Bevallom, Trek-fan vagyok. Éppen ezért kellett volna hatalmas várakozásokkal beülnöm a moziba a legújabb rebootolt Star Trek kalandra, de még véletlenül sem tettem így. Amióta ugyanis J.J. Abrams volt olyan szíves és tönkretette a Trek eredeti szellemiségét, már csak egy sima és szimpla akciómoziról beszélhetünk, amely csak nevében bitorolja a Paramount nagyszerű franchiseának nevét.
A Filmhéten hetvenhat dokumentumfilmet is bemutattak, ezekből egyetlenegyet néztem meg... hát nem ez nyerte a legjobb dokumentumfilm kategóriáját? Brékó, brékó, Scal megnézett egy dokumentumfilmet, nyernie kell! Viccet félretéve, egyáltalán nem akartam megnézni, szintén a véletlennek köszönhető, hogy beültem rá, és látványosan unatkoztam is az első félórában, mert a film nem igazán tudta eldönteni, mit is akar valójában. Aztán valami furcsa dolog történt, mert... azon kaptam magam, hogy... elkezdett érdekelni...
Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy ez a film egyáltalán nem remekmű, talán még kifejezetten jónak is csak kis túlzással lehetne nevezni, viszont a témája kellőképpen érdekes, és közel sem csak horrorrajongóknak, sőt talán nekik a legkevésbé. A Nászút ugyanis egyáltalán nem brutális (na jó, egy jelenetet leszámítva), és nem is félelmetes, viszont megvan benne a kellő feszültség, hogy egy egyestés thrillernek megfeleljen.
Aki időrendet vagy logikát keres a dolgokban, az hoppon marad ugyan, de Motkány és Mannyék kalandjai eddig sem az egyedi, tökéletesen kivitelezett és jól megalapozott, önálló storylineról voltak híresek. Aki szereti Motkányt és imádatát a tápláléka iránt, illetve megszokta a klasszikus amerikai rajzfilmeknek azt a vonulatát, amiben Tomot mindig lealázza Jerry, a prérifarkas pedig mindig válogatott szívatások áldozata lesz önmaga és/vagy a gyalogkakukk részéről, az éppen annyira élvezni fogja Motkánynak a makk utáni vágyától hajtott nyomorúságos szerencsétlenkedéseit, ami valamiképp segít belenyugodni a ténybe, hogy egyikünk sem tökéletes.
2001, ősz. Ketten ülünk a szegedi kollégium tévé szobájában valamikor éjfél felé, és nézünk egy filmet. Vin Diesel – akkoriban csak egy kigyúrt kopasz név nélkül – Kálid Artúr hangján osztja az egysorosakat, és belezi a szörnyeket puszta kézzel. Bő egy óra múlva vége a filmnek, és mi csak nézzük a stáblistát. EZ valami baszott jó volt. Megnéztük a Pitch Blacket, ráadásul úgy, hogy azt se tudtuk, mit néztünk, mert az elejét nem is láttuk. De sebaj. Ez a jó az HBO-ban, másnap ismétlés.
Nehéz szülés volt, de eljutottunk a 10., ha azt vesszük jubileumi podcasthoz, amiben Santino és Scal az elmúlt félév szuperhősfilmjeit - Deadpool, (0-13 percig) Batman Superman ellen - Az igazság hajnala, (13 perctől, 1 óra 1 percig) Amerika Kapitány - Polgárháború, (1 óra 1 perctől 1 óra 42 percig) és X-men Apokalipszis (1 óra 42 perctől - 2 óra 1 percig) - boncolja szét, valamint ráadásként - elvégre Neo is egyfajta szuperhős - a Mátrixról is beszélgetnek a záróakkordban, 2 óra 1 perctől. Talán senkit nem kell rá figyelmeztetni, hogy SPOILERES a beszélgetés nagyon durván, a filmek ismeretében ajánlatos a podcastet hallgatni! Sőt, minthogy a filmek kapcsán egész egyszerűen muszáj volt beszélni egyéb filmekről is, a teljes lista a következő: X-men, X-2: United, X-men: Az ellenállás vége, X-men kezdetek - Farkas, X-men Az elsők, X-men - Az eljövendő múlt napjai, Az acélember, Batman - A sötét lovag, A Sötét lovag - felemelkedés, Vasember, Vasember 3, Bosszúállók, Bosszúállók - Ultron kora, Amerika kapitány - Az első bosszúálló, Amerika kapitány - A Tél katonája. Szóval igazi hiper-mega-ultron-kingsájz szuperhős podcastet kap, aki a lejátszásra kattint. Jó szórakozást hozzá!
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!
Most hétvégén lesz az idei második MondoCon, amelynek ezúttal is a HungExpo fog helyszínt adni. Ezúttal azonban nem tudósítóként, hanem meghívott vendégként leszek ott. Egész pontosan a szombaton 11:30 és 12:30 között megtartandó Geek-kerekasztal beszélgetésben veszek részt. Szóval aki szeretne velem élőben találkozni, meg hallani, milyen okosságokat/hülyeségeket tudok mondani egyik-másikról, azt szeretettel várom a szabadtéri nagyszínpadon. Amikről egész biztosan szó lesz: Trónok harca, Walking Dead, MARVEL Cinematic Universe, STAR WARS, Star Trek, idei E3, és hogy milyen filmeket játékokat várunk még idén. Szóval elsősorban filmes, gameres, geek dolgok. Az alábbi linken minden egyéb információt elértek, a karszalag mindkét napra érvényes, és a fele levásárolható animés relikviákra a Mondo asztalánál. Gyertek el, érezzük jól magunkat!
Aki azt hitte, már végeztem a filmhetes élményeimmel, hát tévedett. Most jön a sallang. Ugyanis a filmhéten nemcsak mozifilmeket, de tévéfilmeket is vetítettek. Ezek közül kettőt láttam, bár mindkettőt véletlenül. Az egyiket azért, mert nem tudtam, hogy tévéfilm – Félvilág –, a másikat pedig azért, mert vasárnap, az utolsó napon akkora kavarás volt, hogy az Isteni műszak elmaradt, helyette egy olyan filmet vetítettek, amit már láttam, így mivel nem akartam ténferegni, gyorsan megnéztem, mi megy épp a többi teremben, és végül erre esett a választásom, mivel ebből még csak öt perc ment le. Nem vesztettem sokat.
Coelhoról eddig a filmig kb. annyit tudtam, mint egy átlag civil, aki nap mint nap azt látja, hogy az idézeteit ömlesztik a Facebook-oldalán. Nők. Többnyire nők. Leginkább reményvesztett nők. Szinte kizárólag reményvesztett és önbizalomhiányban szenvedő... NŐK. Például ilyeneket: Nem akkor győznek le, amikor veszítesz, hanem amikor feladod. Vagy: Gyakran úgy tetszik, sehová sem jutunk, pedig előttünk a cél. És sorolhatnám. Az embereknek úgy látszik, mindig kell valaki – valaki más –, akiből erőt meríthetnek, aki visszaigazolást ad saját egzisztenciális kérdéseikre, aki miatt küzdeni és bízva bízni tudnak. Egyeseknek ez önmaguk, másoknak ez Coelho.
El se hiszem, hogy kereken öt éve járok maratonozni. Borzalmasan sok. A húsz alkalomból csak hétre nem mentem el, beleértve az elsőt, amikor még nem is tudtam, hogy létezik. Egyetlenegy dolog miatt mentem most el maratonra: nagyon megtetszett a vidám design, szerintem ilyen jót még nem is készítettek, mióta a maraton fut. Aztán tavasszal – amikor az eredeti ötéves jubileum közeledett volna – úgy alakult, hogy inkább megint a Sugár Moziünnepét választottam, úgyhogy a 19-eske megint csak kimaradt, de Kókler Lime barátom jelezte, hogy ha megint lesz maraton, kipróbálná. Mondom, okés. Na, így alakult, hogy most volt a harmadik alkalom, hogy nem egyedül mentem, amiben vannak jó dolgok – egy baráttal azonnal átbeszélni a filmeket mindig jó dolog, főleg ha szereti is őket, pláne, ha ért is a filmekhez –, ugyanakkor nehéz az utolsó pillanatban kitalálni, mire is üljünk be. Szóval volt most is kihívás. És mivel nagyon sok filmet láttam ebben a félévben – 5-6 mozis bemutatót kivéve szinte nincs olyan, amit ne moziban néztem volna meg –, ezért ez most különösen nehéz is volt, mert ugye az ember nem akar kétszer megnézni valamit, szóval keményen kellett sakkozni. Volt, amiről le is maradtunk, mert arra is figyelni kell, hogy ne lógjanak a filmek egymásba, de órákat se várjunk két film közt. Már majdnem lefújtam az egészet, amikor a mozi honlapján láttam, hogy szinte mindenre rengeteg hely van – egyedül a kinézett Pénzes Cápára fogyott el az összes. Na mondom, kalandra fel!
„Most people think time is like a river, that flows swift and sure in one direction. But I have seen the face of time and I can tell you they are wrong...”
Amikor először láttam az "eredeti", kőkorszaki "Tini nindzsa teknőcöket", vagyis az 1989-es és 1991-es verziót, akkor úgy voltam vele, hogy gyerekeknek való hülyeség. Illetve felnőttek számára meglehetősen nézhetetlen. A remakelt verziók után megváltoztattam az álláspontomat. Ha egy 11 éves agyával tudsz gondolkodni, még jól is szórakozhatsz.
Ludlum több folytatást is írt a regényéhez, a filmesek viszont eredetileg nem terveztek második részt a Bourne-rejtélyhez. Damon szerint azért, mert nem lehet legalább olyan jó vagy jobb filmet csinálni, mint amilyen az első rész volt. Limannak meg már csak azért sem fűlött hozzá a foga, mert az első rész forgatása során rengeteg problémája akadt a stúdióval.
SPOILERVESZÉLY! Az alábbi ismetetőben spoilerek is előfordulnak. Ha még nem láttad a filmet, saját felelősségedre olvasd tovább ezt a kritikát!
Robert Ludlum regényéből már a ’80-as években is készült egy kétrészes tévéfilm feldolgozás Richard Chamberlain főszereplésével. És körülbelül ennyiben is maradt volna a dolog, ha egy bizonyos Doug Liman -nek gimisként nem kerül kezébe a könyv. Sok évvel később, rendezőként sem tudta elfelejteni kedvenc kamaszkori olvasmányát, így addig harcolt a stúdiókkal, míg megszerezte a megfilmesítési jogokat, illetve egy elég menő forgatókönyvírót, Tony Gilroy-t is sikerült a projekthez csábítania. Az eredeti sztorit azonban kicsit elavultnak vélték a 2000-es évek elején, így kicsit felturbózták az alapanyagot, amelyhez nagy inspirációt jelentett Liman édesapjának memoárja, a kedves papa ugyanis az NSA-nél dolgozott.
Az előző cikkben a filmmel és elkészültével foglalkoztam, meg a hozzá kapcsolódó cuccokkal és az utóhatással. Arra is rájöttem, hogy amikor annak idején megírtam a Fantasztikus Labirintust, még nem gyártottam ilyen monstre ismertetőket, mára azonban meglehetősen sok filmbe beleástam magam, úgyhogy lehet, nem igazán adtam át, mennyire fontos a számomra ez a film. Ezért a mostani irományban látni fogtok egy igazán személyes dolgot, amelyet eddig nagyon kevés embernek mutattam meg, és utána már sok minden érthetőbb lesz.
