A Berlinálén debütált a film, vegyes kritikai visszhanggal: voltak, akik egy újabb remekműnek tartották, mások pedig Anderson leggyengébb filmjeként emlegették. Az igazság persze nem fekete-fehér, hanem ismét szürke. Mert a film bőven nézhető, sőt kifejezetten szórakoztató, de például a rendező eggyel korábbi alkotását, a Holdfény királyságot nem sikerült leköröznie. Persze alapból nehezebb dolga volt, hiszen A Grand Budapest Hotel témája sokkal komorabb, még akkor is, ha a csomagolás a megszokott módon történik.

Mert Wes Anderson stílusa utánozhatatlan. Ő maga is egyre nehezebben tudja leutánozni azt az érdekes látásmódot, amivel a kamera mögött állva dirigálja színészeit. Nem tudom, hogy milyen szeren él a csávó, de ha el akarnék futni a világ elől, kölcsönkérnék belőle. Nem azért, mert annyira vonzó számomra (nehezen tud bevonzani Anderson lelki világának celluloidszalagon történő manifesztálódása), hanem azért, mert annyira "negédes", hogy nem lehet rá haragudni, ám ugyanakkor mégsem "szirupos"...

A jelenben kezdünk, ahol egy lány elkezd olvasni a könyvet, amit "a szerző" írt, aztán már át is ugrunk egy korábbi idősíkra, ahol a szerző elmeséli azt, hogy mi történt vele a Grand Budapest Hotelben (a Zubrowka nevű kitalált kelet-európai országban) a hatvanas években - és már ott is termünk abban a korban. Itt aztán fiatalkori énje beszélgetésbe kezd a szálló tulajával, aki elmeséli neki ifjúkora kalandos történetét - és máris a 30-as években találjuk magunkat, ahol a 60+-os gazdag (szőke) női szíveket megdobogtató Gustave úr megörököl egy igen értékes festményt egyik kedvesétől, amit annak családja nem néz jó szemmel...

A valódi történet pedig egy menekülős, üldözős, elkapós, megszökős hülyülés kicsi második világháborús (szigorúan rózsaszín!) beütéssel, a létező összes Wes Anderson-kedvence színész szerepeltetésével minimum cameo szintjén. Már csak azon is jókat lehet röhögni, hogy az 5-10 percenként felbukkanó újabb és újabb ismert arcok miféle szerepekben, milyen sminkkel tűnnek fel a sztoriban (pl.: Tilda Swinton 80 éves öregasszonyként). Viszont pont a két főszereplő közül az egyik - Tony Revolori - egy szinte teljesen ismeretlen színészpalánta...

Ellenben egyáltalán nem mond csődöt még Ralph Fiennes oldalán sem, pedig egy ilyen tapasztalt vén róka mellett nem lehetett könnyű dolga. Mégis egyenrangú társa képes maradni és ezért minden dicséretet megérdemel. Ahogy megérdemli maga Ralph Fiennes is, akinek karakterében benne volt a pojáca-faktor rendesen. Ha nem egy ilyen kifinomult színészre bízzák Monsieur Gustave karakterét, ordenáré nagy ripacskodás lehetett volna a vége. Így viszont csak pont annyira billen át a mérleg nyelve, hogy az még vicces és ne kínos legyen.

A film - kapaszkodjatok meg - R rated, azaz 17 év alattiak csak szülői felügyelettel nézhetik meg az Államokban, nálunk viszont úgy tűnik 12-es karikával fog futni, ami sokkal inkább köszönőviszonyban van a valósággal. Pár levágott ujj, egy levágott fej, egy széttrancsírozott macska, némi verekedés és lövöldözés, egy-két bazdmeg és lebuzizás még nem annyira durva ahhoz, hogy azt az andersoni cukormáz ne tudja elfedni a sasszemű cenzorok elől... A Holdfény királyságban is voltak meredek dolgok, de itt jóval több akad. És ami a legfurcsább: egyáltalán nem lógnak ki ezek a rendező stilizált világából.

A történet egyébként szépen össze van rakva. Heist movieként kötelező is volt, hogy kellően csavaros legyen és a szálakat a megfelelő ritmusban mozgassák. Az egyedüli probléma a befejezés körül adódik, amit sajnos eléggé elkapkodtak. Mintha lejárt volna az időkeret és hirtelen egy huszárvágással el kellett volna intézni az összes problémát. Ezért nagy kár volt, főleg az addig teljesen jól építkező (na jó, leszámítva az indokolatlanul sok "keretet") sztori tükrében.

A poénok többségét az egyes jelenetek abszurditása adja, akad pár meglepő megmozdulás azoktól a karakterektől, akikről azt hittük, hogy ismerjük őket - csak hogy mégse legyünk olyan nagyra magunkkal. Én személy szerint jól szórakoztam rajta, de nem mondanám azt, hogy bárkinek ajánlható. Ez egy olyan film, amire rá kell hangolódni, mert máskülönben könnyen megeshet, hogy ami a vászonról visszaköszön rád, taszítani fog. Pedig ez egy olyan darab, amit érdemes szeretni, még akkor is, ha bizonyosan nem ez Wes Anderson legjobb alkotása.