Az alábbiakban vendégkritikánkat olvashatjátok:

Mikor megláttam, hogy Michael Bay-nek bármi köze van a filmhez (bár csak producer), izgatottan dörzsölni kezdtem a tenyerem, hogy vajon mennyit kell várni ahhoz, hogy egy robbanó teknőcöt láthassak a vetítővásznon, illetve virtuálisan előtte, hiszen ez egy 3D-ben is megnézhető film. Nos, én – akármennyire ez a látványt akarta erősíteni –, nem éreztem, hogy szükségem lenne rá, ennél sokkal jobb 3D-élményem is volt már.

A technikai szempontok további boncolgatását a CGI-jal folytatnám. Igen, tök jól megoldották, hogy a teknősök hátán a páncél mint merev dolog hogyan és hogyan ne mozogjon, de valahogy az arcokat, a mimikát nemigen sikerült eltalálni. Nem állítom, hogy könnyű lenne egy teknős arcát érzelmekkel felöltöztetni, de azért a mosolyon kívül talán mást is meg lehetett volna oldani. Hogy jót is mondjak, Szecska mester viszont kiválóan sikerült, neki még el is hittem, amit beszélt. Egyébként mind Szecska, mind a Teknősök bőre csillogó, inkább taknyos-nyálas volt, ami nyilván a stáb döntésének eredménye, de ez inkább csak visszataszítóvá teszi őket. Nem elég szerencsétleneknek, hogy a csatornában élnek?

A valódi hús-vér színészek sem túl meggyőzőek. Elég csak a szereplőlistát végignézni. Will Arnett tökéletesen túljátssza a töketlen kisstílű idiótát, William Fichtner pedig a se bűze főgonosz-helyettest. És ott van Megan Fox (April O’Neil), de legalább az ő kiválasztását még megértem. Gyerekkoromban, amikor néztem a rajzfilmet, akkor egy ilyen lányt tudtam élőben elképzelni. Mondjuk talán egy kicsit több aggyal. Igen, ő leginkább egy cukorbaba, ki kell tenni a kirakatba, de az ugye a tartalmat nem viszi át.

Kicsit úgy érzem, hogy nem tudták eldönteni, hogy kiknek is szóljon igazán ez a film: a vetítésen a kisebb gyerekek viszonylag jól szórakoztak, bár némely elem jobban tudott szimpatizálni a gonosszal, ami egy „a jónak győznie kell” típusú filmben igencsak nem nevezhető erénynek, míg a felnőttek közül sokan kínszenvedésként éltek meg egy-egy momentumot. Ez a feltételezés (célközönség rossz kiválasztása) egyébként valószínűleg mérhetetlenül naiv, ugyanis sokkal inkább mindezt minősíthetetlen nemtörődömségnek kellene nevezni.

Hogyan épül fel a film? Gonoszság a láthatáron, de van remény, mert feltűnnek a hősök. De kik ők? Eközben fény derül a gonosz leggonoszabb tervére, amit meg kell állítani. Igen, ez az ezerszer látott-hallott maszlag a váz. Persze ezt még meg lehetett volna érdekesen oldani, de nem sikerült. A párbeszédek borzasztóak, a poénok gyermetegek, súlytalanok, jellegtelenek, rosszak. A film talán még a bugyutasága ellenére is elkezdett volna beszippantani, de akkor megszólaltak a szereplők.

A cselekményvezetés pedig maga a katasztrófa. Olyan ötlettelenség nyoma van a filmen, amit érdemes lenne büntetni. Egyrészről ehhez szükséges, hogy April látszólag nem emlékszik a gyerekkorának történéseire (ami az események súlya miatt nemigen életszerű) mindaddig, amíg elő nem kerül egy videófelvétel (hogy a film azzal magyarázzon), majd ezután April monológszerűen, de hangosan levonja a következtetéseket. Skizo-cica, van gazdád? Majd a rendező mindezt a paradoxont nagy kegyesen feloldja az utolsó pillanatban azzal, hogy úgy láttatja, hogy mindez valójában egy dialóg April és a testvére között. De nem hiszem el!

Összességében ez sajnos egy olyan film, amelyre minden egyes elköltött dollárért a 125 millióból fájt a szívem. Ennél sokkal, de sokkal jobbat is lehetett volna készíteni, de vagy tízet. Ennek ellenére az első hétvégén 65 milliót hozott vissza az USA-ban. Úgy látszik, hogy a jellegtelen fosra bizony van igény. Irány a mozi!