A legnagyobb gond a Pókember 3-al elvileg az lenne, hogy a készítők egyszerűen túl sok mindent akartak belezsúfolni, és nem sikerült ennyi szálat hatásosan kézben tartaniuk. Ennek valóban van némi valóságalapja, viszont nem teljesen igaz, de erre majd még visszatérünk. Eredetileg két filmben akarták összehozni a kissé monumentálisabb sztorit, de végül mégis maradtak inkább egyetlen résznél, amit rendesen megsínylett a forgatókönyv. Az eddigi moziknak épp az volt az egyik legnagyobb előnyük, hogy pontosan, ügyesen felépített sztorit kaptunk, ellenben itt a film javarészében csak követik egymást a jó és rossz jelenetek, néha bármilyen komolyabb értelem, vagy összefüggés nélkül. Szándékos humorban sem bővelkedhetünk, egyedül Bruce Campbell éttermes jelenete ér valamit ebből a szempontból. Viszont a hibák megmaradtak, ez a film is túlságosan didaktikus, és megint a szereplők szájába adnak mindent, amire a nézőnek kellene gondolnia. Ellenben jár a jó pont azért, hogy Mary Jane kimondja egy jelenetben Peter-nek, hogy „Úristen, micsoda közhely!”. Lehet nem annak szánták, de nem tudtam nem kihallani belőle némi öniróniát. Viszont mégiscsak egy gigászi költségvetésű szuperprodukciót láthatunk, három markáns, igazán emlékezetes gonosztevővel, akiket a képregényrajongók is imádnak. Csak nem lehet ebből akkora probléma.

Harry-t nem lehetett volna kihagyni, mert az előző részben már előrevetítették a vele kapcsolatos fordulatokat. Itt mégis teljesen kidolgozatlanul, kissé kapkodva jelenik meg: egyszer csak előlép apja kísérleti szobájából. Hogy állította elő ugyanazt a szert? Miért pont ezt az utat választotta? Minderre nem kapunk választ. Harry szállítja az első harcjelenetet, ami kellően felpumpálja az adrenalinszintet, amihez már hozzászokhattunk az eddigi filmek kapcsán. Nem okoznak csalódást ezek a részek, tulajdonképpen már csak emiatt érdemes időt szánni a Pókember 3-ra.

De még le se nyugodhatunk a küzdelem után, előhozakodnak az írók a lehető leggagyibb, legszarabb húzással, az amnéziával, csak azért, hogy Harry-t félre tudják tenni egy kis időre, hisz nem vele akarnak foglalkozni, csak kellett valami bunyó a film elejére. Aztán persze egyik pillanatról a másikra elmúlik az amnézia. Ennél szánalmasabb b-films húzást nehéz elképzelni, de a Pókember 3 még szolgálni fog nekünk hasonló dolgokkal, gondolok itt például az inas, Bernard színvallására, melyben egy utolsó statisztaszereplő hirtelen leleplezi a nagy, mindent megváltoztató titkot, amiről eddig minden motivációt nélkülözve, mélyen hallgatott, ezáltal rengeteg ember életét tönkretéve, illetve megkeserítve. Hogy valami jót is írjak, James Franco erre a filmre már végképp beérett színészként, remekül alakítja a sármos, gonosz manipulátort, és a jóbarátot egyaránt, a film legjobb színészi teljesítménye vitathatatlanul az ő nevéhez fűződik. Egyedül miatta működik a szétzenélt és giccses tragédia a történet végén, ami által beteljesítheti a sorsát. További jó pont neki, hogy egyszer sem veszi fel a vérgagyi Zöld Manó maszkot, így nem válik nevetség tárgyává egyetlen pillanatra sem.

A következő fontos ellenség, akiért kár lett volna, ha kimarad, az a Homokember. A vizuális megjelenése miatt ő állt Raimi érdeklődésének középpontjában, ami meg is látszik a filmen. A Homokember bár egy kicsit túlságosan elszállt figurának tűnik, de a kétségeink azonnal tovatűnnek, amint meglátjuk a látványos megvalósítást. Ismét egy félresikerült kísérlettel találkozhatunk, de mindezért bőségesen kárpótol minket a Homokember születésének jelenete, amely tökéletesen kidolgozott technikailag és érzelmileg egyaránt, tulajdonképpen egy külön kis műalkotás a filmen belül. Olyan jelenet, amire azt mondom, hogy erre érdemes igazán használni a CGI-t.

A Homokemberrel való összecsapások pedig egyenesen lélegzetelállítóak. A Pókember 2 kapcsán már ódákat zengtem a bunyókról, de ez még azokra is rátesz egy jó nagy lapáttal, annyira dinamikusak, ötletesek, és lehengerlően látványosak, ami előtt kénytelen meghajolni az ember. A Pókember 3 csúcspontjai közé tartoznak ezek a kreatív akcióorgiák. Viszont Raimi (társforgatókönyvíró is volt) elkövetett egy bődületesen nagy hibát; ebben a részben kiderül ugyanis, hogy valójában nem az a bűnöző ölte meg Ben bácsit, akiről eddig hittük, hanem a Homokember, még piti bűnöző korában. A képregényekben szintén előfordulnak ilyen utólagos újragondolások, de már ott sem működnek egyáltalán, egy filmben pedig aztán végképp nem. Ezzel ugyanis teljesen elveszik a főhős motivációját, amiből a maga a mítosz kiindult. A történet végén pedig teljesen elbagatellizálják az egészet, lényegében egy véletlen balesetként könyvelik el Peter szeretett nevelőapjának halálát. Mert ha a Homoksrácnak van egy haldokló kislánya, akkor már hirtelen nem is tűnik gyilkosnak vagy bűnözőnek, és ezt a halálos bűnt egy laza bocsánatkéréssel el lehet intézni, majd szabadon engedni. Mindez az elképesztően gáz megbocsájtás motívum ráadásul Raimi ötlete volt, nagy kár, hogy senki sem mondta neki, mennyire nem kellene ezt erőltetni. De az legalább szép, ahogyan elfújja a szél a Homokembert.

Az előző ellenséggel ellentétben Venom egyáltalán nem érdekelte Raimi-t a lehető legcsekélyebb mértékben sem, csak a rajongói nyomás miatt került bele a sztoriba, és ezt nagyon csúnyán lehet érezni a végeredményen. Venom története a szimbióta miatt kissé bonyolultabb, mint a többieké (a földönkívüli élőskődő ugyanis először főhősünket, illetve a személyiségét "mérgezi" meg, és csak aztán Peter vetélytársát, Eddie Brockot), úgyhogy vele kapcsolatosan kell kitérnem a film legsötétebb momentumaira is. A problémák már ott kezdődnek, hogy a szimbióta csak úgy a semmiből, tök váratlanul, és teljesen véletlenül a parkban akaszkodik Parkerre. Nyilván nem volt megint csak idő egy újabb sztoriszálra, mint amilyen a képregényben a Titkos Háború volt, de az azért ciki, hogy ezt még a ’90-es évekbeli rajzfilmsorozatban is ezerszer jobban kidolgozták, mint ebben a nagy hollywoodi szuperprodukcióban. A megváltozott Pókember szerkó persze nagyon vagány, ezerszer jobban mutat a vásznon, mint a már megszokott piros-kék hacuka, de azért a képregénybeli ruha se volt éppen utolsó. A személyiségváltozásokban pedig elő kellett volna hozni a főhős rejtett, sötétebbik, gonoszabb oldalát, ami akár drámai mélységeket is adhatott volna a filmnek. Ígéretesnek hangzik?

Ehelyett pedig mit láthatunk?

Emóspókembert!

A drámát feláldozták egy aktuális, amúgy jogosan körbeutált divatirányzat miatt. Ráadásul, ami a 13-14 évesek között olyan menő volt akkoriban, az nem feltétlenül állt jól egy 31 éves színésznek. Tobey Maguire-en pedig igencsak meglátszanak az évek az első rész óta eltelt időben, és se a tokája, se a kikerekedett búrája nem tesz túl jót egy szuperhősfilmnek. Egy ilyen tenyérbemászó főhőssel már nem vagyunk képesek együttérezni, és akkor az elképesztően gázos dumájáról még egyetlen szót sem ejtettem. Gonosszá pedig annyira válik csak, hogy már nem egy tutyimutyi balfaszként viselkedik, hanem végre tökösen kiáll magáért. De az még hagyján, hogy a Pókember sötét énje helyett egy emós buzit kell néznünk, még mindennek a tetejébe van egy funky-s zenés táncbetét az utcán, ami olyan szinten szörnyű, hogy annak idején a moziban mindannyian spontán röhögő görcsöt kaptunk tőle. Annyira rossz, hogy visszasírjuk a Raindrops Keep Fallin’ On My Head-et a második részből, mert ez még egy paródiában sem állná meg a helyét. És amikor már komolyan azt hiszed, hogy ennél nem lehet rosszabb, akkor jön a jazzbárban játszódó újabb táncos jelenet, ami még ennél is sokkal, de sokkal kínosabb, pedig teljesen biztosak voltunk benne, hogy ezt már nem lehet alulmúlni. Nem tudom elképzelni, hogy mi lelte Raimi-t a harmadik részre, hogy ilyesmikre vetemedett…

Az idegesítően rossz, műfajidegen jelenetek mellett - és az előző részek miatt - folytatódnak az érzelmi témák is. A készítőknek nem volt azonban erről az égvilágon semmi mondanivalójuk, mégis folyamatosan erőltették, mert nyilván ebben látták a siker egyik zálogát. Sajnos borzasztóan idegesítővé válnak a hosszú, sírós, szenvelgős jelenetek, amik jelentős túlsúlyban vannak az akciókhoz képest. Ennek köszönhetjük minden idők egyik legkínosabb szakítási jelenetét, illetve a főhősnőből is végleg egy antipatikus, hülye, önző, féltékeny picsát csináltak. Egy olyan színésznőt, aki megsértődik egy színpadi csók miatt. Bár Mary Jane nem fest olyan szörnyen, mint a második részben, szimpátiát mégse tudunk iránta érezni egyetlen pillanatra sem. A játékidő pedig olyan érdektelenségekkel telik el, mint M.J. karrierje, a sütögetés, a megcsalásos téma, az értelmetlen veszekedés, vagy May néni érzelmei, miközben a cselekményt mozgásban tartó, igen érdekes, karizmatikus, és minden szempontból különleges gonosztevők teljesen kidolgozatlanok, és elsikkadnak. Raimi-t egyébként nem igazán érdekelte Gwen Stacy sem, aki Bryce Dallas Howard megformálásában egy felesleges tucatbarbibaba, csak nevében és hajszínében hasonlít képregénybeli eredetijére, amúgy minden szempontból meglehetősen méltatlan hozzá.

Eddie Brock a másik nagy vesztes, aki sokáig csak jelzésértékűen szerepel a történetben, majd amikor főhősünk egy egyébként kifejezetten hangulatos és meglepően ütős jelenetben megszabadul az élőskődő szimbiótától, az átmászik Brock-ra, és végre megszületik Venom. Ő a képregényben nem más, mint az egyik legjobb, legkeményebb ellenfele a mi drága Pókicánknak, itt a filmben viszont ő kér segítséget a hatástalanul visszarángatott Homokembertől. És hiába néz ki valami elképesztően jól a vásznon Venom figurája, ha alig szerepel tíz percet a több, mint két órás moziban. Bár nem mondanám azért őt sem tökéletesnek, én például a gyíkszerű hang helyett inkább morgást képzelnék el hozzá, és a Brockot alakító Topher Grace is csak egy minden karizmát nélkülöző szépfiú ebben a szerepben, de mentségére szóljön, hogy egyáltalán nem volt semmi ideje, vagy lehetősége kibontakozni.

A fináléhoz viszont rengeteget hozzátesz ez a karakter. Az egész annyira a valóságtól már túlságosan elszálltnak, és grandiózusnak tűnik, de valahogy mégis, a film minden hibája ellenére nagyon izgalmas. Azt pedig gondolom már sem kell, hogy mennyire tempós, és milyen lehengerlően látványos. Ebbe beletartozik Venom legyőzése is, ami a Homokember búcsújával ellentétben rendkívül ötletesre, illetve ügyesre sikerült. Végezetül pedig, hogy el ne felejtsük, milyen filmet is láttunk, visszatérünk minden felesleges rossz színterére a jazzklubba, ahol főhőseink megint lejtenek egy táncot, ezúttal némileg visszafogottabban.

Rengeteg dologról nem ejtettem még szót, például a főcímről, amelyet ezúttal filmrészletekkel, illetve a szimbiótával, és homokkal dobtak fel nekünk. Itt még mindig Danny Elfman zenéje szól, ahogy a film során többször is, de hivatalosan lecserélték őt, aminek meglett az eredménye, egyértelműen a trilógia legrosszabb score-ját hallhatjuk. Viszont ebben a részben szintén láthatunk remek képsorokat, a Pókember a templomtornyon például igencsak emlékezetes. A történetet amúgy teljesen lezárták, nem lett volna már semmi szükség egy újabb részre. Ennek egyetlen vesztese Connors doki, akit három részen keresztül vezettek fel, de mégsem fog soha Gyíkká változni ebben a szériában.

Összességében tehát rengeteg pozitívummal, és még több negatívummal büszkélkedhet ez a harmadik rész, amely minden ellentmondásossága ellenére is jó szórakozásnak bizonyul, még ha a történések súlyozásával, és néhol a tempóval is komoly gondok adódnak, a felesleges zenés betétekről nem is beszélve. De megvolt benne a lehetőség, hogy minden idők legjobb Pókember mozija legyen, de egyszerűen túl sok ponton és túl csúnyán szúrta el Raimi.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!