A képregényfilmek aranykorában mi sem lehetne természetesebb, mint az, hogy a Cannes-i Filmfesztiválon is egy képregény alapján készült film diadalmaskodjon. Batman? Superman? A fenét! Adéle-nek hívják hősnőnket, akit 16 éves korában egy hardcore irodalomóra után metaforikusan megharap egy kék hajú leszbikus csaj és ennek hatására maga is elkezd vonzódni saját neme iránt úgy közel 10 éven keresztül. Kiegészülve alkotójával éjszakánként álpuncikkal felfegyverkezve birkóznak az ágyban, így edzvén arra, hogy igazságot szolgáltassanak a melegfelvonuláson tojásokkal dobálódzó fújoló tömegben.

Jó, valójában a film a 16 éves Adéle-ről szól, aki bizonytalannál válik a szexuális vonzódásait illetően, miután lesz egy rossz numerája egy csávóval és meglát egy kékre festett hajú lányt, akibe furcsa módon első látásra beleszeret. Egy melegbárban aztán egymásra találnak és össze is jönnek. Adéle sokáig titkolja, hogy a lányokhoz vonzódik a barátai, de még a családja előtt is - ellenben a nézővel ezt eléggé nyíltan, hosszú percekig tartó intenzív leszbikus szexjelenetekkel tudatják. De ahogy múlik az idő, úgy veszik ki kapcsolatukból a szenvedély is...

Azt hiszem, átléptünk valami határt idén Cannesban. Azt az eddig is vékony határt a művészfilmek és a szoftpornó között - mert ha nekem bárki azt meri mondani, hogy igenis szükséges volt 12 percen át mutatni, ahogy a főszereplőink nyalják-falják egymást meztelenül és hogy ebben semmi öncélúság nem volt, jóízűen fogom pofán röhögni, miután kikértem tőle a sajtburgeremet. Spielbergnek mindenesetre tetszett, így az Aranypálma elnyerésével nagy hírnévre szert tevő filmre megnőtt az érdeklődés, aminek nyomán a szervezők versenyen kívül a miskolci Cinefestre is elhozták a magyar közönség számára.

Az egy perc híján 3 órás leszbieposzra volt is érdeklődés rendesen, de a végeredmény szerintem sokaknak okozott csalódást, köztük nekem is. Gonosz módon eleve nem vártam egy jó filmet és ahhoz képest meglepő módon pozitívan csalódtam az első órájában, ahol (leszámítva a szintén érthetetlen módon alaposan bemutatott maszturbálós és férfival szexelős jelenetet) egész érdekes képsorokkal és szereplőkkel találkoztam. Khmm, mármint érdekes jelenetek voltak a szoftpornós részek is, csak nem úgy...

Ellenben a film utolsó kb. 2 órája meglepően semilyen. Így végeredményben egy szigorúan monoton csökkenő színvonalú darabot láthattam, ami az elvárásaimnál magasabbról indult, de végül mélyebbre zuhant. Persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindez csak az Adéle élete hibája - minden esetre ez a játékidő több, mint hosszú ehhez a darabhoz. Kiérvén a teremből rögtön azon gondolkoztam, hogy ha én nekiesnék egy vágóollóval, bizony kirepülne simán majdnem a film fele...

...és még akkor is működne, sőt, nézőbarátabb lenne. Nem pusztán arra gondolok, hogy jeleneteket hagynék ki, hanem arra is, hogy jó párat megkurtítanék. És cgi segítségével adnék egy százaszsepit főhősnőnknek, mert nem egy jelenetében premier plánban láthatjuk, ahogy a sírástól vagy a megfázástól taknya nyála egybefolyik. Egy picit idegesítő, hogy szipog, ahelyett, hogy kifújná az orrát. Már csak azért is, mert Adéle Exarchopoulos (mint valami latin dinoszaurusz név) egy minden hibája ellenére szimpatikus karaktert hoz remekül, tele élettel.

Azt azért mindenképpen érdemes tudni erről a lányról, hogy a forgatás ideje alatt 18 éves volt még csak (ergo a középiskolában végzős, mivel tavaly májustól-augusztusig forgott a film) és csodálom, hogy mi mindent bevállalt... Az oké, hogy felnőttnek számított, de kíváncsi lennék, hogy reagáltak a szülei arra, amikor a rendező közölte velük, hogy márpedig most egy jó kis ollópartyt forgatunk a lányával és a bérgyilkoscsajjal a Mission: Impossible negyedik részéből.

Azaz a bájos Léa Seydouxszal, aki szintén nagyon hiteles a képzőművész furalány szerepében. Igazából magukról a színészekről rosszat nem mondhatok. A probléma gyökere a rendező úrban keresendő, aki fittyet hány rengeteg bevett dologra. Például az első és egyetlen igazán ütős konfliktus (na jó, leszámítva azt a pár jelenetet, amikor Adéle és a barátnői is rájönnek, hogy ő bizony leszbikus) úgy nagyjából 2 óra után érkezik, aminek megoldása (illetve meg-nem-oldása) további egy órát vesz igénybe.

Abdellatif Kechiche rendező úr azt sem érezte különösebb feladatának, hogy érzékeltesse a nézővel, hogy mégis hány év telt el a filmben... Én nagyjából 10-re saccolnék (ami a sminkeken egyáltalán nem érződik), hiszen a 16 éves, még gimis Adéle-lel kezdünk, aki aztán tanárnak tanul az egyetemen, majd elkezd dolgozni és a sztori végén, az egyik korábban megismert (akkor még) terhes nő gyereke is már 3 éves. Idő közben pedig a Léa által játszott Emma festett haja is teljesen lenőtt... :)

Az Adéle élete félő, hogy sokaknak csalódás lesz, habár valóban szép, gyakran festői képekkel operál, jól használja az angol címben (Blue is the warmest color) is megjelenő kék színt (és annak hiányát) és remek a zenei aláfestése is. Julie Maroh képregényéből egy kicsit öncélú film született, amire mindenki egy dolog, a "12 perces explicit leszbikus szexjelenet" miatt fog emlékezni. Ennél azonban ebben a koncepcióban több volt, ahogy azt egy random mellékszereplővel ki is mondatják: a szerelemnek nincs neme, kora és vallása sem. Vagy valami ilyesmi.