A pókemberes mozizásnak még mindig megadjuk a módját; IMAX mozi, hatalmas popcorn, jó társaság és nagy poénok. És a legjobb, hogy az előzővel ellentétben a film önmagában is megállja a helyét. Nem voltak túl bíztatóak az előjelek, az első trailertől például hányni tudtam volna, mert minek újrakezdeni az egészet, minek egy divatos tiniszarságot csinálni a Pókemberből? Aztán furcsa módon a trailerek egyre jobbak és jobbak lettek, míg végül már kifejezetten kíváncsi lettem, hogy mivel is állnak elő a készítők.

Az összehasonlítás természetesen elkerülhetetlen, hiszen csak 10 évvel ezelőtt készült Raimi filmje, és csak 5 telt el a harmadik óta, így könnyű megkérdőjelezni A csodálatos Pókember létjogosultságát, annál is inkább, mivel ismét az eredettörténetet nézhetjük végig, ami nem feltétlenül jó ötlet, és nem igazán értem, miért volt erre szükség. Nem lehet ráfogni a már jól ismert hollywoodi ötlettelenségre sem, hisz a képregényből több száz számot adtak ki az elmúlt 50 évben, igazán lett volna miből mazsolázni. Valószínűleg azért döntöttek úgy a készítők, hogy Peter Parker újra gimis legyen, mert a mozi fő célcsoportja, a tinédzserek így tudnak vele a leginkább együtt érezni.

Ezek után viszont hatalmas pofátlanságnak tartom, hogy az Untold Story szlogennel reklámozták a mozit, hisz pont ez az amit már egyszer elmeséltek. A „Mi is történt valójában Pókember szüleivel” szál félbemarad a folytatásra, ugyanúgy nem tudunk meg semmi érdemlegeset, mint ahogy eddig se. Mindenesetre furcsa, hogy az előző trilógiában még csak említés szintjén sem jelent meg ez a probléma. A forgatókönyvvel egyébként vannak problémák, nem olyan szépen kidolgozott, mint a 2002-es változaté, May néni figurájával például látványosan nem tudnak mit kezdeni, a történet pedig görcsösen próbálja elkerülni, hogy a tíz évvel ezelőtti mozihoz hasonló jelenetek legyenek benne. A lényegüket tekintve mégis ugyanazokat a momentumokat láthatjuk, csak ezúttal high tech pókok csípik meg a főhőst, Flash-t kosárban és nem bunyóban alázza meg Peter, de Ben bácsi halála szintén nagyon hasonló. Több ponton is fedezhetünk még fel hasonlóságokat, de a hibákról most mégis elég nagyjából ennyi.

Mert A csodálatos Pókembernek tényleg az a legnagyobb negatívuma, hogy nem ez az első Pókember feldolgozás. Elég ha csak a színészekre ránézünk: Andrew Garfield alkatilag és az alakítását tekintve is tökéletesen meggyőző a szerepben, egy abszolút szerethető, problémás főhőst formál meg. Nagy szerencséje, hogy a korábbi trilógiával ellentétben egy jó koncepció áll a háta mögött, nem kell ugyanis egy nyálas lúzert játszania, ez a Peter Parker egy átlagos tinédzser, aki először csak az eszével tűnik ki a többiek közül. És nem mellesleg remek humorérzéke van, visszahozták az előző filmekből olyannyira hiányolt (pedig azért jelen volt) harc közbeni beszólogatást, ami szerencsére nem olyan idióta viccekben merül ki, mint a képregényben. Amúgy ez az egész mozira jellemző, nagyon jókat lehet rajta röhögni, anélkül hogy gyerekessé válna, vagy átmenne vígjátékba.

A többi szereplő szintén tökéletesen a helyén van, jobbat igazából egyikük helyére sem tudtam volna elképzelni. Emma Stone Gwen Stacy-je sokkal jobban néz ki, és sokkal szerethetőbb, mint anno Dunst Mary Jane-je. Olyan lány, akibe mi is beleszerethettünk volna a gimiben, gyönyörű, okos és különleges. Neki szintén nagy szerencséje, hogy a romantikus jelenetek ebben a moziban bájosak, aranyosak, viccesek és mellőzik a nyálaskodást, így nem kell kínos perceket átélnünk. Sokkal hitelesebb a sztori érzelmi töltete, tényleg olyan, mintha ők ketten a gimiben belezúgtak volna egymásba. Nincs olyan emlékezetes jelenet, mint 2002-ben a "csók az esőben” volt, de az első csók ezúttal is egy nagyon jól eltalált, szép pillanata a mozinak.

A színészek közül a harmadik adu ász egyértelműen a Gwen apját, a rendőrparancsnokot alakító Denis Leary, aki remekül alakítja a szerepét, igaz nem kell nagyon sokat hozzátennie a Ments meg-ben általa játszott Tommy Gavinhez. Karaktere karizmatikus, szigorú, humoros, és igazságos, remek színfoltja a filmnek. Szintén remek Martin Sheen Ben bácsiként; Cliff Robertson sem volt rossz egyáltalán, de hát mi lehet tenni, ha egyszer Sheen-nek jobb szerepet írtak. Én bízom Sally Field May nénijében is, de mint már említettem vele pont nem nagyon tudtak mit kezdeni az írok, így eléggé elsikkad a szerepe. Rhys Ifans, mint Curt Connors teljesen rendben van, de mégse mondanám különösebben emlékezetesnek, pláne az előző trilógia ellenfeleihez képest. Megint egy alapvetően jóindulatú tudóst láthatunk, aki megőrül egy kísérlet után, de ezt leszámítva nincs vele különösebb probléma. Ugyanez igaz a Gyík CGI animációjára; nem dobtam tőle egy hátast, de rosszat se tudnék rá mondani.

A trükkök természetesen remekül sikerültek, ismét fantasztikus akciójeleneteket láthatunk. Külön ajánlom mindenki az Aréna IMAX termét, mert a hatás csak ezen az óriásvásznon lehet az igazi. A hálóhintázás élményét sikerült eggyel magasabb szintre emelniük a készítőknek, a szubjektív kameranézetnek köszönhetően, ami egyébként azért vicces, mert ugyanezzel próbálkoztak a rém gagyi ’70-es évekbeli tévésorozatban is. A verekedések a CGI gyík ellenére sokkal kevésbé rajzfilmszerűek, és ezért valahogy realisztikusabbnak is tűnnek. És itt kell említést tennem a Pókembert alkotó Stan Lee elképesztően vicces cameojáról, ami egy komoly röhögő görcsöt okozott a nézőtéren még a hozzá nem értők körében is.

A film csúcspontja azonban egyértelműen az a jelenet, melyben a lángoló autóból kell kiszabadítani egy kisgyereket. Ez a rész nem csak nagyon látványos, körömrágósan izgalmas, de gyönyörű is egyben, talán a képregényfilmek egyik legjobb képsora. Ennek folyományaként elképesztően jó, amikor az emberek Pókember mellé állnak. Ez a motívum a korábbi filmekben volt már vicces és szánalmas egyaránt, viszont sosem sikerült ennyire grandiózusra és felemelőre, mint ebben az esetben. Nagyszerű példa ez a mozi arra, hogy mennyire nem elég az elképesztő látványvilág, ha nincs meg hozzá a kellő humor, érzelem, és feszültség, akkor mehet az egész a kukába. Szerencsére A csodálatos Pókemberben ezek az összetevők kivétel nélkül a helyükön vannak.

Azért jócskán akadnak hibái ennek a mozinak is, például a legvégén látható egy rémesen elnyújtott, tipikusan hollywoodiasan giccses jelenet, amely túlságosan emlékeztet a 10 évvel ezelőtti mozira, de az utolsó másodpercekre mégis képesek mindezt feledtetni velünk. Azt is meg kell említenem, hogy James Horner zenéje egész jó ugyan, de közel sem annyira, mint az első két részt jegyző Danny Elfman emlékezetes és epikus muzsikája. A Pókember szerkójával ugyanígy vagyok, a régi verzió sokkal jobban bejött, mint az új. A párbeszédek megint túl direktek néhol az én ízlésemnek, viszont közel sem annyira szájbarágósak, mint az előző trilógiában, és a hangvétel sem mondható annyira gyerekesnek. Olyan mélypontok pedig még csak véletlenül sem találhatóak, mint az általam oly sokat kárhoztatott zenés- és táncbetétek.

A drámai jelenetek szintén sokkal jobban működnek, ezerszer átélhetőbbek, ami pedig még nagyobb dolog, hogy a képregény cselekményéhez talán kevésbé, ám a szellemiségéhez annál inkább hű ez a verzió. Ez nem csak a főhős karakterében figyelhető meg, hanem az olyan apróságokban is, hogy Pókfejünknek két akció között például tojást kell hoznia a nénikéjének, aminek dramaturgia funkciója talán annyira nincs, de szép gesztus az eredeti képregény egyik legnagyobb erőssége iránt. Továbbá a 2002-es filmben furcsa volt, hogy a hősünk még vezetékes telefonokat használt, netnek pedig még csak véletlenül sem került a közelébe se, pedig ezek már akkoriban is a hétköznapjaink részei voltak. Ezúttal viszont - ahogy a mai generáció elvárja - a Pókember okostelefonozik, miközben az ellenfelére vár, vagy éppen google-n néz utána a különleges pókcsípésének, vagyis olyanokat, és úgy tesz, mint a mozi célközönsége.

Tutira lesz folytatás, még ha kicsit erőtlenül is vetítették elő nekünk, egy főcímet megszakító jelenetben, illetve néhány elvarratlan szálban. És bár - mint olvashattátok - bővelkedik hibákban ez a mozi, de egyszerűen annyira élvezetes, és szórakoztató, hogy mindent könnyű szívvel meg tudom neki bocsájtani, akárcsak idén a Bosszúállók, vagy Az éhezők viadala esetében. Az alkotók gondoskodtak a megfelelő iróniáról, a lehengerlő akciókról, ügyesen építették fel a feszültséget, átélhetővé tették a drámát, és remekül választották ki a színészeket. A rendező, Marc Webb-ből ennek a felét sem néztem volna ki a 500 nap nyár után. És bármilyen jóleső nosztalgiával is gondolok a Raimi féle trilógiára, mégis azt kell mondanom, hogy ez az új Pókember minden visszás pontja ellenére mégis jobban sikerült.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!