Ha valaki a felhőkarcolók városában szenved a tériszonytól... annak nem lehet jó vége.

Spoiler!!!!!! Ha nem láttad a filmet, eddig s ne tovább!!! Sajnálom, menj nézd meg... aztán gyere vissza olvasni... ha még van kedved.

Mióta láttam az Észak-északnyugatot, egymásután néztem a Hitchcock filmeket, de valahogy egyik sem tudott ugyanígy elvarázsolni. Láttam jókat, - A tévedés áldozata - láttam rosszabbakat, - Fogjunk tolvajt! - volt amitől többet vártam - Idegenek a vonaton -, de olyan átütő erejűt mint a Cary Grantes fogócska... sajnos nem. Aztán tegnap megnéztem a Szédülést. És rá kellett jöjjek, hogy én nem is ezt a filmet láttam - ugyanis azt hittem egyszer 15-20 éve már láttam - hanem a Mel Brooks féle Magasfrászt. És rögvest komoly gondba kerültem, mert bizonyos szempontból még az Észak-északnyugatnál is jobb, jól lehet a kettőt lényegében össze se lehet hasonlítani. Hiszen míg az egy könnyed kaland, ez egy komor történet, ahol az események mint egy görög drámánál haladnak a megmásíthatatlan végkifejlet felé.

Igazából eleinte utáltam, hogy rögtön a Psychóval meg a Madarakkal kezdtem, mert totálisan elvették a kedvem a mester többi filmjétől. De most már örülök neki, mert a két legrosszabb után ilyen csodák várnak rám. Ráadásul kis érdekesség. A Szédülés nem az a film, ami után máris nézed a következőt. Ha megnézted utána egész nap - de az is lehet napokig - rá fogja nyomni a bélyegét a gondolatvilágodra. És amikor ma felébredtem - "I dreamt music." - valahonnét ismerős volt a zene, és leérve a konyhába láttam, hogy a Hallmarkon a Szédülést adják reggel nyolckor!!! Márpedig véletlenek nincsenek, szóval ez csak egyet jelent.

Első ránézésre klasszikus krimit kapunk, amiből jól ismert a kiöregedő kopó, aki a legutolsó ügye miatt otthagyta a rendőrséget. Ez azonban nem ennyire egyértelmű, mert egy pszichikai betegség alakul ki a főhős, John "Scottie" Ferguson elméjében. Prózaian szólva a tériszonya felülkerekedik a bátorságán. Emiatt elvét egy ugrást a film elejei üldözésnél, aminek nem csupán az lesz a végeredménye, hogy Deckardot dekádokkal megelőzve - elnézést! - lóg az ereszcsatornán tíz emelet magasságban, hanem még az őt felhúzni akaró rendőr is elveszti egyensúlyát, lezuhan és szörnyethal. Emiatt a betegsége elmélyül, és önnön kudarcát idézi minden egyes eset, amikor egy zsámolynál magasabb alkalmatosságra próbál meg felhágni.

A jelenet egyébként szerintem kidolgozatlan, mert nagyon sokat mondogatják, hogy elveszíti egy társát, de egyáltalán nem úgy viselkednek mintha társak lennének. Scotie öltönyt visel a rohanás során, tehát egy magasabb beosztásban lévő detektív lehetett, míg a közrendőrt nyilván csak kivezényelték mellé, vagy épp akkor találkoztak, tehát nem egy évek óta vele dolgozó társát veszítette el. De mégis, meghalt miatta egy ember, aki - ráadásul ennyire idegenként - segíteni akart rajta amikor látta, hogy bajba került. És ugyan senki nem őt hibáztatja a baleset miatt, - a rendőri terepmunka bizony veszélyes - ő maga tudja, érzi hogy egy ember élete szárad a lelkén. Hogy kit üldöztek a tetőn soha nem derül ki, visszautalást se kapunk rá, fátylat rá, hogy ki volt a közrendőr aki meghalt, szintén lényegtelen. Mellesleg - bizonyára szadizmusom miatt - akkorát röhögtem amikor balfasz módon lezuhant a tetőről, hogy nem igazán tudtam komolyan venni ennek súlyát. Pedig a történetben a későbbiekben számít.

Utána itt van az akrofóbia ismertetése. Nyilván nehéz lett volna szimpla tériszonyként emlegetni. Vagy lehet ez egy mélyebb, akutabb betegség. A film majdnem húsz percig magyarázza a főhős állapotát, hogy a nézőben mindez egyszer s mindenkorra tiszta maradjon. Ugyanakkor csendesen megjegyezném, hogy a film eredeti címe, a Vertigo nem szédülést jelent, és semmi köze a tériszonyhoz. A szemnek egyik tüneti elváltozására utal, amely során különféle optikai csalódások léphetnek fel. És most azt kell mondjam a magyar cím jobb, mert az eredeti utal a filmben található történésekre. Az optikai csalódások ugyanis átszövik ezt az alkotást, amit az első egy órában hajlamos voltam a régi kópiának tulajdonítani. Hitchcock játszik a fényviszonyokkal, színekkel, és nem véletlenül kezdődik a film fekete-fehérként ami aztán színesbe csap át, a pupilla mutatása pedig szintén fontos elem lesz. A szem a lélek tükre, és hajlamosak vagyunk neki hinni legjobban - szemtanú, stb. - miközben a legjobban a szemet lehet becsapni.

Aztán itt van a film főhőse. James Stewart amint őszes hajjal, bottal sántikálva bizonygatja csúnyácska - titkárnőjének? - barátnőjének, hogy le fogja győzni a betegségét. Hát nem hangzik valami meggyőzően. És nem is az a Sam Spade, vagy Philip Marlowe akihez az ember szívesen fordulna. Stewart negyedjére dolgozott a mesterrel tíz év alatt, és ekkor még nem tudta, de utoljára. Barbara Bel Geddes érdekes választás volt, de Hitch mindig is értett hozzá, hogyan ellensúlyozzon jó nőket, és Barbara bizony nem az. De hogy még inkább élesítse a kontrasztot, rátettek valami annyira ocsmány szemüveget hogy azzal maximum Pam Hitchcock versenyezhetne az Idegenek a vonaton-ból. Ráadásul van még valami ami miatt a mai néző már nem tudja "jó nőnek" látni Barbarát, az pedig nem más minthogy jó eséllyel előbb találkozott vele nagymamaként a Dallasból, ő játszotta Ellie Ewingot. És akit az ember nagyiként lát először, - ráadásul egy ilyen emblematikus szerepben, amivel végképp egybeforrott a neve - azt nehezen tudja az agyában fiatalnak látni, még ha a mozgókép szerint jelenleg az.

Barbara valószínűleg vágyódik Scottie után, de ezt képtelen beismerni, a kis ujját nem mozdítaná, hogy Scottiet megszerezze, ül a sejhaján és arra vágyik, hogy egy nap a férfi majd észreveszi "micsoda kincs" rejlik az orra előtt. De Scottie mindössze egy havert lát benne, akivel jól elbeszélgethet, de minthogy a nőben nincs semmi titokzatosság, és ráadásul bármikor elérhető fel se merül benne, hogy ő ezt a nőt ágyba vigye. Dehogy is. Midge jelenléte nagyon kényelmes Scottienak, hiszen főz rá, valszeg mos is, de hiába tervez extravagáns melltartókat, a reakció amit erre kap, hogy inkább festegessen mert az való neki.

Majd végre ennyi háttér információ után beindul maga a film. Egy régi iskolatársa felkéri az unatkozó főhőst, hogy kövesse a feleségét, mert attól tart megszállta egy szellem. Ennél a pontnál végképp nem tudtam eldönteni Hitchcock mégis mit akar ebből a filmből kihozni. A természetfeletti azért kicsit sok. Természetesen Scottienak is sok, és legszívesebben már húzna is a fenébe, még inni sincs kedve, nem hogy tovább hallgassa ezt az esztelenséget. De persze mégis marad, hiszen ha megnézi a feleséget abban még nincs semmi rossz.

Csak persze ha az ember olyan nőt néz mint Madeleine Elster az tényleg megváltoztat mindent. Jelen esetben legalábbis Scottie érdeklődése hirtelen felélénkül az ügy iránt. Kim Novak egész egyszerűen elbűvölő szépség. Kicsit sajnálom, hogy Grace Kelly - az original Hitchcock blonde - soha nem játszhatott el egy ilyen szerepet. Ő mindig inkább a habókos kislányt alakította. De ez itt a nagybetűs Végzet Asszonya. Maga a TITOK. Ugyanis nem elég, hogy Madeleinért ölni lennének képesek a férfiak, de a nőről kiderül, hogy totál meg van gárgyulva. Mármint tényleg megszállja a saját dédanyja, Carlotta Valdes szelleme, aki huszonhat évesen öngyilkos lett, mert elvesztette gyermekét. Férje pedig attól tart, hogy ugyanez a sors vár szeretett feleségére is, Scottie tehát legyen a sarkában minden nap, nézze meg hova megy, mit csinál, és ha öngyilkossági kísérletet hajtana végre akadályozza meg.

Sherlock Holmes szerint ha kizárunk minden logikus magyarázatot, akkor kizárólag az illogikus magyarázat marad, tehát kénytelenek leszünk elfogadni. Ahogy Scottie materializmusa lassan feloldódik, úgy jövünk rá mi is, ez a nő tényleg AZT HISZI hogy ő a saját dédanyja. Nem emlékszik hova megy, mit csinál, hogy órákig egy sírt, vagy egy festményt bámul, hogy elmegy egy szállodába a város túlsó végére, és amikor megkérdik merre járt, álmatagon annyit mond, csak vásárolgatott, meg csavargott. Ki nem akarna egy ilyen nőt megmenteni? Saját magától. Ez minden férfiben - főleg ha nincs se kutyája, se macskája - felpiszkálja a legelemibb érzelmeket.

Az öngyilkossági kísérletre nem is kell sokáig várni, Madeleine szépen fejest ugrik a Golden Gate híd tövében található öbölbe. Így Scottie kénytelen passzív szemlélőből aktív segítővé előlépni. Kihúzza a magatehetetlen nőt, hazaviszi, levetkőzteti, megszárítja a haját, és közben bizony... beleszeret. Most már nem megfigyelni akarja, unalomból, pénzért, mert a férje megkérte. Hanem gondoskodni akar róla, megmenteni, segíteni neki, hiszen nyilván azért létezik ebben az állapotban mert a férje egész egyszerűen túlságosan elfoglalt, és dacára hogy azt állítja teljesen rendben a házasságuk, egész egyszerűen a kötvényei jobban érdeklik mint EZ a NŐ. És szép, vagy nem szép, egy ilyen felismerés után a nőt meg kell szerezni.

De hát nem Scottie akart a nővel találkozni, a férje követte el a hibát, hogy ezt a szépséget odavetette egy barátjának. Gyere csak Gügész, lesd meg a feleségem amíg átöltözik az ajtó mögött állva. És ilyen esetben mindig a férjnek kell vesznie. Madeleine persze szívesen viszonozza az érzelmeit a főhősnek. Melyik nő ne tenné, akit csak az mentett meg a halálból, hogy egy férfi épp jókor volt jó helyen? Minthogy pedig a férfi nem tartja bolondnak elkezd reménykedni benne, hogy létezhet számára orvosság az elmeosztályon kívül is. A szerelem. A vadul pusztító, tépő szerelem, amely lecsap és egy pillanat alatt létrejön. Lehet a kétezer éves fák közt, vagy San Francisco partjain az óceánnál, a lényeg, hogy egymásra találtak.

Scottie meglehet eleinte úgy viselkedett ha megmenti a nő életét, azzal újra sínre rakja sajátját. De ez már feloldódik a birtoklási vágyban, és a tiltott gyümölcs élvezetében. Mindenesetre nem tudjuk meg, hogy kapcsolatuk eljutott-e a beteljesüléshez - ti. lefeküdtek-e egymással -, vagy csupán egy robogó vonatot megszégyenítve közelítettek feléje. Mert mindig valami közbeszól. Midge későn ismeri fel, hogy itt valamit örökre elvesztett. Bár nem nagyon harcolt érte, mégis valamiért azt hitte Scottie örökre vele marad, és életük végéig húzhatják egymás agyát a kis garzonjában. Amikor pedig rájön, hogy Madeleine nem félt törékenynek mutatkozni, hogy az erős férfi karokba omolhasson, gyerekes féltékenykedésével csupán azt éri el, hogy Scottie többet találkozni sem hajlandó vele. Minden percet Madeleineval akar tölteni.

Azonban úgy tűnik a sors máshogy rendelte a nagy szerelem beteljesülését, és a második - sokkal súlyosabb - akadály végképp lehetetlenné teszi azt. Madeleine felett ismét átveszi a hatalmat dédanyja, és egy zaklatott jelenetben kiveti magát a templomtoronyból. Abban a pillanatban szörnyethal. Scottie pedig még arra sem képes, hogy a helyszínen megvárja a rendőrséget, nem hogy tériszonyát leküzdve felrohanjon a toronyba megakadályozni a tragédiát. Más kérdés, hogy ha élete szerelmének megmentése nem elég ok a tériszony leküzdésére, akkor vajon mi?

Nem értem. Hogy az istenbe halhat meg a film felénél az egyik főszereplő? Pedig kezdett tetszeni a film. Amit pedig azután kapunk arra nincsenek szavak. Scottiet megalázzák egy tárgyaláson, a barátja érthető okokból elhagyja a várost - valószínűleg soha többé nem találkoznak -, a főhőst pedig szanatóriumba utalják, hogy Mozartot hallgathasson a következő években. Midge ugyan még egyszer utoljára feltűnik, de úgy néz ki ő is lemond arról, hogy ebből az összetört életből még valaha is rendes ember lehessen. Stewart eddig se volt valami fess legény, de ahogy kardigánban ül a karosszékben, szájtátva, üveges tekintettel meredve az őt körülvevő világra... borzalmas így látni. És itt akár véget is érhetne a film. Kész, megtört emberré lett. Soha nem lesz már az aki volt. És ott izzik agyában a kérdés, MIÉRT???

Nem tudjuk hány év telik el, Scottiet gyógyultnak nyilvánítják, az utolsó harmadban azt nézhetjük végig ahogy San Francisco utcáin őgyeleg, és persze felkeresi az ismerős helyszíneket, melyek mindegyike Madeleinere, az elveszett szerelmére emlékeztetik. Mindenkiben őt látja. Hiába telt el bármennyi idő, nem tud tőle szabadulni. Végül megpillant egy nőt az utcán, és hazáig követi, mert kísértetiesen emlékezteti RÁ.

A szállodában hamarosan kiderül, Judy szakasztott mása Madeleinnek, csak épp barna, nem hord melltartót, és minden elegancia hiányzik belőle. Szemmel láthatóan egy kikapós Kansasi farmerlány, aki azért jött a nagyvárosba, hogy felkapaszkodjon az uborkafára. Scottie nem képes elhinni, hogy akit lát az nem Madeleine, pedig minden ezt bizonyítja. Ráadásul rendezőnk azzal kavarja meg még jobban a nézőt, hogy Judyt szintén Novak játssza, csak erős akcentussal beszél, és lényegében teljesen más személyiséggel rendelkezik. Hősünk gyorsan kierőszakol egy vacsorát, majd lelép.

És akkor mi is az igazi kérdés Oh Dae-su? Nem az, hogy Madeleine hogy változott Judyvá... hanem az, hogy Judy soha nem is volt Madeleine. Tudniillik csak eljátszotta. Nincsenek itt kísértetek, meg természetfeletti baromság, csak egy hülye balek, akit palira vettek egy jól kitervelt gyilkossághoz. A saját "barátod" bazdmeg. Nah, ízlik a vörös hering? Finom? Kérsz még. Egyed csak, ha eddig megkajáltad. Hogy Raymond Chandlert idézzem, ez a dagadt geci úgy átbaszta a fejed mint annak a rendje. Persze hogy elhitted a létező legnagyobb hülyeséget a világon, hiszen maga Stewart karaktere ágált ellene a legjobban. És nem véletlenül volt ez a film így felépítve, lassan, szisztematikusan, egy milliméter üresjáratot se hagyva, megteremtve a misztikus Carlotta szellemét. Hogy komolyan vedd, és a végén elhidd. És azt LÁSD amit látni akarsz.

Erre mondta Rodolfo: Vigyázat csalok. Annyira zseniális ahogy két percben egy szó nélkül tisztázza a mester a néző előtt mi is történt valójában. És annyira jellemző, hogy nem értettem még mindig mi a fene zajlik. Miért dobta ki a babát? Hogy lekopjon Madeleineről a főhős? Aztán leesik. Nem babát dobott ki te hülye fasz. Hanem a saját feleségét, mert akivel Scottie találkozott soha nem is volt az. Ő egy ügyes másolat volt. És ezért fantasztikus az emberi agy, hogy fél pillant alatt átvillan egy csomó minden rajta. Hogy Madeleine pontosan tudta, hogy megfigyelik, követik, direkt ugrott az öböl vízébe, be lett etetve Scottie, szándékosan választották ki, mert TUDTÁK hogy nem mer majd felmenni a toronyba a balesete miatt.

És amikor Scottie hazudott, hogy csak arra járt, Madeleine pontosan tudta azt is, hogy kamuzik, ahogy azt is merre járt, és nagyon is racionális oka van, hogy miért mondta azt amit mondott: HAZUDOTT azért. Létezik ám. Az ember pedig azt hiszi el, amit el akar hinni. És lépre mentél te szerencsétlen, és le se szarták, hogy tönkretették az életed, hogy éveket töltöttél az idegotthonban. Mindez nekik nem számított. A barátodnak főleg nem, de talán Madeleinek sem, aki ha annyira szeretne, nem hagyta volna, hogy magadba roskadj, hogy egy véletlennek köszönhetően találj rá. Ha szeretett is, a pénzt valószínűleg jobban szerette. Életemben nem gondoltam volna, hogy EZT kihozza egy ilyen langyosan induló filmből Hitch, és csak ámulok és bámulok. A világ egyik legjobban kitervelt átbaszása. Hallod ezt ott a túlvilágon? ÁTBASZTÁL és iszonyatosan örülök neki!

Miután mindezt Judy is meg akarja írni Scottienak, már csak egy kérdés marad. Miért nem lécel le? Hiszen Scottie minderről MÉG nem tud semmit. Miért megy bele, hogy Scottie teljesen átalakítsa? Mert tényleg szereti? Először csak virágot, meg új ruhát ad neki, később átfesteti a haját, és újra Madeleine lesz belőle, amikor már haját is úgy hordja hirtelen mintha Scottie szellemet látna. Valószínűleg Madeleine/Judy is érezhet valamit Scottie iránt, ami inkább hála, sajnálat és szánalom keveréke ami módosul szerelemmé, vagy annak illúziójává, és szeretne a kedvében járni. Egy nő aki szeret egy férfit, megtesz neki MINDENT. Ha így fogja szeretni, ha nem is ŐT hanem azt az illúziót ami soha nem is volt, akkor tessék megcsinálja. Biztos, hogy jó ez neki? Még a hamis szerelem is jobb mint ha nem szeretné?

De ahogy Judy feloldódik ismét Madeleine szerepében már nem Scottie lesz az áldozat, hanem ő. Eleinte csak a megszállottság lesz úrrá főhősünkön, nem szerelem ez már csak a görcsös ragaszkodás a múltban megtalált illúzióhoz. Később pedig Judy lebukik a nyakéken, és Scottie újra felrángatja a toronyba, talán hogy bosszút álljon, talán hogy megleckéztesse a nőt, talán meg is gyilkolja? Ki tudja milyen érzelmek kavarognak benne? Ki tudja mennyire őszinte egy sarokba szorított nő vallomása, aki pár órája még azt tervezte eszik egy zaftos bifszteket, most meg könyörög az életéért? Tényleg muszáj ezen újra végigmenni? Nem boríthatnának fátylat a múltra? Nem gyakorolhatnák a megbocsátást? Mert bőven lenne mit egymásnak, elvégre Scottie ugyanúgy hazudott a nőnek amíg azt hitte Madeleine valami titokzatos kórban szenved, ahogy Judy is neki. Emberek vagyunk hazudunk éjjel nappal.

Itt már azonban Judy hiába esküszik égre, földre, hogy szereti Scottiet - valószínűleg igaz, legalábbis hajlok afelé hogy az - nincs menekvés, ez a történet nem végződhet máshogy. Nincs kegyelem a bűnösöknek. A düh, az istentelen düh erősebb a szerelemnél, hiszen EZ segít Scottienak, hogy végre legyűrje nevetséges betegségét, és a NŐ, a vágy tárgya már csak egy álom árnyéka. Aki félelemből, vagy bűntudatból, vagy ki tudja miért - mert megijed egy látomástól, amit talán a halott asszony szellemének vél - kiugrik/kiesik az ablakból, szinte ugyanúgy ahogy pár éve segített annak a tisztességes üzletembernek megölni a feleségét. Scottie pedig csak áll a párkányon és nem tudja mihez is kezdjen a legyűrt tériszonnyal. Mert ebben a pillanatban rádöbben, hogy ő már nem fog kapni második esélyt az élettől - amiért a legtöbb ember imádkozik szüntelen - hiszen azt épp az előbb lökte el magától.

A film háttere -

A film történetétől már csak annak hányattatott sorsa az elképesztőbb. A film ugyanis megbukott alig hozta vissza a forgatási költségeket. Hitchcock Stewart fáradt játékát okolta mindezért, és bejáratott színészét soha többet nem állította kamerák elé. A közönség értetlenül állt a filmhez, a kritikusok pedig a földbe döngölték, egyedül a szédülést okozó trükkfelvételt méltatták, amely ebben a filmben látható először. Emiatt Hitch a filmet elzárta, és a bemutató után közel harminc évig sehol nem lehetett látni. 1984-ben végül a lánya úgy döntött hajlandó egy milliót áldozni a felújítására és ekkor végre felfedezték, hogy itt Alfred valami egészen rendkívülit alkotott. Manapság már mint az egyik legtökéletesebb munkáját beszélnek róla, elemezik újra és újra. Úgy látszik a szerencsétlen emberiség tényleg gyakran disznóként viselkedik amikor gyöngyöt kap. A stáb tagjai közül pedig csak Novak és Bel Geddes élt már, hogy lássák a film méltó helyre kerülését.

A forgatókönyvet egy francia regény alapja képezi, melyet Piere Boileau és Thomas Narcejac írt Az élő és a holt címmel. Hitch eredetileg egy másik regényt tervezett megvenni a szerzőpárostól, de Henri Georges-Clouzot többet ígért és aztán elkészítette a Les Diaboliques-t. Francois Truffaut szerint a szerzőpáros eleve Hitchcocknak írta ezt a történetet, noha ezt a szerzők később tagadták. Mindenesetre a mestert érdekelte a történet, 1954-ben a Paramount már szinopszist készített belőle, mielőtt még lefordították volna angolra. A forgatókönyv megírásával Maxwell Andersont bízták meg, de ő később visszalépett, noha készített egy nyers verziót Darkling, I listen címmel, mely utalás John Keats Óda egy csalogányhoz című versére.

A második verziót Alec Coppel írta, de a rendezőt ez se nyűgözte le, így a végző verziót Samuel A. Taylornak köszönhetjük, aki kellőképpen ismerte San Franciscot, valamint ő írta bele a történetbe Midge karakterét, hogy Novak éteri szépségét ellensúlyozza, és legyen egy sokkal földhözragadtabb látásmód is a filmben. Emiatt Taylor szerette volna, ha csak az ő neve kerül a stáblistára, de Coppel természetesen tiltakozott a Forgatókönyvírók Szövetségénél és így mindkettejüket megemlítik.

Madelaine szerepére eredetileg Vera Miles-t szerződtették, ő játszott A tévedés áldozatában is.  De a munkálatok elhúzódtak, Hitchcock kórházba került epehólyag gyulladással, Miles közben terhes lett, így kénytelen lett visszalépni. Rendezőnk elhalasztotta a forgatást, és közben megtalálta magánka Novakot, akit viszont egyelőre kötött a szerződése a Columbia Pictureshez, így megint csak várni kellett. Miles közben lebabázott és már ráért volna, de Hitch eddigre mindenképpen Novakot akarta a szerepre. Harry Cohn, aki akkoriban a Columbia elnöke volt megígérte, hogy Novakot elengedi egy film erejéig, ha cserébe Stewart szerepel a szintén 1958-as Boszorkányos szerelemben.

A könyvben Judy szerepe nem lepleződik le egészen a regény végéig. Ezt Alfred jó hozzáértéssel megváltoztatta, hogy a közönség megértse Judy miért viselkedik annyira készségesen az utolsó harmadban. Az eredeti verzióból Hitch el akarta távolítani a levélírós, magyarázós részt, a film egyik producere Herbert Coleman szerint ez hiba lett volna, de persze Hitch nem hallgatott rá így miután kiőrjöngték magukat, Coleman nekilátott a vágási folyamatnak. A Paramount elnöke Barney Balaban viszont amikor megtudta min is ügyködnek, leordította Hitch maradék haját, hogy ki ne merjék venni azt a jelenetet. Így végül benne maradt a filmben.

A forgatási munkálatok 1957. szeptemberében kezdődtek, és decemberre be is fejezték. Ekkor a film munkacíme még csupán From Among the Death volt. A fő forgatási helyszínt San Francisco adta, amely a filmben olyan kihalt mintha nem is egy pezsgő nagyváros lenne. Ez a város két emberé, Scottié, és Madeleiné. Amikor találkoznak sehol egy lélek, amikor vezetnek, sehol egy kocsi, ráadásul az összes jelenetben felülről lefelé láthatjuk az utcákat, hogy Hitch ezzel is növelje a tériszony érzetét, noha hőse a templomtornyon kívül sehol nem mászik magaslatra. Az Empire Hotel mai napig üzemel, eredetileg York Hotelnak hívták, manapság már csak Vertigo Hotel a neve, és természetesen Judy szobája fontos zarándokhely a rajongóknak, amely kis változtatással megfelel a filmben látottaknak és bérbe is vehető.

Ernie étterme viszont bezárt, ahogy a viktoriánus McKittrick Hotelt is elbontották egy évvel később és most egy iskolai sportpálya található a helyén. A filmben gyakorta látható Coit Torony Hitch szerint fallikus szimbólummal bír, amit a kamera akkor mutat, amikor a Scottie kezd belehülyülni Madeleinebe és már semmi más nem érdekli, csakhogy megszerezze magának. A Muir Woods vörösfenyő parkot valójában a Santa Cruzban található Big Basinben vették fel, de a filmben szereplő keresztmetszet replika - Hitch kedvenc jelenete - mai napig megtalálható Muir Woodsban. Carlotta Valdes portréja elveszett a San Franciscoi Művészeti Múzeumból, de a legtöbb festmény, és maga a terem, ahol a jelenetet felvették mai napig megtalálható. Carlotta a film kedvéért legyártott és kihelyezett sírkövét végül eltávolították a Dolores misszióból, - az egyetlen temető, mely San Franciscon belül található, az összes többit 1912-ben egy határozatban kitelepítették a városon túlra - ugyanis a vezetőség tiszteletlennek tartotta, hogy egy kitalált személy sírjából turisztikai látványosság legyen. Madeleine a Golden Gate híd tövében lévő Fort Point-ból veti magát a habokba. Eredetileg az amerikai polgárháborúba népítették, ma már műemlék. 

San Francisco területein kívül a másik fontos helység a San Juan Bautista misszió Kaliforniában. Az eredeti templomtorony egy tűzvész során elpusztult és Hitch két látogatása közt elbontották. Rendezőnk emiatt először nagyon sokat bosszankodott, de a valóságban lényegesen kisebb is volt, így a helyére egy sokkal nagyobb és komplexebb harangtornyot vetítettek, hogy az sokkal magasabbnak, és így félelmetesebbnek látszódjék. A lépcsőzetet pedig a Paramount stúdiójában építették meg. Tizenhat napot töltöttek a külső helyszíneken, majd a maradék két hónapot a stúdióban vették fel, többnyire az összes belső jelenet ide tartozik. Hitch mindig is jobban kedvelte a műtermi munkálatokat, mert így teljes kontrollt gyakorolhatott a környezetre.

A mára ikonikus dolly-zoom egy végtelenül egyszerű trükk. A kamerát előre mozgatják, miközben vele egyszerre kifelé zoomolnak, előidézve ezzel a szédülés effektet. A lényege, hogy míg a perspektíva igen, a kép nem változik meg, nem esik ki a látószögből. Természetesen az effekt visszafelé is működik. A filmben egyértelműen leginkább azért kapott szerepet, hogy Scottie lelkiállapotát tükrözze, és útját amikor bizonytalan, amikor kezd kételkedni magában, amikor kezd megőrülni. A forgó kaleidoszkópszerű nyitány pedig John Whitney munkája melyet egy mechanikus számítógép segítségével ért el.

Edith Head a jelmeztervező azt a feladatot kapta, hogy a színekre különösen nagy figyelmet fordítson. Novak kosztümének azért választottak egy szürke ruhát, mert nem igazán megy a szőkéhez, és ezzel a nézőben disszonáns hatást érjenek el. Mintha a nő valóban egy szellemként létezne a film alatt. De amikor meglátogatja Scottiet akkor már fehér kabátot visel mintegy jelezve, hogy most hús-vér valójában ott van és nem csupán szerepet játszik.

A filmnek - Geoffrey Shurlock cenzor nyomására - készítettek egy alternatív befejezést, hiszen itt lehet elkerülte mindenki figyelmét, de elkövettek egy gyilkosságot, a gazember meg meglógott Európába. Ezt nem szabad hagyni, és természetesen meg kell nyugtatni a nézőt, hogy elkapták és visszahozzák tárgyalásra, hogy megkapja a jogos büntetését. Ezért készült egy plusz - és tökéletesen felesleges - jelenet ahol Scottie visszatér Midge lakására és egy rádión épp hallgatják, hogy elkapták Gevin Elstert, Scottie lekapcsolja a rádiót, töltenek egy italt majd szótlanul néznek ki az ablakon. Azért Hitch mégiscsak tudott valamit, mert minden követelését kivédte Shurlocknak, így ez az alternatív befejezés csak a DVD kiadáson kapott először helyet.

A film zenéje egészen egyedi. A házi zeneszerző Bernard Herrmann írta ugyan, de ezúttal nem ő öntötte végleges formába a dallamokat, hanem Muir Matieson, aki Európában vette fel, mert a forgatás ideje alatt a zeneszerzők épp sztrájkoltak az USA-ban. A zenére pedig ebben a filmben nagyon nagy szükség van, mert egyszerre tölti ki a csendet a rengeteg szótlan jelenet alatt, és reflektál a hősök érzelmi világára. Amiből Mozart tényleg úgy tűnik ki mint egy idegosztály a valós világból.

A filmet 1958. május 9-én mutatták be, 2,8 milliót szerzett az USA-ban, vagyis minthogy két és fél millából készítették, az árát éppen hogy visszakereste. Mégis nagyságrendekkel kevesebbet hozott a konyhára, mint bármi amit Hitchcock készített. Orson Welles egyenesen úgy nyilatkozott róla, hogy ez még rosszabb mint a Hátsó ablak. Szinte minden kritika kifogásolta a film hosszát, ami valóban hosszú, 124 perces. Truffautnak később a mester úgy nyilatkozott ez az egyik legkedvesebb munkája, de egyértelműen ott bukott el, hogy a szerelmi szál nem elég koherens az 50 éves Stewart és az alig 25 Novak között. A filmet végül két - technikai - Oscarra is jelölték, de egyiket se kapta meg.

1996-ban a filmet végre méltó módon felújították, újrakeverték a hangot, letisztázták a képet, átmosták a színeket, és a DVD korszak beköszöntével lassan újra felfedezték ezt az alkotást. A filmet nézve pár dolog egyre világosabbá vált előttem. Brian de Palma Megszállottságát ugyan még nem láttam, de Paul Verhoeven Elemi ösztöne nyilván sokat merít ebből a filmből. Sharon Stone kiköpött Novak, akár a megjelenését, a viselkedését, a titokzatosságát, öltözését tekintjük, ráadásul az egész film San Franciscoban játszódik. A zsaru beleszeret a megfigyelt személybe, kilép a hivatalos szerepéből és gyarló emberként cselekszik. Legutóbb megemlítettem a Grant George Clooney hasonlóságot, most Stewart kapcsán egyre inkább azt veszem észre, mennyire hasonlított rá Steve McQueen. Mintha ezek az egyéniségek bizonyos időközönként újra, meg újra felbukkannának a filmiparban.

És végezetül mi is a személyes véleményem a filmről? Mindenképpen Hitchcock egyik legjobb munkájáról beszélünk, amihez kétségtelen, hogy kell egy kis élettapasztalat, hogy a néző előtte párszor lelkileg meghaljon, és jobban tudjon azonosulni Scottieval. Érdekesnek tartom azt az elképzelést, hogy Scottie valójában ezt az egészet csak elképzeli, és akkor vagyunk a valóságban, amikor az idegosztályra vált a film. Merthogy tudniillik Scottie beleőrült, hogy valaki meghalt helyette, és az agyában zajlik az egész megváltás történet. Ennél egy fokkal durvább, hogy egyenesen Ambrose Bierce Bagolyfolyójához hasonlítják, amikor Scottie az ereszcsatornán lógva csupán elképzel mindent a halála előtt. Mert ő zuhan le, és nem a rendőr, erre utalna a film közepét elvágó - ma már technikailag kicsit nevetséges - álomjelent is.

De mint írtam, szerintem egy vadidegen halála ennyire nem viselhette meg Scottie-t, és ezzel visszatérünk a folyton hajszolt nagy szerelem kérdésére, amely ha ránk tör, akkor meg kell adjuk magunkat neki. És örüljünk ha van egy Midge-ünk aki tiszta fejjel átlátja a dolgokat, akibe tudunk kapaszkodni, aki sugall, irányít. Más kérdés, hogy mennyire hallgatunk rá. Mert a szerelem is, mint ez a film, elszédít, és bizony az örvény megrág, majd kiköp és a való életben nem mindig kapunk második esélyt. Azt az egyet kell megragadni.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!