjáték és a horror határmezsgyéjén táncol a film, de aztán teljesen és végérvényesen átcsúszik vígjátékba. Gyakorlatilag semmi gore, vagy meztelenség nincs benne, így nem olyan fantasztikus trash, mint az új Piranha, ez a film annál sokkal inkább közönségbarát. A pókok természetesen gagyi számítógépes trükkök, egyáltalán nem félelmetesek, gyakorlatilag egy-két hangos sokkeffektre meg némi undorító pókos váladékra korlátozódnak a horror műfaji elemei. Innentől pedig már csak egy kérdés van: mennyire működnek a poénok? Erre pedig azt kell válaszolnom, hogy kiválóan. Fergeteges humora van a filmnek, megállás nélkül pörög az egész, tele van öniróniával, gyakorlatilag végig szakadtam a röhögéstől. A legjobban a pókos hanghatások tetszettek, azok valami zseniálisak voltak, ahogy morogtak meg nyögtek, meg úgy az egész. Egy szó, mint száz, nézzétek meg a Mérges pókokat. Mainstream trash a legszórakoztatóbb kategóriából.

A Mérges pókok úgy döntött, hogy nem veszi komolyan magát. Tökéletesen igaza volt, hisz hogy lehetne egy óriáspókos sztorit komolyan venni? Így hát a vígjáték és a horror határmezsgyéjén táncol a film, de aztán teljesen és végérvényesen átcsúszik vígjátékba. Gyakorlatilag semmi gore, vagy meztelenség nincs benne, így nem olyan fantasztikus trash, mint az új Piranha, ez a film annál sokkal inkább közönségbarát. A pókok természetesen gagyi számítógépes trükkök, egyáltalán nem félelmetesek, gyakorlatilag egy-két hangos sokkeffektre meg némi undorító pókos váladékra korlátozódnak a horror műfaji elemei. Innentől pedig már csak egy kérdés van: mennyire működnek a poénok? Erre pedig azt kell válaszolnom, hogy kiválóan. Fergeteges humora van a filmnek, megállás nélkül pörög az egész, tele van öniróniával, gyakorlatilag végig szakadtam a röhögéstől. A legjobban a pókos hanghatások tetszettek, azok valami zseniálisak voltak, ahogy morogtak meg nyögtek, meg úgy az egész. Egy szó, mint száz, nézzétek meg a Mérges pókokat. Mainstream trash a legszórakoztatóbb kategóriából.

Azt hiszem kezdem kiismerni Hayao Miyazaki stílusát. Ez a film is a természet védelmét tűzte ki alapvető céljául, a zene kellően melankolikus, a rajzok pedig nagyon szépek. A főhősök aranyosak, itt is vicces balekok a repülő kalózok, és az egész egy furcsa sosemvolt világban játszódik. A cselekmény egyébként végig pergős és akciódús, in medias res indulunk, és a végén még néhány fordulatot is tartogatnak nekünk. Úgyhogy a Laputát simán tudom ajánlani bárkinek, két órás hossza ellenére simán fent tudja tartani az ember figyelmét, annak ellenére, hogy egy rajzfilmről beszélünk. Mivel a világ inkább európai benne, ezért könnyebb azonosulnunk is a szerethető főhősökkel, mint például a Nauszikában, bár az egész nekem nem volt annyira érdekes, mint a Porco Rosso. Ráadásul a gyerekek is élvezhetik ezt is, kiválóan megoldották, hogy aki akar, gondolkodni is tudjon a Laputa mondanivalóján. Így hát egy újabb igényes animét láthattam.

"Véres körmeivel tolja, fordítja, kaparja a koporsófedelet"

1960 tényleg nagyon durván jó év volt horrorszempontból. Nemcsak a legendás Psycho, és a nemrégiben kitárgyalt Démon maszkja került a mozikba, hanem az AIP Edgar Allan Poe sorozata is ekkor indult hódító útjára.

Az AIP (American International Pictures) forgalmazta a külföldi horrorokat némileg átdolgozva, illetve főként olyan trashfilmeket készítettek, mint a Rákszörnyek támadása, de valamiért a Poe sorozatot nagyon igényesen próbálták feldolgozni. Mivel Poe novellái önmagukban túl rövidek egy egész estés filmhez, ezért teljesen új sztorikat írtak, de bizonyos momentumokat meghagytak. A következő filmben A kút és az ingában pedig javarészt meghagyták ugyanezt a történetet, csak a motívumokon változtattak, de így is jelentős volt a fejlődés. A Kísértetkastélyban pedig Poe-t vegyítették H.P. Lovecrafttel. De maradjunk a sorozatindító Usher háznál.

Ez is egy gótikus történet, mint Mask of Satan, csak sajnos a színpadiasabb fajtából. Az első és az utolsó jelenetet leszámítva végig bent vagyunk az ódon kastélyban. A színészek pedig ripacskodnak nekünk rendesen. Elmondható, hogy eljárt az idő e film felett, de azért vannak erényei. Ilyen például a csúcspontnak számító kísérteties álomjelenet, ami kellően kreatív és hátborzongató. A film végén is megpróbálnak egyszerre félelmetesnek és drámainak lenni, ami mindenképpen jó pont. Bár a végén, ahogy lángol a makett, az már annyira nem tetszett. Persze érződik az alacsony költségvetés is, a készítők mégis igyekeztek, hogy ne a szokásos gagyit adják ki a kezeik közül. Mindenesetre komoly pozitívum, hogy a film elég rövid, mindössze 79 perces eleje főcímmel és stáblistával együtt, így esélye sincs unalmassá válni. Továbbá az szintén tetszett, hogy nem derül ki, hogy a történet mennyire misztikus, vagy éppen mennyire őrült. A kút és az ingában ez teljesen egyértelművé válik, de itt nem tudhatjuk teljesen egyértelműen, hogy vajon tényleg csak Price őrült meg, vagy valóban a ház gonosz szellemei okozzák a bajt.

"Amíg mi a kisbogarak az életünkért küszködünk, a nagybogarak csak híznak"

Már nagyon rég néztem szamurájfilmet, a Goyokin pedig pont jó volt most egy kis kedvcsinálónak a későbbiekhez. Egyébként ezekhez a filmekhez nem árt minimum egy Mi Micsoda szintű tudásanyagra szert tenni a szamurájok életével, filozófiájával kapcsolatban, különben nem igazán érthetjük a szereplőket. A legtöbb ilyen moziban az a drámai konfliktus alapját az adja, hogy a szamurájok tökéletesen hűek a feljebbvalóikhoz és a becsülethez. Viszont ha a feljebbvalók valami becstelenséget követnek el, akkor a szamuráj meghasonul, hogy melyiket válassza. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, a filmekben általában az utóbbi mellett döntenek. És ez itt sincs másként.

A roninná váló nemes szamurájt a '60-as évek egyik legnagyobb japán sztárja, Tatsuya Nakadai alakítja. Ő egyébként remek színész volt, tejfelesszájú ifjoncot legalább olyan jól alakított, mint tragikus hőst, vagy lelketlen gyilkológépet. A kor sok nagy filmjében szerepelt, és sosem okozott csalódást, ahogyan most sem. Rajta kívül még az Orihát játszó Ruriko Asoaka-t emelném ki a színészek közül, egyszerűen gyönyörű ez a nő. A film mégsem a színészek miatt kiemelkedő (bár az is jó), vagy az erkölcsi kérdések miatt (bár azok is elgondolkodtatóak), hanem a látványvilág miatt. Az ugyanis a mai napig elképesztő, pedig 1969-es alkotásról beszélünk. Ritka a hóban játszódó szamurájfilm, de itt tökéletesen élnek a lehetőséggel. A film végső nagy csatájában például éjszaka van, zuhog a hó, ég a tűz, a háttérben pedig morajlik a tenger. Csodálom, hogy ezt így egyben még sehol nem nyúlták le, elképesztő hangulata van. A végső párbaj a két nagy ellenfél között szintén zseniálisan izgalmas, ahogy a dobok megteremtik az egész jelenet atmoszféráját. Az utolsó képsor szintén gyönyörű, ahogy hősünk elvonul, körülötte pedig fújja a havat a szél.

Ajánlom bátran a Goyokint, aki intellektuális tartalomra vágyik, az is megkapja a magáét, aki szenzációs látványvilágra, az sem panaszkodhat.

Ma láttam a Google-n, hogy a filmtörténet egyik legjelentősebb, legnagyobb alkotója Charles Chaplin épp 122 éve született. Ennek örömére elővettem utolsó filmjét, A hongkongi grófnőt. Mielőtt mélyebben beleásnék a témába, szeretném leszögezni, hogy én nagyon szeretem Chaplint és a filmjeit. Olvastam az önéletrajzi könyvét, ami hihetetlenül érdekes olvasmány, megnéztem a Robert Downey Jr. féle filmváltozatot, ami ugyan nem sikerült túl jól, de a téma miatt mégis tetszett. Chaplin fantasztikus tehetség volt rengeteg tekintetben, érdemeiről könyveket lehet írni, filmjei pedig a mai napig humorosak, szomorúak és hatásosak. Az ő személyében tökéletesen ötvöződött a művészet és a szórakoztatás. Egyik legkedvencebb filmemet a Nagyvárosi fényeket szintén Chaplin készítette, de valójában a többi filmje sem kevésbé zseniális, egyéni ízlés kérdése, hogy nekem pont ez tetszik a legjobban. Aztán Chaplin a némafilmkorszak vége után is csinált még három elképesztően jó burleszk filmet, amit két teljesen más műfajú hangosfilm követett. A Monsieur Verdoux és a Rivaldafény semmiben sem marad el a korábbi alkotásoktól, szintúgy csodálatosak.

Nem úgy A hongkongi grófnő. Szegény Chaplin bizony jobban tette volna, ha meg se csinálja ezt a filmet, ugyanis hihetetlen rosszul sikerült. Először is: nem humoros, talán ha kétszer sikerült nevetnem rajta. Ezerszer elsütnek benne egy poént (csöngő), ami már elsőre se volt vicces egyáltalán. A főszereplőket meg mintha csak azért választotta volna ekkor már nagyon idős mesterünk, mert akkoriban ők voltak a sztárok. Marlon Brando épp két nagy korszaka előtt volt, már kiveszett belőle a Kowalskira jellemző vadság, de még messze volt a keresztapás méltóságtól. Nem is ez lenne a nagy probléma, de olyan unottan játszik, hogy rossz ránézni. Sophia Loren pedig egyáltalán nem szimpatikus főhősnő, így nem tudunk együtt érezni egyikükkel se, ami nem igazán segít a melodrámás perceknél. Tovább tetézi a bajt, hogy Chaplin maga szerezte a zenét; körülbelül olyan pátoszos és giccses az aláfestés, mint a némafilmjeiben, ami ott abban a korszakban tökéletes volt, de itt már szánalmas. Sajnos ez nem csak a zenéről mondható el, de gyakorlatilag mindenről, a kamerabeállításokról, a kameramozgásokról, a vágásokról, a feliratokról, a díszletekről, a párbeszédekről, sőt még a poénokról is, ugyanis rendes burleszkbetétekkel találkozhatunk. A stúdiós jelenetektől borzasztóan elüt a kevés igazi helyen felvett képsor, de a vetített hátteres strandot semmi sem múlja alul. Ez a film már a '60-as években is annyira réginek tűnhetett, nem csoda, hogy hatalmasat bukott a mozikban, és azóta is rendszeresen kihagyják mindenféle Chaplin összeállításból. A magam részéről egyértelműen a nagy mester legrosszabb filmjének tartom, sőt az egyetlen rossz filmjének, halálosan untam ugyanis elejétől a végéig.

Egy dolog tetszett csak, ahogy Chaplin betette a gyerekeit a filmbe. Összetéveszthetetlenül hasonlítanak rá egytől egyig, mindegyiknél szembetűnő a jellegzetes Chaplini szem és az arcvonások. Sydney Chaplin kapta a legnagyobb szerepet, de feltűnik még Geraldine, Josephine és Victoria Chaplin is.

Nagy bajban lennék most, ha rögeszmésen ragaszkodnék ahhoz, hogy minden film elé kis idézetet írjak. Egyébként ez az a film, amit sose nézzetek meg szinkronosan, csak eredeti nyelven szabad!

De elég legyen már a gyenge poénokból! Mi lehet vonzó egy olyan filmben, ami a '80-as években készült, fekete-fehér és egyetlen árva szót sem szólnak benne? Nekem két dolog: Luc Besson és a posztapokaliptikus téma, mint örök kedvencem. Azért bevallom, fostam a filmtől rendesen, mielőtt elkezdtem nézni, mert tudtam, hogy nem lesz egyszerű. A fekete fehér képi világgal nekem nincs problémám egyébként se, itt meg különösen nincs, ugyanis rendkívül nyomasztó hangulata ellenére fantasztikus és egyedi beállításokat láthatunk. Például a csomagtartóból kinéző kamera már itt jelen van, amikor Tarantino még sehol sem volt, pedig neki tulajdonítják ezt a stílusjegyet. A fekete fehér képi világ ráadásul még illik is a témához. A beszéd teljes hiányát már nehezebb megszokni, mert még a némafilmekben is voltak feliratok annak idején, hogy segítsék a nézőt. Féltem, hogy unalmas lesz, vagy hogy nem fogom érteni a lényeget. Hát ez alaptalannak bizonyult, nem sok olyan perc volt a filmben, amikor ne történt volna valami, vagy ne lett volna teljesen egyértelmű a szitu. Ahogy néztem a filmet, rá is jöttem, hogy a világon semmi szükség nincs dialógusokra, lehet azzal csak elrontották volna az élményt. Így nem tudunk meg semmit. Nem tudjuk, mi történt a világgal, nem tudjuk miért nem beszélnek. Minden ránk van hagyva. Így pedig mi értelmezhetjük a látottakat, úgy ahogyan kedvünk tartja.

A karakterek egyszerű archetípusok, van a Férfi, a Tudós, a Rossz, a Horda és nem maradhat ki a Nő sem. Egy óráig azon gondolkoztam, hova tűnhettek a nők ebből a világból, aztán rájöttem, hogy gyakorlatilag ez a felvezetése a fő témának. Egyébként alig jelenik meg benne a gyengébbik nem, összesen talán egy percet sem töltenek a vásznon, de ettől válik az egész lénye misztikussá. A Rosszról pedig igazán nem tudjuk, hogy rossz, egészen a film legvégéig, amíg igazán rosszaságot nem csinál. Addig ő is csak egy ember, aki el akar érni valamit, ráadásul ugyanazt, mint a főszereplő. És különben is, lehet az apokalipszis árnyékában egyáltalán Jóról és Rosszról beszélni. Hát persze, hogy lehet! A Tudós is érdekes persze, nem feltétlenül pozitív figura, hisz bezárva tart egy ember, nem tudni természetesen, hogy mi okból. A Hordára sok szót nem érdemes vesztegetni, nekem az volt a furcsa velük kapcsolatban, hogy öltönyt viseltek.

Luc Bessonnak ez volt az első filmje. 24 éves volt. 24!!! és már ilyen filmet le tudott tenni az asztalra. Van benne humor (bár én nem nevettem egyszer se, de érzékeltem a jelenlétét) és úgy tud szórakoztató lenni, hogy se színek, se szavak nincsenek benne. Ebben a filmben bár érezhető néhol hogy első film, sőt helyenként elég amatőr, de megvan benne az az átütő erő, az a zsenialitás, ami később naggyá emelte Bessont, és amit hiányoltam a Following-ból. Persze az is elképzelhető, hogy nekem igazából mindegy, hogy milyen a film, csak posztapokaliptikus legyen, és nekem máris tetszik. Egy valami volt csak, ami nagyon nem jött be: a zene. Nagyon kilógott a filmből ez a Terminátor első részének legrosszabb szintetizátoros zajaira emlékeztető valami, azonban Eric Serra meghálálta később a belé fektetett bizalmat.

Az első részt annyira szerettem, olyan jól megcsinált kis mozi volt, a nyár hatalmas meglepetése, 14-15 éves lehettem talán. Humoros, látványos, ötletes kalózfilm. Egy olyan műfaj, ami már rég kihalt, és én sose láthattam, ráadásul egy olyan eredeti karakterrel, mint Jack Sparrow.

Aztán jött a második rész, amit olyan 2-3 éve láthattam. Már nem ütött akkorát, de nem maradtak bennem rossz emlékek. Igaz, túl jók se, azóta nem néztem meg egyszer se. A harmadik részt meg 4 évig halogattam, annyi rosszat hallottam róla, ráadásul vérbeli rajongóktól. Most, hogy megnéztem, úgy vagyok vele még 4 évig nyugodtan várhattam volna.

Nem nagyon emlékeztem már a második részre, így azt se tudtam a film elején, hogy mi van. És később sem sikerült rájönnöm. Az egész tiszta zavaros, tele van átverések átverésének az átverésével, a főhősök már utálják egymást, túl komolyan veszi magát az egész film, és hihetetlenül fárasztóvá válik. A film elején egyből kiderül, hogy Jack Sparrow nélkül nézhetetlen katyvasz az egész. A humornak, meg az egyedi ötleteknek már a halvány nyomát se láthatjuk, és a CGI látványorgia sem tudja menteni a menthetőt. Pedig a rendezőnek volt egy kiváló operatőre, elsőrangú sztárjai, jó karakterei, izgalmas világa és hatalmas költségvetése. Egyedül a forgatókönyv meg a dramaturgia hiányzik, viszont ha nincs meg ez a csodaösszetevő, az bizony tönkrevágja az egész filmet. Szerintem a film a saját formátumának a hibájába esett. Csak azért, mert a Gyűrűk ura, meg a Mátrix, meg a Kill Bill ilyen folytatásokban készült el, nem kellett volna ezt ráerőszakolni erre a sorozatra is, nem volt ugyanis kétszer két és fél órányi ötletük a készítőknek. Meg amúgy is megnézhették volna ezeket a filmeket, nem csak a divatot kellett volna követni: a Gyűrűk ura önismétlő, helyenként túlzsúfolt, máshol elnyújtott, és nagyon nincs rendben a dramaturgiája. A Mátrox folytatások egy ez egyben rosszak, a harmadik már egyenesen katasztrofálisan szörnyű. Még talán a Kill Bill-el jártunk a legjobban, de ott is tagadhatatlanul jobb az első, mint a második rész. Szóval, ha sose sikerült senkinek, akkor miért kellett ezt ráerőszakolni a Karib-tengerre? Költői kérdés volt, persze, hogy tudom, miért.

És nem. Chow-Yun Fat sem segít a filmen. És nem. Keith Richards sem. Szinte statiszták mindketten, semmi igazi szerepük sincs. Erről jut eszembe a főszereplők is tök felcserélhetőek, csak téblábolnak össze-vissza, még Johnny Depp is elveszik a saját filmjében. A párbeszédek pedig valami elképesztően rosszak, a legközhelyesebb hollywoodi mondatokat sikerült megtalálni. A sztori itt is befejeződik vagy hússzor, mint Gyűrűk urában, és pont ugyanolyan giccsesen. Kár érte... Pedig olyan jól indult. Viszont van jó hír is: a negyedik ennél csak jobb lehet!

"Mikor mondasz már le az irányítás illúziójáról?"

Még a bemutató idején láttam a moziban a Kung Fu panda előzetesét, és a a zenei aláfestéssel együtt egy humortalan gagyinak tűnt, úgyhogy nem is vettem volna a fáradtságot, hogy megnézzem, ha nem beszéltek volna róla kedvenc rádióműsoromban A hét mesterlövészében.

A Kung fu panda tényleg király film, tökéletes bizonyítéka annak, hogy általában miért szeretem jobban a Dreamworks animációt a Pixarral szemben. Remekül ötvözi a kínai filmeket az amerikai baromságokkal, szlengekkel, tele van jó poénokkal, kiváló karakterekkel (Őrjöngő Ötös) és még a panda sem válik idegesítővé, pedig nagyon megvolt benne a lehetőség. A látványvilág meg egyenesen lélegzetelállító, gyönyörű minden egyes képkocka, alig lehet betelni vele. Ami külön pluszt ad a filmhez az a filozófiai töltet, ami jócskán megtalálható, és igazán van min gondolkodni az erre fogékonyaknak.

A Kung fu panda kiváló szórakozást nyújt kicsiknek és nagyoknak, kíváncsi vagyok a második résszel sikerül-e tartani a színvonalat.

A gyengécske harmadik rész után egy jó nagy kihagyás történt a sorozatban, és ennél jobban nem is alakulhattak volna a dolgok Chucky számára. Közben ugyanis elkészült a Sikoly első része, ami kicsit felfrissítette a horror műfaját, így kedvenc gyilkolászó játékbabánk visszatérhetett, kicsit modernebben, megspékelve némi önironikus beütéssel, ami nagyon jól áll neki.

Már maga a cím árulkodó, egyértelműen utal James Whale legendás Bride of Frankenstein című remekművére. Később meg idézik magát a filmet, főhősnőnk ugyanis halála előtt épp ezt nézi a tévében. Szintén megmosolyogtató a film elején látható bizonyíték raktár hokimaszkkal, Freddy kesztyűvel és Halloween álarccal. Már itt teljesen egyértelmű, hogy horrorfanoknak készítették ezt a filmet. Arról nem is beszélve, hogy Rob Zombie énekli a főcímdalt, aki jobban tette volna, ha eredeti szakmájánál marad, de ez egy másik történet. Az utalások persze itt nem értek véget, ahogy az önironikus kikacsintások sem. Kedvencem volt az a nagyon gyengén megírt nyálas jelenet a két tini között, amit Chucky kommentál, mégpedig úgy, mint ahogy egy kellően cinikus mozilátogató is tenné. Vagy, amikor beszólnak neki, hogy a kés már nem menő a '90-es években, találjon ki valami eredetibbet. Ennek megfelelően a gyilkosságok kellően kreatívak (kedvencem a tükrös jelenet volt, de a robbanásos jelenetek is egész szépek), véresek, és bármilyen feszültségtől mentesek, már csak azért is, mert ezúttal tényleg a babák a főszereplők, és csak olyanokat gyilkolnak meg, akik szemetek. Érdekes módon egyébként alig néhány gyilkosság történik a filmben, de mégis elég durvának hat.

A készítők megváltoztatták Chucky külsejét, ami előnyére vált, csakúgy mint a modernebb hangvétel és a jobb trükkök. Nem lesz teljesen hiteltelen a film ilyen babás tekintetben sem, ugyanis simán arrébb dobják/rúgják kis hőseinket, ha épp arról van szó. Az élő szereplők egyébként hozzájuk képest nem túl érdekesek. Jennifer Tilly remek választás a beteges, de dögös ex szerepére, Katherine Heigl viszont úgy néz ki itt, mint egy buta tehén, a kor csak jót tett neki. A rendező meg Ronny Yu volt, aki később a Freddy vs Jasonnel bizonyított. Érdekes egyébként, hogy a siker ellenére sem készült több hasonló crossover film.

Ez meg egy igazi fekete komédia, ami kellőképpen szórakoztató, és groteszkebb, mint a sorozat eddigi darabjai együttvéve. Gondolok itt a játékbaba szexre, és a végső fordulatra. Szóval, aki nem bírja az ilyen beteg dolgokat, az semmiképp se nézze meg, engem mindenesetre szórakoztatott. Ugyanis ez a horrorvígjáték, nem a Texasi 2. Persze figyelembe kell azt is vennünk, hogy a finálénál már abszolút nem sikerült tartani a színvonalat, így az kissé unalmassá válik, meg tele van hülye logikai hibákkal is a film, de összességében szórakoztató, és kétségtelenül a sorozat egyik legjobb darabjává emelkedik, ami nem sok megkésett negyedik részről mondható el.

 Nem vártam igazából semmit ettől a filmtől, csak egyszerűen bízok George Clooney-ban. Nem akkora színésztehetség, mint egy Al Pacino, de jól választ szerepeket magának, és sikeresen megoldja mindig. Ráadásul nemhiába a nők kedvence, talán nem túlzás kijelenteni, hogy ő a legsármosabb férfi a mozi történetében. Ha választhatnék, hogy melyik pasi lennék legszívesebben a világon, azt hiszem George Clooney lennék.

Na de elég a szerelmi vallomásból, a lényeg, hogy miatta már érdemes belekezdeni egy filmbe. Szerencsére az Egek urában, az összes szereplő nagyon a helyén van. Jó, hogy Vera Farmigát választották a 30-as szerető karakterére, és nem valami csinibabát. Anna Kendrick szintén jól alakít, pláne, hogy őt eddig még csak Twilight szerű szarságokban láthattuk. Az epizódszereplők is a helyükön vannak, J.K. Simmons, vagy Sam Elliot rövid kis szerepe egyaránt üde színfolt a filmben. Egyéni problémám, hogy Melanie Lynskey helyett én mást választottam volna, mert ő engem folyamatosan a Két pasi, meg egy kicsi-ben játszott bolond nőre emlékeztet.

Maga a sztori egy orbitális nagy hollywoodi klisé a lelketlen és betokosodott üzletemberről, aki aztán felfedezi, hogy neki is van szíve. Az a szerencsénk, hogy mindezt szórakoztatóan mesélik el nekünk. A film egyrészt komoly dráma, másrészt viszont tele van humoros párbeszédekkel, meg aranyos ötletekkel. A vége viszont nem tetszett. Nem azért, ami végül Clooney-val történt (szerintem ugyanis a felismerés, és egy másik útra való rátalálás már elég kell, hogy legyen neki), hanem a narráció miatt, ami elég ciki volt.

Jane Fonda szerintem a legeslegdögösebb komika volt az egész világon. Élvezet nézni ezt a filmet az elejétől a végéig, pedig nem is mutogatja magát annyit, mint a Barbarellában. Azzal ellentétben ráadásul itt nem Jane Fonda az egyetlen pozitív tényező. Lee Marvin kettős szerepe legalább ennyire humoros, pláne a végső párbaj, na meg az utolsó csavar, amelyben az alkoholista Lee elmagyarázza kettejük ősi viszályát. A két gitározó vadnyugati balladát éneklő "narrátorért", akik egyfajta görög kórusként működnek, értük teljesen odáig voltam. Önironikus és nagyon jó ötlet. Közben az egész egyfajta westernparódia, ahol szerencsére nem a feminizmusnak köszönhetően van egy bájos és talpraesett főhősnőnk, hanem pont a vígjátéki jelleg miatt. Ezt a bosszújelenet is kiválóan igazolja, melyben Jane Fonda prostituáltként kerül a gonosz ember közelébe. A vadnyugat halálát is érezzük természetesen, ez is a paródia része, valószínűleg az akkori hollywoodiak is érezték, hogy közeleg a westernfilm korának vége. Szóval egy abszolút szórakoztató darab a mai napig, bár nem ártott volna egy kicsivel több humor, meg egy picit gyorsabb tempó, akkor már igazán elégedetten dőlhetnénk hátra, de így sem bánjuk meg, ha megnézzük.