Az emberiség valami okból kifolyólag, - biztosan a Sátán hackerkedett a teremtésnél – régóta szereti a háborúskodást. Már a vaskori leletek között találtak egyértelmű bizonyítékokat arra, hogy nyílt csatát vívott két, jobb elfoglaltságot úgy látszik nem találó, törzse. Mióta a filmművészet létrejött, a hadi témák mindig népszerűnek bizonyultak a fogyasztók körében. Bizonyíték rá, hogy a kosztümös háborús mozik önálló alcsoporttá nőtték ki magukat filmes világban. Gyakorlatilag nincs olyan szeglete a világnak, ahol ezeket a filmeket ne fogadná komoly érdeklődés. Két csoportra oszthatóak. Az első stílus a „gloire” jegyében fogant, a csaták fenségességét és nagyszerűségét helyezi előtérbe, szinte mindegy, milyen okból vívottak legyenek. Sőt, az sem mindig fontos, hogy a készítő szempontjából nézve győztes ütközet legyen. A másik irányzat a háborúellenes film. Ezek művészileg többnyire magasabb szinten állnak, nagyobb az elismertségük. Valahogy mégis kisebb bevételt hoznak, kevesebben nézik meg őket, mint az első csoportot. Ám nem mindig. Most egy ilyen kivételről lesz szó. Még pedig egy olyan ország mozijáról, melynek filmtermése csak ritkán kerül nemzetközi érdeklődés körébe a nagyközönség soraiban. A finnek a huszadik században többször szembekerültek az egykori Szovjetunióval a függetlenségük védelmében. Az általuk „Talvisota - Téli háború” elnevezéssel illetett szovjet invázió az országuk meghatározó eseménye volt. Készült is róla egy remek mozijuk, de arról majd egy másik cikkben. Az ország egyik legjobb mozgókép alkotása ugyanis a kevesebb publicitást kapott „Folytatólagos háború” néven ismert időszakról szól. (Kb. az 1941 nyarától 1944 őszéig tartott.) Mint annyi sok jó filmnek, ennek szintén kiváló írásos alapanyaga van.

A közvélekedésben az él, hogy ha finn irodalom, akkor Kalevala. Magyarországon már 1871-től így van. Nos, nem csak. Azért ennél nagyobb a nyelvi rokon népünk tárháza. A részletezést elhagyom, a cikk nem erről szól. Legyen most annyi elegendő, hogy a két világháború között inkább a finn vidéki életről születtek ismert művek, például a nálunk több kiadást megért Silja, amit Silanpää vetett papírra.

Väinö Linna regénye 1955-ben jelent meg. Eddig minden idők legjobb finn háborús regényének számít. A kiadásai pár év alatt mintegy félmillió példányban keltek el.(Finnország lakossága körülbelül 4.5 millió volt az első publikálásakor, hogy a siker mértékét lehessen viszonyítani.) Linna mindössze két regényt írt „Az ismeretlen katona” publikálása előtt, bár esszék területén már sokkal jobban állt. 1940 tavaszán behívták a hadseregbe. 1941-ben géppuskás században harcolt, a hőseihez hasonlóan. A felgyűlt ismeretanyagból viharos gyorsasággal írta meg a regényét, melynek fogadása megdöbbentette a kiadót. Pedig nem idealizálta azt a hadsereget, aminek akkoriban hatalmas kultusza volt Finnországban. Nyíltan írt a belső megosztottságról. Tulajdonképpen egyetlen igazán pozitív jellemű tiszt szerepel a műben. (Koskela, aki megértően viszonyul a beosztottjaihoz. A többi lenézi őket az osztálykülönbség miatt.) Ezenkívül belenyúlt egy másik kényes témába is. A „lották” a hadsereget önkéntesekkel támogató félkatonai női szervezet tagjai voltak, akik addig szinte makulátlan szentként szerepeltek az irodalmi művekben. Linna ennél valóságosabb, a maga korában szinte szentségtörő képet mutat róluk. Az első svéd és magyar kiadásból ki is maradt az egyik részlet, ahol a saját katonájuk durván szólja le az egyiküket. Linna sok bírálatot kapott „a tisztikar becsületének megtámadása miatt.” Az ábrázolás valóban nem túl hízelgő. Van köztük hidegfejű cinikus, korlátolt és hatalmaskodó… és néhány jóindulatú. De Karjula ezredes egyenesen a háború megszállottja, elvakult fanatikus. Egy másikuk, Kariluoto, jóhiszemű nacionalista. Akad német imádó, a beosztottjait lekezelő, mint például a fennhéjazó Lammio. Azért a tisztességes tiszt alakja sem hiányzik a sorból. Továbbá, egészen biztos, hogy nem akarta őket méltatlan társaságként megjeleníteni. Väinö, bár bírálta a szemléletüket, azt nem vitatta, hogy elkötelezett és bátor hazafiak.

A legénység bemutatása jóval gazdagabb és részletesebb, mint a vezetőié. Sorjáznak köztük a jobbnál jobb karakterek. A besorozottak közül a karjalai Antti Rokka a legeredetibb "ismeretlen katona." A "Téli háború" megfosztotta a tanyájától, így személyesen érdekelt a Karjalai-félszigeten elvesztett területek visszafoglalásában. Mindent meg is tesz annak érdekében, őt aztán harcra nem kell buzdítani. Viszont önállósághoz szokott földműves lévén önfejű, tiszteletlen. Helyi parasztszokás szerint minden nála fiatalabbat letegez, emiatt a seregben sok kellemetlensége van. Gyakorta keresi a bajt, még parancsot is tagad meg. Ugyanakkor elképesztően bátor, a harcban hidegfejű, a legforróbb frontfeladatokban védi a társait. Állandó nagyszájúsága miatt a tisztek rémálma. A társai szintén emlékezetesek. Lehto az önfejű, megtörhetetlen északi típusa, aki a halálig racionális. Honkajoki félművelt tudálékos, de jó ember. Lahtinen kommunista, de eszébe sem jut a szovjet oldalra állni. Honjaki és Vanhala a háborús szólamok állandó kifigurázói. Nem teljes a felsorolás, de ennyi elég, hogy érezhessük, változatos karakterek sorát vonultatja fel a regény.Ezek a katonák ölnek, hogy őket ne ölhessék. Ám az iszonyú realitás mindenkin átdübörög. Szakértelem, humor, komiszkodás vagy fanatizmus, semmi nem segít a kiszámíthatatlan pokolban. A kevés számú túlélőnek fel kell nőni az emberi méltóságig. A regény megmutatja a kezdeti lelkesedés szakaszát, az azt követő kiábrándulást, a háborús illúziók eltűnését. Végül az idegenbeli vereség keserűségéből újra feléled az elszántság a hazai föld védelmében. Linna írta: „Én nem téziseket és eszméket néztem, hanem csak a finn katonát, és elhatároztam, őt fogom bemutatni.” Remekül megvalósította a kitűzött célját. Vajon sikerült ez a filmnek is?

1941 nyarán a Finn Hadsereg kihasználja, hogy a szovjetek erejét leköti a német támadás hevessége. Elérkezettnek látják az időt, hogy visszavegyék az országuktól nemrég erőszakkal elszakított Karéliai-félsziget egykori területeit. Koskela hadnagy géppuskás százada szintén a frontra kerül. Az újoncok és a Téli háború veteránjai együtt vetik magukat a küzdelembe. A csaták tűzkeresztsége megedzi, a frontélet nehézségei összekovácsolják őket, diadallal haladnak előre. Viszont a veszteségek elől sem lehet kitérniük, egyre ritkulnak a sorok. Ráadásul 1944-ben már a hadiszerencse sem kedvez a finneknek, vereségek sora jön. De a katonáknak mégis ki kell tartaniuk, hogy az ellenség ne juthasson be a hátországba…

Ilyen pazar alapanyagból egyszerre könnyű és nehéz dolgozni. Könnyű, mert van mit bemutatni. Nehéz, mert a regény gazdagságát úgysem lehet egy az egyben képre vinni, húzni kell a történetből. Edvin Laine rendező segítségére Juha Nevalainen volt a forgatókönyv összehozásában. Jó érzékkel választotta ki a szellemiséget kiemelő jeleneteket. A korszak legjobb finn filmszínészei voltak beválogatva a moziba és ez nagyon meglátszik. A kiváló alakítások sora nagyban hozzájárul, hogy a majdnem három órás játékidő könnyen fut. Laine nem akart „szerzői filmet.” Megőrizte a regény eredeti szándékát, így a mozi hősei az északi sereg átlagos katonái. Kezdetben nem hősök, elvégre senki nem születik katonának, hogy egy másik kiváló háborús film címére utaljak. A végére azért lesz közülük, aki azzá válik, mert megköveteli a honvédelem. Mások megmaradnak egyszerű embernek, jónak és rossznak egyaránt. Nincs szépítés. Egy hadseregben akadnak gyávák is. A sokszínű jellemek és változatos frontesemények sora adja, hogy erős a történetmesélés. Ez a film erőssége, nem a nagyívű összecsapások bemutatása. Természetesen a hőseinket látjuk harc közben, de a film egészére nem a puskaropogás jellemző. Most szólok, akik nagyszabású, korabeli technikát felvonultató ütközetekre számítanak, csalódni fognak. Ebben a moziban az ember a fontos. Az, hogy mit hoz ki belőle a háború, vagy mit tesz vele. Éppen ezért az ütközetek a zsáner mozijainál szűkebben lettek beleszőve a hőseink sorsába, de ott vannak,hiszen kikerülhetetlenek. Viszont ami képre kerül belőlük, az tényleg hitelesnek hat, abban hiba nincs.A szovjet oldallal szándékosan nem sokat törődnek. Bár a történelmi eseményeket tekintve volna mit bemutatni a Vörös Hadseregről, ebben a filmben a szovjet katonák alig szerepelnek. Eltűnő alakjaik látszanak a fák között, bunkerekből ropog a fegyverük, tüzérségi tüzük zúdul a túloldalra. Akkortájt még testközeli élmény volt a háború pokla, a megtörtént szörnyűségek sora. A „finn vadon népe” mégsem akarta démonizálni az ellent. Veszélyesek, sokan vannak, az oroszt nem lehet lebecsülni. De mindvégig emberként láttatják őket, nem pedig gazemberként. A lakosság szenvedései őket éppúgy sújtják, mint a finn oldalt. Egyedüli kivétel a mentőkocsis jelenet, melynek embertelensége szelídebbre van véve az 1985-ös új verzióhoz képest.(Arról majd lentebb.) A rendező felfogására egyébként végig jellemző, hogy a szélsőséges ábrázolást kerüli, vagy kihagyja. Így a fentebb említett Karjula ezredes joviálisabb a moziban, mint a regényben. A „lotta” megszégyenítése kimarad, miként a legrokonszenvesebb szereplőnek, Koskelának a halála sem kerül a néző elé. Viszont a beállításai emberre figyelők, időnként jelképeket hordozók. Hús-vér katonákat vezet egyik élethelyzetből a másikba, minden pátosz és túlzás nélkül. Ez a letisztult egyszerűség hatással van az odafigyelő nézőre. Értette a szakmáját a kiváló operatőrével együtt, aki beszédes képekkel erősítette a rendező munkáját. A színészeket nem sorolom fel részletesen. Valamennyien méltónak bizonyultak a téma fontosságához, szívüket-lelküket beleadták, minden alakítás hiteles. A kísérő zenében Sibelius „Finnország” művének dallamai és a közismert „Kalinka” jelzi a két ellentétes oldalt.

Finnország 1917-ben kikiáltotta a függetlenségét, melyet rövid, de véres polgárháború követett a „fehérek” és a „vörösök” között. Ez az időszak igazából még mindig tabu téma. Mostanában került csak napvilágra, hogy bizony kb. 1500 gyermek pusztult el koncentrációs táborokban a szüleik bolsevista felfogása miatt, akiknek jelentős része szegényparaszt volt. A fehérek vezetői pedig a németek által támogatott junker típusú arisztokrácia közül kerültek ki. (Tudom, „nagyvonalú” a kép, de csak annyi a szándékom, hogy tudja az olvasó, miként lehettek jelen a kommunista eszmék a korabeli társadalomban és hadseregben.) A politikai megosztottság csupán érintőlegesen van ábrázolva, de az egykori ellentét a világháború idején bizony még erősen élt. Viszont a saját arisztokratikus tisztjeiket nem kedvelő finn katonák sem óhajtották a másik eszme uralmát. Az érzéseiket világosan kifejezésre juttatja az egyikük, aki kifigurázza a szovjet propaganda felhívásokat és visszaordítja nekik, hogy a fasisztáktól már megszabadultak, most a szovjetek jönnek. Az egyszerű baka világosan tudta, hol a jó és rossz határvonala.

A kezdeti lelkes hangulat odalesz, amikor visszafoglalják az erőszakkal elcsatolt területeket a németek által szorongatott oroszoktól, de a mélyebb benyomulásról kimondják, nem kéne, nincs hozzá joguk. A vereségek idején demoralizálódott sereg pedig ismét magára talál, amikor a hazai határhoz ér. Alakuljon bárhogy a helyzet, a film sosem dicsőíti a háborút. Meglehet, vannak ennél még jobban sikerült háborúellenes mozik és akadnak olyanok is, amelyek még kifinomultak az emberi oldal bemutatásában. Finnországban máig nem készült ennél fontosabb háborús film, pedig akad már néhány kiváló alkotásuk. Egészen napjainkig a legnagyobb nézettségű hazai produktumnak számít, a jegyeladások alapján minden második finn látta. A Finn Függetlenség Napján pedig évente levetíti az állami televízió. Az „élemedett kora” ellenére nem kopott meg a varázsa. Persze, nem árt, ha az ember ismeri a keletkezésének körülményeit, továbbá nem a mai technikai színvonal és történetmesélési formákat várja tőle. Ám aki hajlandó elfogadni a lassúbb stílus és ráhangolódni a mű hullámhosszára, maradandó élményt fog kapni. A Linna-Laine páros közös produktuma méltán illeszthető az egykori nagy ellenfél azon háborús mozijai mellé, amelyek az acélviharba kényszerülő átlagembert állítják a központba, mint például a "Ballada a katonáról," Emberi sors" és a "Szállnak a darvak." Remélem, sikerült kedvet ébresztenem az olvasóban az eredeti megtekintéséhez.

Mert akad ám egy másik is belőle, ahogy azt fentebb jeleztem. Ezt a klasszikust sem kerülte el az újraforgatási hullám. Mint annyiszor, ezúttal sem lehet más megállapításra jutni, hogy igazából kár volt belevágni. A végzet 1985-ben érte el, Rauni Mollberg rendező által kevés pluszt sikerült adni a klasszikus elődhöz képest. Egyértelműen pozitívan csak a harci jelenetek kivitelezéséről tudok nyilatkozni. Modernebbek, rámenősebbek és több van belőlük. Azt, hogy milyen lehetett a küzdelem a karéliai erdőkben, realistábban hozzák. Ezt leszámítva viszont mondhatni csak morzsákban vetekedhet az eredetivel. A legnagyobb baklövést a szereplőválogatás jelentette. Amilyen emlékezetes katonák voltak az 1955-ben készült film szereplői, olyan súlytalanok a „remake”-be kerültek. Szándékosan ismeretlen arcokat kerestek, ami még nem lett volna baj. Az viszont már gond, hogy a megformálás minősége egy iskolai színjátszó kör szintjén mozog.(Meg kell említsem, időközben néhány ifjú palánta kinőtte magát és mára közismert színészekké lettek.)  Az a sok jóltáplált finn katona a fronton, miközben az éhezésről morgolódnak… Borzalmas. De nem különb a rendezés sem. Nagyrészt olyan, mint egy családi esemény lefilmezése, ahol valaki kézbe kapta a kamerát. Az újrázást természetesen megpróbálták a modernebb világhoz igazítani. A film színes, és hosszabb, mint az eredeti. Amit 1955-ben nem mertek képre vinni, most benne van. Okos ötletnek találtam, hogy a regényben szereplő, de a régi változatból kimaradt rázósabb jelenetekből válogattak a újrafilmesítésnél. Itt bizony kiderül, a finnek éppúgy lelőtték a szerencsétlen foglyot, mint az ellenségeik, ha a terhükre volt. A lotta megszégyenítése, vagy az elvakult ezredes saját katonái elleni tébolya valóban hatásos. A tisztán látható jelzést viselő mentőkocsi kegyetlen elpusztítása tökéletesen visszaadja a háború embertelenségét. Csak hát ezekből a jelenetekből nagyon kevés van, míg az önképzőköriekből rengeteg. Az első óra történéseinél még szerencsés kezű volt a mazsolázgatás az irodalmi alapból. Később viszont valóban fontos jeleneteket hagytak el, ami viszont már a megértés és a minőség rovására megy. (Szegény Antti Rokkából náluk egy joviális természetű öregúr lett, messze nem olyan ember, amilyennek őt Linna megírta.) Az utolsó óra viszont hatalmas katyvasz, amiért leginkább a vágás a felelős. Mégsem tartom fölöslegesnek a megtekintését, de mindenképp a régi, fekete-fehér eredetit javaslom a kezdésnek. Nem csupán az idősorrend miatt, hanem mert annak a forgatókönyve alkalmasabb a néző eligazítására. Utána könnyebb megérteni a frissebb mozit, bár azt szintén nagyon lehet majd látni, mennyire „elszabták” a film felétől az 1985-ben készültet. Viszont a nyersebb felfogása jobban átadja a háborús érzetet. A két film együtt jobban megérteti a regény sikerének okait a nézővel. A regényt elolvasásra ajánlom. Igazából a kronológiai sorrendet betartva jön ki az élmény. Vagyis: előbb a könyv, majd a két film a készítés sorrendjében. Ha valaki teheti, érdemes megpróbálkozni vele. Magyarítása mindkettőnek akad. Jó szórakozást!

Ui: A lenti részletben a nehéz természetű Rokka éppen bebizonyítja, mennyit ér a hidegvér a csatamezőn.