"Miért csinálod meg a kávét?"

A börtönös filmeket nagyon szeretem, általában igen jól sikerült emberi történetek. A gengszterfilmek szintén a kedvenc műfajaim közé tartoznak. A próféta pedig egy börtönös gengszterfilm, ráadásul elég jelentős sikert is aratott, így nem csoda, hogy elég nagy elvárásokkal ültem le megnézni. Ráadásul francia filmről beszélünk, ami hozzáadhat némi jellegzetesen európai mellékízt is a történetnek.

Sajnos azonban a másik tavalyi Oscaroshoz, a Szemekbe zárt titkokhoz hasonlóan ez sem válik remekművé, szimplán egy jó film. Telis-tele van a szokásos gengszteres-rablós klisékkel, de közben valahogy mégis újszerű. Érdekes volt benne nagyon, hogy az alapvetően realista hangvételt különféle művészieskedő jelenetek szakították félbe, itt túl nagynak éreztem a kontrasztot, ráadásul jobbat tett volna szerintem a filmnek, ha kevésbé próbált volna "eredeti" lenni az akciók területén. Ez egyértelműen a rendező hibája, de arról már a forgatókönyvíró tehet, hogy nincs semmi katarzis a történet végén. Hopp, egyszer csak vége van a filmnek, azt vesszük észre. A másik nagy problémám az volt, hogy gyakran úgy tűnt, csak próbál belekapkodni, ebbe-abba a film, és ezek a mellékszálak csak úgy lógnak a levegőben (ilyen a "próféta" dolog is példának okáért), pedig így sem egy rövid alkotásról beszélünk a maga két és fél órájával.

Tulajdonképpen még így különleges élményről beszélünk, ami mindenképp megéri, hogy megnézzük, mert végig leköt, és érdekes marad az utolsó percig, de korántsem akkora film, mint amekkorának beharangozták.

"The World is Yours"

Hogy az eredeti Sebhelyesarcú mennyire korát megelőző film volt, csak az tudja igazán felmérni, aki látott már több '30-as évekbeli gengszterfilmet, például a Közellenséget, vagy A kis cézárt. Persze ettől még nem csoda, hogy ez a majdnem 80 éves film így is porlepte, vagy idejétmúlta, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató is egyben.

A szöveg a főcím után nagyon suta és naiv, de valószínűleg a cenzúrabizottságok miatt került bele a kész filmbe. Később is kapunk rendesen a fejünkre, hogy a gengszterek milyen rosszak és gonoszak, csakhogy tudjuk, hol a helyünk. Egyébként a forgatókönyv és a rendezés egyaránt kiváló, a történet egy pillanatra sem ül le, végig pörög, láthatunk rengeteg gyilkosságot, amelyek általában nem csak hangulatosak, de a remek beállításoknak hála emlékezetesek is (például a bowlingos, vagy a fütyörészést se sokan felejtik). Hihetetlen, de még akciójeleneteket is láthatunk, nem is egyet, persze a kor technikai színvonalán. Furcsa azonban, hogy még így sem válnak nevetségessé. Ami naggyá teszi még a filmet, azok a karakterek. Paul Muni ugyan nagyon túlripacskodja a főhős figuráját, aki tulajdonképpen egy gátlástalan tapló, némi vérfertőzéses hajlammal. Ez is furcsa, hogy ez ennyire nyilvánvalóan lejön egy ilyen régi filmből. A huga szintén nem semmi, bár a végső lövöldözésnél teljesen hiteltelenné válik a a karaktere. A jobbkeze Rinaldo szintén emlékezetes figura, pénzdobálásával létrehozott egy gengszter mítoszt. A humor is megjelenik a filmben, Camonte titkárjának hála, aki még a legnagyobb lövöldözések közepette is próbálja ellátni telefonos kötelességeit.

A remek szituációknak és a párbeszédeknek hála egyértelműen A sebhelyesarcú válik a '30-as évek legnagyobb gengszterfilmjévé. A rendező pedig nem volt más, mint Hollywood legsokoldalúbb direktora, a legendás Howard Hawks. És persze mindez nem jöhetett volna létre, ha a film mögött nem egy akkora mogul állt volna, mint Howard Hughes.

A hongkongi Shaw Brothers stúdió volt egy időben az egyeduralkodó a hongkongi filmpiacon, pedig többnyire egy kaptafára készült harcművészeti filmeket készítettek. Mindemellett sok filmjüknek megmaradt a hangulata, a bája, miközben egyértelműen a kor legjobb verekedéses akciójeleneteit mutatták be. Leszámítva persze Bruce Lee-t. A jobb filmek egyébként történetvezetésben és látványvilágban jócskán felülmúlták a világsztár alkotásait. A Bastard Swordsmannal végére értem a Shaw Brothers aranykorának, mely 1967-1985-ig tartott körülbelül. Az összes híresebb és jelentősebb filmjüket megnéztem, és megmondom őszintén mára rendesen meguntam.

A Bastard Swordsman egyébként nem sima harcművészeti film, hanem egy wuxia, ami nem mindig, de ebben az esetben jelentősen csökkenti az élvezhetőséget európai ember számára. Az még hagyján, hogy össze-vissza repkednek az emberek, de a film végén található "Selyemgubó" technikát, melyben a főhős begubózik, majd fehér hajal előmászik egy sokkal erősebb harcosként, és fehér valamiket lő az ellenfelére... nos az ilyesmi jeleneteket nehéz elfogadnunk. Egyébként a filmben kiváló harcjeleneteket láthatunk, kár hogy sokat gyorsítot felvételben, igazán semmi szükség nem volt rá. A Shaw Brothers harci jelenetei egyébként ezért nagyszerűek mind a mai napig, mert nincsenek tele trükkökkel és rengeteg vágással, hanem nagyszerű harci koreográfiákat mutatnak be, melyek ugyan nem túl valószerűek, de szépek. A tempó egyébként hihetetlen gyors, végig pörög a film, de közben követhető marad. A sztori sem rossz Shaw Brothers mércével mérve, és tényleg tele van a film harci jelenetekkel.

Én mindenesetre örülök, hogy befejeztem a Shaw Brothers korszakot, és nem kell több filmet néznem.

"Némelyikük ordít a félelemtől, mint az emberek, akik fütyülnek a sötétben."

Furcsa mód előre tudtam, hogy ez egy jó film lesz. Sok régi klasszikusba csalódtam már, ráadásul ez elég B-kategóriásnak tűnik első hallásra, de a látszat csal. A rendezőbe, Jack Arnoldba fektettem a bizalmamat, ugyanis A hihetetlenül zsugorodó ember után tudtam, hogy rossz film nemigen kerülhet ki a kezei közül. Úgy tűnik a fickó az '50-es években a B kategória aranykorában készítette B filmjeit, de A színvonalon. Mivel a mai filmgyártás is erre épül, így nem mondanám azt, hogy nem látszódik A fekete lagúna szörnyén az idő vasfoga, de érződik, hogy mennyire igényesen elkészített filmekről van szó.

Ebben a műben például elég nagy hangsúlyt fektettek például arra, hogy megmagyarázzák a szörny létezésének okát, hogy hihetővé tegyék az egész történetet, és ez nekem nagyon tetszett. Továbbá a szörny megvalósítása is nagyon jó volt, nem vált nevetségessé, bár látszott, hogy egy embert öltöztettek be, de az a Predator filmekben is látszik, úgyhogy ez nem túl nagy probléma. A feszültséget is remekül sikerült fenntartani, a mai napig nagyszerű az a jelenet, amikor a főhősnő úszkál a vízben, a szörny pedig a nyomában van. Egyébként Julia Adams alakítja, elég különleges szépség, akinek nem mellesleg fantasztikus teste volt, így elsőrangú választás erre ez egzotikus horror-kalandfilm főszerepére. Persze a karakterek ma már sablonosnak tűnnek, a trükkök sem túl félelmetesek, de azért még abszolút szerethető film a Creature from the Black Lagoon. A kiváló víz alatti jelenetekért pedig külön dicséretet érdemelnek a készítők. Minden szempontból egyben van a film, Jack Arnold tényleg tudta, hogy mit csinál. Érdekességképpen megemlíteném még, hogy ezt az 1954-es filmet bemutatásának idején 3D-ben vetítették a mozikban.

"Ki ez a hugy?"

Bár nem horrorfilmről van szó, mégsem ajánlom senkinek, hogy lefekvés előtt nézze meg a Kék bársonyt, ugyanis David Lynch filmje teljesen olyan, mint egy rémálom. Az az érdekes, hogy tele van ilyen jelenetekkel, amire még a szereplők is nagyon rásegítenek, és mégis van értelme, és van sztorija a Kék bársonynak, ami azért Lynch-nél nem ilyen egyértelmű, elég ha a Mulholland Drive-ra gondolunk. Abban egyébként sokkal emlékezetesebb jelenetek vannak, de egyrészt egy káosz a története, másrészt pedig túl hosszú a film, így mégis a Kék bársonyt kell kihoznom győztesnek, mint Lynch legjobb alkotását.

A nemrég elhunyt Dennis Hopper valami elképesztően jól alakítja Franket, a kiszámíthatatlan és perverz pszichopata őrültet, aki rettegésben tart mindenkit a környezetében. A többi színészre sincs panasz, de ő messze kiemelkedik közölük. A zene, hogy '50-es évekbeli slágereket alkalmaztak, még tovább mélyíti ezt az andalító, álomszerű hangulatot. Ehhez hozzátartozik a film lassú története is. Tulajdonképpen maga a történet nem valami nagy szám, itt azon van a hangsúly, ahogy azt Lynch filmre vette. A mindenkiben mélyen ott élő perverz és gonosz ösztönök pedig kiteljesítik a rémálmot. 

"Egy férfi belefulladt az ágyába? Ráadásul pizsamában?"

Valamiért évekig húztam-halogattam e klasszikus film megnézését, mert féltem, hogy agyonajnározott, és talán nem fog tetszeni. Félelmem teljesen alaptalan volt, ugyanis a Charade valóban egy nagyszerű film. 1963-ban készült, mégsem tűnt egy percre sem idejétmúltnak, persze érződött valamennyire a kor, de nem annyira, mint pl az ős James Bond filmeken. És hogy mitől olyan jó a film a Charade? Elsősorban a kiváló forgatókönyvtől, amelyben remek párbeszédeket hallhatunk, tele van humorosabbnál humorosabb jelenetekkel, csavarokkal, meglepetésekkel, amik a mai napig frissnek hatnak. A színészgárda is csodálatos, és itt nem csak a szupersztár főszereplő párosra Audrey Hepburnre és Cary Grantre gondolok, bár a legtöbben főleg miattuk szeretik a filmet. Nem is csoda, Hepburn humoros, elbűvölő, édes és bájos, mint minden filmjében, Grant pedig szintén tökéletesen hozza az elegáns, sármos és erős férfi prototípusát. Kicsit mondjuk már öregecskéne éreztem a szerepre, de ez egyáltalán nem zavaró. Mellettük még Walter Matthau, James Coburn és George Kennedy is játszik, hogy csak az ismertebbeket említsem, egytől egyig emlékezetesek. A rendezés nem különben; a végső fogócska például zseniális, különösen az oszlopos résznél. A Szajnán hajókázós jelenetnek pedig olyan remek hangulata van, amit csak kevés filmnek sikerül elérni.Említést kell tennem még a főcímről, melyet a James Bond filmek állandó főcímkészítőjének Maurice Bindernek köszönhetünk, ezúttal is kiváló munkát végzett.

"Nem engedhetjük, hogy egy kutya beleavatkozzon fontos katonai parancsokba"

Azért az mindenképpen érdekes és figyelemreméltó, ha Clint Eastwood a ma élő legamerikaibb rendező második világháborús filmet készít a japánok szemszögéből. Párfilmjét a Dicsőség zászlaját már elég régen láttam, nem hagyott bennem igazán mély nyomot, lehet épp ezért kellett ennek a filmnek is ennyit várnia. Nos, a kritikusoknak ezúttal igazuk volt, tényleg sokkal jobb a Levelek Ivo Dzsimáról, mint a másik film, és nem csak érdekessége miatt. Sokkal jobbak a szereplők, sokkal jobb az egész szituáció, meg ahogy bemutatja, hogy teljesen más a japán felfogás, mi alapján tették, amit tettek stb... Az külön tetszett, hogy a pisztoly mellé szamurájkardot is hordtak magukkal a japcsik. A legnagyobb erénye a filmnek, hogy embernek mutatja be a japánokat és az amerikaiakat is. vagyis az amerikaiak között is vannak kegyetlen rohadékok, és a japánok között is vannak fanatikus szadisták, de a jó is megtalálható mindkét oldalon. Ez nekem így hiteles volt. A film egyébként elképesztően szomorú, a japánoknak a legkisebb reményük sincs a győzelemre, mind tudják, hogy meg fognak halni. A fényképezés pont ugyanezt a nyomasztó, kilátástalan hangulatot növeli. Amit hátránynak éreztem viszont, hogy Eastwood szemmel láthatóan nem mozog annyira otthon a csatajelenetekben, a The Pacificben például sokkal jobb jelenetek voltak, dehát ez érthető is, hiszen itt elsősorban a drámán volt a hangsúly. A másik negatívum, amit meg tudnék említeni az a film hossza. Én szeretem Eastwood nyugdíjas tempóját, de egy két és fél órás film azért kemény dolog, még akkoris ha sok az érzelem és sok a dráma.

"Tíz éves korom óta nem játszok fegyverekkel"

Tegnap pizzaevés közben eszembe jutott, hogy meg kéne nézni valami jó kis spagettiwesternt, és erre esett a választásom, bár fogalmam sem volt, mit jelent a címe. Az imdb a barátunk, a utána meg is néztem: Amerikában Big Gundown címen mutatták be. Egyébként nagy élmény volt egy cowboyos filmet teljesen olasz nyelven végignézni, nem kicsit vol szürreális, miközben én nagyon szeretem az olasz nyev dallamosságát.

A főszerepben mindannyiunk kedvenc Sabatája, Angyalszeme látható az olasz western egyik legkirályabb figurája Lee Van Cleef. Itt is ugyanolyan kőkemény, cool arc, mint mindig, de most vegyült a karakterébe némi megszállottság is. Az első jelenet már megfogja az embert, annyira megüti a film hangulatát, hog az nem igaz. Szó sincs a szokásos nehezen induló westernről, egyből egy elég különleges párbajt láthatunk, melyben Lee van Cleef felajánl 3 golyót a 3 banditának, ők pedig vesztükre elfogadják. Megvan továbbá a szokásos spagettiwestern hangulat, rengeteg hulla, legyőzhetetlen pisztolyhősök, tájak, jó zene, stb, de nem ezek a film legfőbb erényei, hanem a karakterek. Lee Van Cleef az egész filmben Thomas Miliant üldözi, aki egy hatalmas figura, ravasz, ügyes, okos, emellett még a késsel is jól bánik. Vidámsága ellentétben áll a főszereplő szigorával. De nem csak ők ketten kiválóak, hanem a kisebb mellékszereplők is: gondolok itt a fekete özvegyre, aki nemcsak gyönyörű, de veszélyes is, vagy a heves és szintén gyönyörű prostituáltra, de említhetném még a gusztustalan, ámde politikus mexikói rendőrfőnököt, és a német bárót is. Nemcsak a szereplők alakítanak remekül, de jól is írták meg a szerepüket. A forgatókönyvnek további erénye, hogy még egy kis csavart is tartogat számunkra a végére. A zenét Ennio Morricone szerezte, aki ezúttal nem volt olyan csúcsformában, mint Leone filmjeiben, de azért egyáltalán nem rossz az összkép, az sem véletlen, hogy Tarantino a finálé két párbaj jelenetének aláfestő muzsikáját is lenyúlta a Becstelen brigantykhoz.

Volt azonban a filmben egy rész, amivel több problémám is volt: egyrészt simán ellopta A Jó, a Rossz és a Csúfból, másrészt teljesen el is bagatellizálta, B filmesre vette az egész szituációt. Lee Van Cleef 4-5 napot bolyong a sivatagban, majd iszik egy korty vizet, leüti megmentőjét, lóra pattan és elvágtad. A Jó, a Rossz és a Csúfból tudjuk milyen hatással van az emberre egy hasonló sivatagi túra, itt a főhősön nincs semmi smink, iszik egy korty vizet, és máris ereje teljében van, ráadásul Cleef szarul is játssza el. Ezt leszámítva viszont meglepően jó volt a La Resa Dei Conti, igazából rosszabbra számítottam egy totálisan ismeretlen spagetti westerntől.

"Mert ez a szenvedélyem"

 A tavalyi Oscar-díjas argentin filmmel lépten nyomon találkoztam a neten, végül eléggé felkeltette az érdeklődésemet, hogy megnézzem. Nem bántam meg egyáltalán mert egy jó filmet láttam, de azért közel sem egy remekmű. Nem egyszerű krimivel van dolgunk, sokkal több rétege van a mozinak, ennek köszönhetően talán a legfőbb hibája, hogy kicsit túl hosszú, és túl vontatott. Ha pergősebbre vágták volna, sokkal jobban átjött volna a feszültség. Ami leginkább kiemeli a Szemekbe zárt titkokat az átlagból az a stadionos vágás nélküli akciójelenet, ami valami elképesztő profizmusra vall. Tátva maradt a szám, mikor néztem, fantasztikusan megoldották, bravúros az egész technikája, még akkor is, ha teljesen kilóg a mozi többi részéből. Míg a stadionos jelenet épp bonyolultsága miatt annyira jó, addig a Szemekbe zárt titkok másik csúcspontja a liftes jelenet a másik véglet, épp végtelen egyszerűsége folytán válik nagyszerűvé. Ami pedig nekem külön tetszett az Gomez kihallgatási jelenete, melyben a főhősnő remekel leginkább. A befejezés sokak szerint ütősre sikeredett, szerintem teljesen kézenfekvő és logikus, ez következett a történet menetéből. 

"Szeretlek, apa, csak akkora egy fasz vagy" 

A Kalandorok egy semmilyen road movie két kiváló színésszel. Haumann Pétert és Rudolf Pétert is sokra tartom, Rudolf különösen a kedvencem volt mindig is, hangja, karizmája, stílusa és egyénisége miatt. De szerintem akárki megnéz egy Beugró adást, egyből megkedveli. Schruff Milán kissé eltűnik a nagyok mellett, de a szerepét se sikerült túl jól megírni. Mondjuk a többiekét sem. Meg úgy az egészet. Majdnem két órás a film, de egyszerűen semmire sem lyukadunk ki. Nincs is vége semminek. Bemutatnak szereplőket, de minden csak úgy lóg a levegőben, mi meg nem tudjuk, miért is kell ennek a három vesztesnek az útját nyomon követnünk. Sajnos jó párbeszédek, helyzetkomikumok sincsenek egyáltalán pedig azok javíthattak volna az összképen. Vagy, ha lett volna benne valami igazán drámai. És az a helyzet, hogy még így is örülhetünk, mert hibái ellenére ez a film legalább nem vérciki, mint annyi más magyar film. Elég pörgős, és elég jók a színészek ahhoz, hogy simán végig tudjuk nézni különösebb megrázkódtatás nélkül. De azért valahol mélyen többre számítottam.

"Ha felnősz, a szíved meghal"

John Hughes a '80-as évek legigényesebb tinifilmjeinek rendezője készítette ezt a klasszikus filmet. Ez a legdrámaibb alkotása, bár vannak benne remek poénok, nem olyan könnyed, mint a Tizenhat szál gyertya, a hangsúly inkább a főhősök lelkivilágán van. Hitelesen ábrázolni a tinédzserek problémáit úgy, hogy közben sikeresen ragadja meg a korszellemet nem egyszerű feladat, itt mégis sikerült. Hőseink egytől egyig sablonoknak tűnnek, ahogy a végén el is mondják, mindegyikük zseni, atléta, művész, hercegnő és bűnöző. Aztán ahogy beszélgetnek egymással, mindegyikőjükről szépen lassan leomlik az álarc. Mindegyiküknek megvan a maguk problémája, félelme, és a szüleikkel való viszonyuk sem felhőtlen, nem véletlen, hogy büntetésből vannak itt. A színészek mind tökéletesen játsszák a szerepüket, száz százalékig át tudjuk érezni az öltözködésnek, a frizuráknak és a remek betétdaloknak hála azt a bizonyos '80-as évek feelinget. A forgatókönyv és a rendezés legfőbb trükkje az, hogy bár látszólag semmi fontos nem történik a filmben, mégis annyira érdekelnek minket a szereplők, hogy többet akarunk tudni róluk, minél jobban meg akarjuk ismerni őket, és ahogy hullanak le róluk a rétegek, kinél előbb, kinél később, úgy jutunk egyre közelebb hozzájuk.

Remek film tehát a Nulladik óra, de a humor és a drámaiság tökéletes arányát Hughes igazán csak a Meglógtam a Ferrarival című örökbecsű alkotásával éri el. A Nulladik óra a mai napig nem avult el, hála annak, hogy örökérvényű tinédzserproblémákkal foglalkozik. És amíg vannak fiatalok, addig a film is klasszikusnak fog számítani.

A magyar szinkron (rtl-es) szerintem borzalmas lett. Nem hallottam eredetiben soha a filmet, de teljesen biztos vagyok benne, hogy rengeteg dolgot félrefordítottak, és sajnos sok párbeszéd értelmét vesztette emiatt, kit teheti, nézze inkább eredetiben, legközelebb én is úgy fogom.

Cormac McChartynak egy regényét sem olvastam, de a belőlük készült filmek zseniálisak. A Nem vénnek való vidék, és ez a film is. Valami elképesztően nyomasztó élmény, mégis ott van benne az emberség, a jóra való törekvés.

Mindig is érdekelt az apokalipszis utáni emberek élete, és ezt ennél valósághűbben és nyomasztóbban nehéz lenne ábrázolni. Az operatőr kiválóan mutatja be ezt a szürke, szomorú helyet, ahol sosem süt a nap, örökös szürkeség az úr, és többé már a tenger sem kék. Az egyszerű, kellemes aláfestő zene pedig a melankolikus hangulatot erősíti bennünk. Szintén rengeteget tesz hozzá az élményhez a narráció, amely pontos képet ad főhősünk érzelmeiről, miközben egy pillanatra sem válik erőltetetté. Viggo Mortensen különben nagyszerű a fiáért és a túlélésért mindenre képes, agyongyötört férfi szerepében. Sajnos a gyereknek van néhány idegesítő pillanata, de ez a legtöbb, amit hibaként fel tudnék róni Az útnak. Egy rövid mellékszerepben Robert Duvall is feltűnik, és valami hihetetlen jól alakít, ráadásul remek párbeszédet írtak neki.

Nem tudjuk meg, mi történt, miért lett vége a világnak, de egyáltalán nem is érdekes hőseink szempontjából. Ami még külön jó volt, hogy hihetetlen izgalmas jeleneteket is láthattunk, például amikor hőseink menekültek a kannibálokká aljasodott éhezőktől. Ezen kívül rendkívül megrázó dolgoknak is szemtanúi lehetünk, gondolok itt az ismereten anya és fia halálára. Érdekes módon nem sok erőszakot láthatunk a képen (leszámítva a nyilas szcénát) mégis elképesztően hatásos az egész. Hasonlóan durva a fekete férfi megalázása is. És mégis... Ez valahol egy lélekemelő film arról, hogy az embernek mindig minden körülmények között meg kell őriznie az emberségét, a szeretetét, a hitét és az akaraterejét.

Egy lúzer film lúzerekről, lúzereknek. A Thora Birch játszotta főhősnő valami borzalmasan idegesítő. Nem elég, hogy csúnya, humortalan és hihetetlenül buta, de közben még jófejnek is hiszi magát a cinikus megjegyzéseivel. A fiatal Scarlett Johanssonnak sajnos jóval kevesebb szerep jut, és próbálták annyira jelentéktelenné tenni, amennyire csak lehetett, de még így is elég szexis a csaj. A film azonban semmit sem érne Steve Buscemi nélkül, aki mint mindig, úgy e filmben is bebizonyította milyen remek karakterszínész. A zenei aláfestés sem volt rossz, illetve van egyfajta hangulata az egésznek, továbbá néhány párbeszéd is kellően ütős, de mindez egyáltalán nem ment meg semmit. Ugyanis nincs semmi történet, vagy ha történik is éppen valami, akkor abban sincs semmi érdekes. Egyedül a buszos mellékszál ért valamit, nem véletlen, hogy pont azzal fejeződött be a film. Egyébként nem tudom, kinek szánhatták a Tétova tinédzsereket, mert annyira szánalmasak a szereplők, hogy még lúzerek se hiszem, hogy szívesen néznék meg, pláne hogy gyakorlatilag egyáltalán semmi vicces nincs benne. Leszámítva Buscemi boltos akcióját a stáblista után.

Godard rendezett igazi remekműveket, mint a Kifulladásig, vagy a Megvetés, melyek hiába régi filmek, ma is érezhető rajtuk a friss, fiatalos lendület és a lázadás, amelyek az egész francia újhullám lelkét meghatározták. Aztán nemrég láttam a Bolond Pierrot-t, amit körülbelül nézhetetlennek tartottam, még Belmondo ellenére is, akit különben nagyon kedvelek. A világ legrosszabb B filmjeire jellemző technikai malőrök és egy hülye totálisan értelmetlen történet nem tudom miért tesz egy filmet bárki szemében is klasszikussá. A Külön banda pont e két véglet között helyezkedik el. Vannak benne nagyszerű jelenetek, például a rekorddöntés a Louvre-ban, az örökkévalóságig tartó csend, a metróban utazók magányossága, vagy a narrátoros táncjelenet. A narrátor egyébként igazi mély költőiséget ad a Külön bandának néhol, máskor viszont elég ironikusan fogalmaz: "Elmondhatnám hőseink mit gondolnak, de szerintem egyértelmű". Vagy a film giccses happy end befejezésében is, amivel egyértelmű görbe tükröt tart az amerikai filmek elé, és felveti egy folytatás lehetőségét, ami ma viccesebbnek és aktuálisabbnak tűnik, mint valaha. A történet maga végig követhető, két piti alakról és egy lányról szól, akik megpróbálnak ellopni egy rakás pénzt, de túlságosan balekok, hogy sikerüljön. A stílus, az összkép, egyértelműen nagy hatással volt Tarantino-ra. A főhősnőt alakító Anna Karina bájos, karizmatikus jelenség, de ő például sokkal jobban tetszett a Bolond Pierrot-ban, mint itt. Továbbá számomra külön érdekesség volt, hogy láthattuk a Házibuli filmből ismerős Claude Brasseur-t még fiatalon. Ami probléma volt a filmben, hogy az összes szereplő ellenszenves volt, és túl soknak találtam az üresjáratot is, valószínűleg ezért nem fog soha remekművé válni remek ötletei ellenére sem a Külön banda, hiába van tele jó ötletekkel, iróniával és költőiséggel.

 Nagyra becsült színész rendezőnk Clint Eastwood egyik átmeneti filmje ez két nagy szerepe a Dollár trilógia névtelen cowboya, és Piszkos Harry között. És a film lényege is erre épül, hogy a cowboy Clint Eastwoodot bedobják New Yorkba, ahol fel kell találnia magát. Ennek megfelelően sokkal többet viccelődnek rajta, még a csajok is szórakoznak vele, de ő ugyanaz a rendíthetetlen hős, aki csak megy előre, és teszi a dolgát. Kicsit hajaz még a forrófejű ifjonc szerepre, és az is furcsa, hogy mindenhol ennyire kiröhögik Eastwoodot, és gyakorlatilag senki sem tiszteli ebben a modern világban. A Coogan blöffjének legérdekesebb jelenete is ehhez kötődik, amikor a rettenthetetlen cowboy bemegy a hippidiszkóba. Sok jót mást nem tudok elmondani a Coogan blöffjéről. Története szót sem érdemel, az akciójelenetek pedig már akkoriban sem váltottak meg a világot. Tulajdonképpen jól indul a film, meg az elején még érdekesnek is tűnik, de aztán kifárad az egész, hiába csak másfél órás. Tehát a Coogan blöffje ma már inkább csak érdekességszámba mehet, de a főszereplő jelenléte azért természetesen megmenti az összképet, hozzám hasonló vérbeli Eastwood-rajongóknak pedig egyenesen kötelező. A szinkron régi, ódivatú, még a Magyar Televízió megbízásából készült, így hát két szóval tudnám leginkább jellemezni: nosztalgikus és zseniális.