Alapvetően nem vagyok szexista és semmi bajom azokkal a női forgatókönyvírókkal/rendezőkkel, akik akár akciófilmeket is megírnak, vagy olyan témákat, amelyeket nem sorolunk a társadalom által bevett, kanonizált úgynevezett „női témák” közé. Azzal viszont már problémám van, amikor a férfi-nő kérdést, legyen szó házasságtörésről, szerelmi háromszögről, bármilyen családi drámáról, úgy mutatják be, hogy a páros férfi tagjának az égvilágon semmiféle személyisége nincs, gyakorlatilag egy karikatúra. Innen kezdődik a Gemma Bovery.

PlayStation 4-re még mindig visszafogott ütemben érkeznek a játékok, ám, ha zombikat akarunk gyilkolni, akkor van miből válogatnunk. A felturbózott újrakiadásokat gyarapító Zombie Army Trilogy-val egy időben futott be a Dead Island alkotóinak új remeke, mely nem forradalmasítja a műfajt, a megfelelő helyekről kölcsönzött játékelemekkel mégis lehagyja a konkurenciát. A Techlandes srácok fogták az Assassin’s Creed akrobatikusságát és belehelyezték a Far Cry világába, amit diktátor hajlamú őrültek és a segítségünkre szoruló túlélők mellett élőholtak tömkelegével népesítettek be. A sok különböző összetevő meglepően jól működő elegyet alkot. A karantén alá helyezett város, ahová főszereplőnk egy GRE nevű szervezet megbízásából beugrik felmérni a helyzetet, fantasztikusan lett kialakítva. Elsőre minden sarok potenciális veszélyforrás, ám a frusztráló kezdeteken túllendülve lesz időnk élvezni a látványt is. 

Bevallom férfiasan, nem voltam nagy rajongója a címben jelzett franchise-nak. Mindig is úgy tekintettem rá, mint egyfajta arcade autóversenyt bemutató, konzoljátékokat idéző fizikával megáldott folytatásos szappanoperára, amelyben a kerettörténet csak gyenge hátteret nyújt a Baywatch-szerű látványt prezentáló lányok riszáló mozgásához. Képtelen fizika, érdektelen történetek, amelynél jobbat két óra alatt megír egy másodrangú forgatókönyvíró palánta is. Aztán valami megváltozott. A sorozat ötödik epizódjára ugyanis érdekes fordulatot vett a sztori és az egész franchise-ba új vér kezdett ömleni. Persze megvannak a dögös kellékek és a luxus minden háttere ahhoz, hogy az egész sorozatot egyenként is nagyszabásúnak érezzük. A hangsúlyok viszont eltolódtak. Már nincs az az érzésem, hogy egy autós játékot látok PC-szintű történetvezetéssel és bárgyú karakterekkel. Ehhez a megújhodáshoz persze kellett valami, illetve valaki az ötödik résztől kezdve, aki nem más, mint a „Szikla”.

Az oldalon páran már összeállították a kis listájukat azokról a rendezőkről, akiket ők jónak tartanak. Sokáig gondolkoztam, hogy nekem is illene egy hasonló listát összeállítani. De azután rájöttem, hogy nem tudnék összeszedni tíz olyan direktort, akinek munkájával makulátlanul elégedett lennék - akiket érdekel, összesen három ilyet találtam: Paul W.S. Underson, Keenen Ivory Wayans, és Uwe Boll. Szóval úgy döntöttem inkább megfordítom az egészet, és írok tíz kreténről, akiket manapság körbenyalnak, mert hogy ez a divat. És ha nem borulsz le eléjük, akkor ott valami nagy gáz van, de legalábbis kikerülnek az utcán. Úgyhogy íme, tessék a világ tíz legelbaszottabb zabigyereke, akik valaha is azt álmodták, hogy ők majd rendezők lesznek. Figyelem! Ezúttal nem csak a saját, személyes véleményemet írom le, ahogy azt szoktam volt. Hosszas kutatómunka eredményét olvashatjátok. És mivel maximálisan törekedtem az objektivitásra - aki ismer, el se vitathatja ezt tőlem -, magyarán, ha eddig azt hitted bármelyikükről, hogy jó rendező lenne, olyan hülye vagy mint a seggem közepe, és nyugodtan lődd fejbe magad, az emberiségnek csak jót teszel vele.

Csak nem gondoltátok, hogy úgy fog elmúlni a március, hogy nem kaptok egy újabb epikus morzsát serdülőkorom meghatározó filmélményei közül? Jöjjön hát egy ízig vérig ultracool, akció sci-fi, egy szebb időből, amikor még tényleg volt kraft a filmekben. És nem mindenféle belső mondanivalót akartak beleszuszakolni 100 percbe, csupán tömény, és kőkemény, nagybetűs szórakozást. Irány tehát az új élet, az új lehetőségek hazája, Neon City, útközben csak az Astro állomáson állunk meg, az ablakokat tartsátok lehúzva, mert előfordulhatnak Zander felhők, meg jelentettek Fényt is. A fosztogatók ugyan szintén okozhatnak problémát, de velünk utazik Harry M. Stark, és majd odabasz nekik durván. Mindenki kapaszkodjon, mert indulunk!

Ha az ember egy vetítés végeztével szinte minden irányból azt hallja, hogy „Már nem is emlékszem, mi történt az első részben", az azért elgondolkodtató. Mondtam már, mennyire utálom a mai trendet? Mindenből kötelező kinyomni legalább három részt, kettévágni a filmeket, sorozatként vetíteni valamit, miközben egy ÉV telik el két rész között. És nemcsak a moziban megy ez az elmebetegség, de már a játékok világába is begyűrűzött. Egy sorozatot nem véletlenül vetítenek hetente, én pedig nem véletlenül nézek meg egy nap alatt egy évadot. Ez egy alapjaiban elbaszott koncepció, DE a tévézés világában érthető, a moziban viszont semmi, de semmi értelme. Mindenesetre, nekem ilyen gondom nem volt, ugyanis három nappal azelőtt néztem meg az első részt, hogy kiderült, megyek a folytatás vetítésére. Gondoltam, nem árt, ha van valami lövésem erről az egészről.

Már 12 éve nem láttam ezt a filmet, azt megelőzően viszont rengetegszer újranéztem. Akkor ez volt az egyik legnagyobb kedvencem. A 10-es film. A legjobb háborús film. Aztán történt egy s más, kialakult az ízlésem, a szemléletmódom, a világlátásom, meg ilyen apróságok. Nem véletlenül hanyagoltam oly sok hosszú ideig, pedig megvan DVD-n már vagy 8 éve. De hát aminek meg kell történnie, az bizony előbb-utóbb meg is történik. A Puskin Mozi újra műsorára tűzte Spielberg műfaj(újra)teremtő alkotását, ennél jobb alkalom pedig nem nagyon kínálkozhat Ryan közlegény újra felfedezésére. Más kérdés, hogy a képminőség kritikán aluli volt: életlen és szemcsés, sőt még a hanghatásokat is baromira letompították. Ez különösen annak fényében érdekes, hogy a másnapi Álom luxuskivitelben ugyanott gyönyörű szép volt, pedig az már több, mint ötvenéves film. Na de vissza a Ryanre!

"Ő csak a mostohaanyád lesz. És kapsz hozzá két bájos nővért.."

Nem igazán emlékszem már a Disney rajzfilm Hamupipőkéjére. Ez el is árulja talán,hogy sohasem tartozott igazán a kedvenceim közé. Egészen mostanáig.

Az emberiség valami okból kifolyólag, - biztosan a Sátán hackerkedett a teremtésnél – régóta szereti a háborúskodást. Már a vaskori leletek között találtak egyértelmű bizonyítékokat arra, hogy nyílt csatát vívott két, jobb elfoglaltságot úgy látszik nem találó, törzse. Mióta a filmművészet létrejött, a hadi témák mindig népszerűnek bizonyultak a fogyasztók körében. Bizonyíték rá, hogy a kosztümös háborús mozik önálló alcsoporttá nőtték ki magukat filmes világban. Gyakorlatilag nincs olyan szeglete a világnak, ahol ezeket a filmeket ne fogadná komoly érdeklődés. Két csoportra oszthatóak. Az első stílus a „gloire” jegyében fogant, a csaták fenségességét és nagyszerűségét helyezi előtérbe, szinte mindegy, milyen okból vívottak legyenek. Sőt, az sem mindig fontos, hogy a készítő szempontjából nézve győztes ütközet legyen. A másik irányzat a háborúellenes film. Ezek művészileg többnyire magasabb szinten állnak, nagyobb az elismertségük. Valahogy mégis kisebb bevételt hoznak, kevesebben nézik meg őket, mint az első csoportot. Ám nem mindig. Most egy ilyen kivételről lesz szó. Még pedig egy olyan ország mozijáról, melynek filmtermése csak ritkán kerül nemzetközi érdeklődés körébe a nagyközönség soraiban. A finnek a huszadik században többször szembekerültek az egykori Szovjetunióval a függetlenségük védelmében. Az általuk „Talvisota - Téli háború” elnevezéssel illetett szovjet invázió az országuk meghatározó eseménye volt. Készült is róla egy remek mozijuk, de arról majd egy másik cikkben. Az ország egyik legjobb mozgókép alkotása ugyanis a kevesebb publicitást kapott „Folytatólagos háború” néven ismert időszakról szól. (Kb. az 1941 nyarától 1944 őszéig tartott.) Mint annyi sok jó filmnek, ennek szintén kiváló írásos alapanyaga van.

Azt írtam a Nyomtalanul című dán krimi recenziója elején, hogy “szinte tökéletes sorozatindító, duplahosszú pilotnak gondolom a dán Mikkel Nørgaard krimi-thrillerjét, mely Jussi Adler-Olsen azonos című, magyarul is olvasható bestsellere alapján készült”. Hát, így legyen ötösöm a lottón, hiszen akár még egyszer is elsüthetném ugyanezt a mondatot, hiszen minden stimmel, csak az adott film címét kell kicserélni Nyomtalanulról Fácángyilkosokra. Adler-Olsen ezen könyvét is kiadták magyarul, szintén azonos címen, így tényleg passzol minden, tehát úgy tűnik, Vörös Erik vad szelleme sem menti meg Nikolaj Lie Kaast és Fares Farest, azaz Carl Morck nyomozót és társát, Assadot, a dán rendőrség lezáratlan aktáit gondozó Q-ügyosztály tagjait, hogy életük végéig el legyenek látva biztos pénzkeresettel.

A felülreprezentáltság mellett a holokausztfilmek túlértékelése zavar a legjobban. Ha a holokausztról szól egy film, az automatikusan jó lesz. Onnantól kezdve nyugodtan lehet bármilyen vacak alkotás, nem szidhatod, mert rögtön náci leszel, antiszemita és holokauszttagadó. Azon nyomban, teljesen függetlenül a film minőségétől. Ha holokausztfilmet rendezel, legyen az halál unalmas, alakítson benne a színészed teljesen egysíkúan, rögtön hozzád vágnak egy Oscart, és még a főszereplőd is lesmárolhatja Halle Berryt. És ami a legundorítóbb, hogy egy ilyen felfoghatatlan méretű tragédiát kiárusítanak, olcsó hatásvadászat tárgyává teszik, ezzel pedig az áldozatoktól veszik el a tiszteletet.

Mondtam amúgy, hogy a Schindler listája egy jó film?

“Csak tarts életben hajnalig!”

Az a csodálatos ebben a filmben, hogy akciófim létére sem izgulsz benne egyáltalán. Najó, a legeslegvégén egy kicsit.

SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER!!!!!!!!

Na, remélem így már érthető!

Nagy kedvelője vagyok Ferzan Özpetek filmjeinek, és amúgy sem könnyű engem már holmi mozifilmekkel zavarba hozni, de ezzel a legújabb Öveket becsatolni! című darabbal mégis sikerült összerántania a szemöldökömet. Nem mintha valami őrült, érzékeket összekavaró, pokoli száguldásba kezdett volna a kedves török-olasz maestro, de az a loop (spirál, bukfenc), amit a történet cselekményszövésében bemutat, azért korántsem megszokott; tőle egyáltalán nem, de amúgy se nagyon.

Santino kollégával a legutóbbi vérre menő vitánk akörül bonyolódott, hogy mi számít első filmnek, és mi nem. Példaként Christopher Nolan Following - magyarul A Csapda címmel jelent meg - című "első" filmjét jártuk körül. Santino nem tartja első filmnek, mert összesen 69 perces, minimalista, és nagyon amatőr minden szempontból, inkább kísérleti filmként kezeli, és így Nolan első filmje, a Memento. Ha jól emlékszem - majd kijavít - legalább 75 perctől számítja az egész estés filmeket. Én ugyanakkor azzal érveltem, hogy mindegy mennyire amatőr, látszanak benne a későbbi Nolan klasszikus kézjegyei, a 65 percet bőven meghaladja, így kísérleti filmnek inkább az ezt megelőző rövidfilmjét tartom. Vagyis A Csapda egy önálló értékekkel is bíró, saját érvényű alkotás, és nem csupán azért érdemes megnézni, mert ez Nolan első nem rövid alkotása. Miért hoztam fel mindezt? Mert Elekes Gergő és Gallai József közös alkotása, a Bodom, még a 65 percet sem éri el...