1965-ben a Tűzgolyó volt az év blockbustere. A Bond-mánia a Goldfinger után az egekbe szökött, az alkotóknak hatalmas elvárásokat kellett teljesíteniük, ne adj isten túlszárnyalniuk, ráadásul nagyon rövid idő állt a rendelkezésükre. 

És hogy ez mennyire sikerült nekik?

A Tűzgolyó jó kritikákat kapott, és hatalmas közönségsikert aratott; máig a sorozat legsikeresebb darabjának számít jegyeladás szempontjából, ami persze betudható a hatalmas reklámkampánynak, illetve a már említett Bond őrületnek. 
Más kérdés, hogy szerintem nem sikerült a sorozat egyre növekvő színvonalát fenntartani, sőt az első 4-5 film közül talán ez a leggyengébb.

Az alkotók erőlködése, hogy minden eddigit felülmúljanak, már a nyitóképsorokban is nyilvánvaló. Kezdetben nincs is ezzel semmi gond; az első képkockák feketehumora ismét elég ironikus, mivel megint Bond halálát sejteti, ezzel görbe tükröt mutatva saját maga felé. Az ezután következő meglepetés az özveggyel kapcsolatban, a felfedezés, nagyon eltalált és Bondos. A bunyóval szintén nincs semmi baj még ma sem, jól megvágott, izgalmas, és kellően erőszakos. Ezután hősünk egy rakétás hátitáskával megmenekül, ami eléggé idejétmúlt ötlet, de persze akkoriban lehet, hogy hatásos volt. (Az pedig, hogy Bond honnan szedte hirtelen, minden előkészítés nélkül ezt a cuccot, már örökre rejtély marad.) A főcím és a hozzátartozó dal szerintem meg sem közelíti a Goldfinger szintjét; rajzolt lánykák úszkálnak a vízben, akikre szigonnyal lövöldöznek. Nem túl eredeti ,és nem is valami jó még a korhoz képest sem. Tom Jones személyében itt van az első világsztár, mint a főcímzene előadója. A dalra nem mondanám, hogy rossz, de közel sincs a Goldfinger betétdalához. Bár még így is jobb, mint a másik alternatíva, de erről majd később. (John Barry azonban ezúttal is nagyszerű score-t szerzett, nem lehet rá panasz.)

Ahogy Ken Adam is nagyszerű, monumentális díszleteket tervezett. Ez a fajta monumentalitás, és nagyban gondolkodás az egész filmet áthatja a zenétől kezdve, a díszleteken, a történeten, és a hosszúságon át, egészen a képméretig. Ez volt ugyanis az első Bond film, melynek 2:35-ös képaránya volt. Szóval a zseniális és nagyszabású díszletben megismerkedünk a sorozat eddigi részeinek legjellegtelenebb gonoszával, Largoval. (A helyzetet rontandó a magyar szinkronban ráadásul Láng József a magyar hangja, akit a másik Bond, Roger Moore állandó hangjaként szokhattunk meg. Ilyesmi legközelebb a Moonrakerben lesz, csak ott pont fordítva. Hogy miért pont Láng Józsefet választották, azon kívül, hogy remek szinkronszínész nem tudom, hisz nem is hasonlít a hangja Largoéra. Szóval a szinkrontól ismét mindenkit csak eltanácsolnék). Largo  már az eredeti regényben sem volt egyéb, mint a SPECTRE szürke eminenciása, de azért vele kapcsolatban is megerőltethették volna magukat  a forgatókönyvírók. 
Ha pedig már a regénynél tartunk, az is eredetileg filmnek íródott, ezért tényleg eléggé filmszerű, ennek következtében a Tűzgolyó egy elég hű adaptáció, csak sajnos nem dobta fel eléggé eredetijét. De igyekeztek, az látszik; számomra a legértékelhetőbb karakter a Luciana Paluzzi által játszott Fiona Volpe, aki az első igazi, női gonosztevő a sorozatban, ráadásul lélegzetelállítóan gyönyörű, mindamellett csodálatos idomokkal rendelkezik, úgyhogy igazi ellenfele Bondnak. Ő például nem szerepel az eredeti regényben. Ahogy nem szerepel az arcplasztikás, átoperálós rész sem, ami szintén egy idejétmúlt túlzás, ráadásul még jobban megnyújtja az amúgy is túl hosszúra nyúlt, és felesleges felvezetőt, amely kiteszi kb a film egyharmadát. Ez a regényben is benne volt, de ott sem kapcsolódott elég szorosan a témához, ahogyan itt sem. A regényben nyilván azért sikeredett így, hogy elég hosszú legyen a könyv, itt azonban semmi sem indokolná, leszámítva persze a grandiózus hangvételt. De végülis ez a rész is vicces, annak ellenére, hogy hősünk kezd elveszni ebben a monumentalitásban, amihez a film rengeteg vízalatti része is jelentősen hozzájárul. Sokan ezek miatt nem kedvelik, vagy tartják unalmasnak a Tűzgolyót. Nyilván ők nem teljes méretben, gyönyörűen felújítva, és John Barry zenéjével látták a filmet. Így ugyanis elképesztően szép felvételeket láthatunk, és izgalmas, kreatív akciójeleneteket is, melyek jelentősen megdobják a filmélményt, egyáltalán nem érezzük unalmasnak az elképesztő tengeri felvételeket, és a hihetetlen víz alatti járműveket. Ugyanis a Dr. No után ismét egy csodálatos, tengerparti helyszínre kerültünk.
Így egyértelműen (a remek zenével kiegészülve) meglehet a Bond feeling, (főleg a nagyszerű kaszinó jelenetben) de néha elrontja olyasmi, hogy Connery néhány jelenetben rózsaszín ingben császkál. Persze ki figyeli őt egy ilyen helyen, ilyen fantasztikusan gyönyörű nők társaságában? Ez az első Bond film amelyben már nem a hős a lényeg, hanem az, ami körülveszi, beleértve a még több ketyerét, amik közel sem olyan emlékezetes, mint a Goldfingerben. Még szerencse, hogy vannak félelmetes cápák, meg csodálatos felvételek, mint például Largo jachtja a Disco Volante fényárban, miközben bombák robbannak körülötte a víz alatt. Mondanom sem kell, persze Bondot akarják így kinyírni. Szerencsére az ütős poénokról sem kell lemondanunk; amikor Bond Fionát a saját kádjában találja meztelenül,  Fiona kér tőle valamit, amit felvehet, mire Bond odanyújtja neki a papucsát... Szintén Fionához kapcsolódik a film legjobb jelenete, melyben a 007-essel táncol, peregnek a dobok, Bondot pedig meg akarják ölni a nőstény bérencei. A vágás folyamatosan gyorsul és… nagyon izgalmas, és bármelyik filmkészítő becsületére váló képsorok, még akkor is ha kissé valószínűtlen a megoldás. Kárpótol mindezért a poén a jelenet végén. 

,,She’s just dead!”

Így hát sajnos elég gyorsan kellett végezni az első nagyformátumú bestiával, mivel gúnyolódott Bond ágybeli képességein. (Ez a jelenet például viccesebb a szinkronban, kár, hogy az egészet lerontja, hogy még szex után is magázódnak.) 
Szóval ezután be kell érnünk Dominóval, aki szép és édes lány, egyébiránt egy francia szépségkirálynő, Claudine Auger játsza, akit szintén csak eredetiben szabad hallgatni lágy és érzéki hangja miatt. Felmerült bennem egy kérdés közben: Felix Leiter a CIA ügynöke és Bond barátja, miért nem vesz részt soha az akciókban? Aztán rájöttem, hogy ez majd a magányos ügynökből kiderül számomra. Egyszer szállt be, és akkoris…
Kicsit sok búvárjelenet következik a fináléban, ám ezek kellően látványosak, hála a nagyszerű operatőri munkának. Nem úgy a végső bunyó, melyet a gyorsított felvételes (tehát elavult) megoldás jelentősen ront. És hát Largo halála is épp olyan jellegtelen, mint ő maga. A legutolsó jelenet jópofa, de hatalmas hülyeség, nem is illik bele a filmbe, ugyanis bár a Tűzgolyó kellően ironikus volt, de jóval komolyabban vette magát, mint a Golfinger. (Bár talán ez még ott is sok lett volna.) Észrevettem még egy apróságot: Valamiért nem írták ki a stáblista előtt, hogy James Bond will back. Nem tudom miért, de az tény, hogy ezután következett először 2 év különbség két epizód között.

Összességében annyi elmondható a Tűzgolyóról, hogy néhol nem elég tempós, de ennek ellenére abszolút élvezhető és sokszor nézhető darab, főleg ahhoz képest, hogy mennyire régen készült. Tovább emeli fényét a két (még a sorozathoz képest is) elképesztő szépségű hölgyemény és az egzotikus helyszín.

A DVD változat:

A második lemez két fő extrája ismét a két dokumentumfilm, melyek most kivételesen nem állják meg külön-külön a helyüket, egyben viszont kitesznek egy teljes értékű werket. Az első a Tűzgolyó jelenség, ám előtte megtudhatjuk, hogy a Tűzgolyó milyen sok változatban létezik és, hogy milyen apróságokban különböznek ezek egymástól.

A doksi részleteket mutat egy ’65-ös tv műsorból, melynek James Bond hihetetlen világa a címe és rajta is van a dvd-n, ám nagyrészt filmbejátszásokból áll, másrészt elég unalmas, így inkább nem néztem végig, már csak azért se, mert 50 perces. A érdekesebb részleteket úgyis láthatjuk a két fő dokumentumfilmben. A Tűzgolyó jelenség a Bond múltjával foglalkozó jelenetet vágja be a tv-show-ból, majd maga Fleming jóvoltából megtudjuk Bond nevének eredetét. Ezután némi összegzés következik, gyakran hallunk olyasmit, amit már az előző lemezeken is hallhattunk. Elég rossz minőségű kópiákat játszanak be a filmekből, annál meglepőbb, hogy a Bondgirlök még 30 év után is igen jó állapotban nyilatkoznak. (Kivéve a főhősnő Claudine Augert, aki valahol felszívódhatott, valamelyik horror vagy tévéfilmjében, ugyanis nem képviseli magát egyik werkben sem.) Pedig sok mindent megtudhatunk, például, hogy milyen fontos volt már akkor is a reklámkampány, ennek következtében pedig nagyszerű rajzokat láthatunk, illetve plakátokat a világ minden tájáról. Továbbá meghallgathatjuk a film eredeti főcímdalát; a mulatságos című és egyébként sem túl komoly „Mr. Kiss Kiss Bang Bang”-et, Shirley Bassey előadásában, ami nem rossz, tulajdonképpen a Dr. No szellemiségét idézte volna kicsit, de jól tették a készítők, hogy lecserélték a Thunderballra, mert jobban passzol a filmhez. Ismét hallhatunk a Bond mániáról, megcsodálhatjuk a korabeli, szörnyűséges Bond babákat és uzsonnatáskákat és párnákat és törülközőket és stb stb…
Hallhatunk a premierekről, a rajongásról, láthatjuk John Stears a filmért kapott, speciális effektusok Oscar-ját. Majd megint fény derül arra, hogy nem csak a grindhouseokban voltak duplavetítések, hanem ez Bondnál is bevett gyakorlat volt. Megtudjuk, hogy a Tűzgolyó a tv-ben is hatalmas sikerré vált 1974-ben, megszólal a fan klub vezetője, de semmi érdekeset nem mond, majd az azóta elhunytak képsoraival és az általuk alkotott film halhatatlanságával némi hatásvadászat következik, végül a narrátor, Patrick Macnee levonja a végső tanulságot, miszerint Bondot 1 ember alkotta, de a világsikerhez több 100 tehetség kellett. Majd láthatjuk, hogy 95-ös a film, tehát nem mai darab.

A másik werk ismét összegez, visszatér a gyökerekhez: kiderül, hogy a Casino Royale első kiadása Amerikában annyira nem fogyott, hogy új címmel hozták ismét forgalomba. Illetve megint láthatunk részleteket az ’54-es Casino Royale-tévéfilmből.
Majd végre rátér a Tűzgolyó eredetére: Fleming eleinte filmet tervezett, majd beleunt, és regényt írt a felgyülemlett ötletekből, melyek miatt társforgatókönyvírói, Jack Witthingam és a nemrégiben elhunyt Kevin McClory beperelte. Ha nem teszik ezt, akkor nem a Dr. No lett volna az első Bond movie. 1965-re megegyeztek McCloryval, hogy producer lesz, és elkezdődött a forgatás. Guy Hamilton rendező kifogyott a Goldfinger után az ötletekből (nem is csoda), így a már a jól bevált Terence Young lépett a helyére. Megtudjuk, hogy a női főszerepre többek közt Raquel Welch és Faye Dunaway is pályázott. (Szívesen megnéztem volna őket is). Láthatjuk néhány látványos jelenet felvételét, például Bob Simmons megmenekülését, vagy a kaszkadőrt, aki ráugrott egy élő cápára. Anekdotát hallhatunk Conneryről és a cápákról, Russhon ezredes robbanóanyagairól, melynek a filmtörténet legnagyobb robbanását köszönhetjük, ám ebből a filmben szinte semmi sem látszik. Emellett túl sokat dicsérik a filmet, spoilereznek, illetve megemlítik a sikert, bevezetve ezzel az előző dokumentumfilmet, amellyel szerencsére nincs sok átfedés.

A többi tulajdonképpen töltelékanyag, leszámítva Ken Adam korabeli felvételeit és narrációját, illetve az elmaradhatatlan fotógalériát. Így is tulajdonképpen ez egy remek film, melyet ráadásul jelentősen jobb dvd-n nézni.