A Hamupipőke hatalmas sikere után a Disney-nél újabb tündérmesét akartak készíteni: választásuk a Csipkerózsikára esett. A munkálatok 1951-ben kezdődtek el, és a Disney-től szokatlan módon magát a történetet viszonylag hamar – egy év alatt – kidolgozták, ’52-ben már a szinkront vették fel, az animációs munkálatok pedig ’53-tól ’58-ig tartottak. Közben ’57-ben felvették a film zenei anyagát is.

Walt Disney nem szerette önmagát ismételni – a karakterek és a történetek terén legalábbis –, viszont pályafutásának két legnagyobb sikere tündérmesékhez kötődött, így harmadjára is ehhez a témához nyúlt. Vezérelve viszont az volt, hogy ez a film legyen a lehetőségekhez képest teljesen más, mint a két korábbi alkotás. Ennek köszönhetően készítették el végül a stúdió történetének legkülönlegesebb filmjét.

A korábbi filmeknél nehezményeztem, hogy az a bizonyos Disney-stílus teljesen bebetonozódott, a legutóbbi három film egyikénél sem találhattunk semmilyen egyedi vonást sem az animáció terén. Ehhez képest a Csipkerózsika teljesen más, mint az összes többi Disney-rajzfilm. Nincsenek lágy, lekerekített formák, a hátterek viszont szemkápráztatóan komplexek és kidolgozottak. Disney-nél olyan remek művészek dolgoztak, mint Mary Blair vagy Eyvind Earle, ám a hatásuk felhígult a kész filmekben, tehetségük csak a legritkább esetben látszott a végeredményen. Disney változtatni akart ezen, úgyhogy megtette Eyvind Earle-t a Csipkerózsika vezető animátorává, ami nem volt népszerű döntés, mert az animátorok már hozzászoktak egy bizonyos szintű szabadsághoz, amelyet Earle már nem adott meg nekik. Az animátorok magánál Disney-nél próbáltak tiltakozni, de teljesen hiába, mert Disney Earle pártját fogta. Nehéz volt Earle dolga olyan szempontból, hogy a hihetetlenül részletes hátterek ne nyeljék el a szereplőket, illetve hogy az egész film stílusa egységes maradjon. Earle egyfajta késő középkori, kora reneszánsz elképzelést társított a Csipkerózsikához, részint azért, mert ez volt a kedvence, másrészt pedig azért, mert illett a mese világához. Walt Disney mindössze annyit fogalmazott meg ezzel kapcsolatban, hogy életre kelt mesekönyv-illusztrációt szeretne látni, minden más már Earle ötlete volt.

A hátterek többségét egyébként maga Earle festette saját kezűleg. Egyetlen háttér alapos, részletes kimunkálása 7-10 napot vett általában igénybe, ami rettentő sok az akkoriban standardnak számító 1 nap / 1 háttér metódushoz képest. A végeredményt tekintve azonban nemcsak a középkori festmények hatását és a hihetetlen részletes kimunkáltságot vehetjük észre, hanem az ’50-es évek amerikai rajzfilmjeinek modern stílusjegyeit is. A Disney-sztrájk után néhány kiugrott animátor megalapította az UPA nevű stúdiót, amely az ’50-es években megújította a kor rajzfilmjeit, és ez a hatás köszön vissza a Csipkerózsikában. Ha megfigyelitek a szereplőket vagy a háttereket, sokkal élesebb körvonalakkal, sokkal szögletesebben ábrázolták ezt a világot, mint a korábbi vagy akár a későbbi Disney-alkotásokban. Az egyediség olyan szempontból is megnyilvánul, hogy ez az egyetlen Disney-film, ahol 70 mm-es filmkockákkal dolgoztak, ami azért okozott nehézségeket az animátoroknak, mert hatalmas papírokra kellett rajzolniuk, amelyeket nem lehetett olyan könnyedén pörgetni, mint az átlag rajzokat.

A címszereplő Csipkerózsika vagy Auróra (a magyar szinkronban: Hajnal) megjelenítésével szakítani akartak a korábbi Disney-főhősnők naiv ártatlanságával. Persze nem nagyon, éppen csak egy fél lépésnyit. Csipkerózsika valamivel vagányabb, talpraesettebb és kevésbé bárgyú, mint Hófehérke és Hamupipőke voltak. Sok vita folyt azon, hogy milyen színű ruhában legyen, kékben vagy rózsaszínben, amit végül nem tudtak eldönteni, de okosan építettek rá egy poént, hogy a tündérek egészen az utolsó másodpercekig, egymással versengve varázsolják át a ruha színét. Maga a karakter a kor szépségideáljának felelt meg, alakját állítólag Audrey Hepburn inspirálta.

Csipkerózsika neve körül azonban akad némi zavar, amit most eloszlatnék. A Charles Perrault-féle mese angol változatának címe volt Sleeping Beauty, így ott leginkább ezen a néven ismerik, mifelénk a Grimm testvérek verziója számít ismerősnek, a Dornröschen, ami angolban Briar Rose, nálunk pedig Csipkerózsika. Az Aurora név Csajkovszkij balettjéből ered, és a Disney-filmben is ez a főhősnő eredeti neve, míg a tündérekkel való bujkálás során „fedőnév”-ként kapja a Csipkerózsikát, így egyfajta összegzést nyújt a különböző változatokból, illetve minden nézői igényt kielégít a névvel kapcsolatban. A címszereplő egyébként nem szerepel túl sokat a kész filmben, mindössze 18 percig látható a vásznon, és bár erre van mentség, ugyanis a történet elején még csak kisbaba, a film második felében meg alszik, de azért mégiscsak furcsa.

A valódi főszereplők inkább a három tündérke, akik sajnos nem elég érdekesek, viszont kellőképpen idegesítőek (na nem annyira, mint az idei Angelina Jolie-s lószarban). Disney nem akart ebbe a filmbe is beiktatni egy teljesen új cselekményszálat, mint a Hamupipőkében az egereké, és nem akarta túlságosan eltolni a hangsúlyt a mellékszereplőkre, mint a Hófehérkében, de sajnos mégis ez történt. Egyébként megfordult a fejükben, hogy ne három, hanem hét tündér szerepeljen csakúgy, mint a Perrault-féle mesében. Miután eldöntötték, hogy három bőven elég lesz, Walt azt akarta, hogy mindegyik egyforma legyen, de a kilenc nagy öreg két veteránja, Ollie Johnston és Frank Thomas meggyőzték őt, hogy az túlságosan unalmas lenne, így végül külön személyiséget, saját külsőt és rájuk jellemző színeket kaptak mind a hárman,

A negatív hősnő megalkotásánál szintén az volt a fő szempont, hogy különbözzön a korábbi ábrázolásoktól, és semmiképpen se egy sima, átlag boszorkány legyen, hanem valami jóval emlékezetesebb. A neve, Maleficent egy latin szó, jelentése: gonoszságot tenni. A magyar változatban Demónának nevezett gonosztevő külsejét egy középkori festmény ihlette, amely egy ördögien elegáns, vallásos nőt ábrázolt. Erre jöttek a jellegzetes ördögszarvak, a denevérszárnyra emlékeztető gallér, a baljóslatú holló, és már készen is volt a Disney-rajzfilmek történetének egyik legemblematikusabb, legfélelmetesebb gonosztevője. A legjobb pillanata egyértelműen az, amikor lemegy a fogvatartott herceghez a cellájába, és elkezdi kínozni azzal, hogy elmondja neki az igazságot. Nincsen semmilyen funkciója, pusztán szórakozásból teszi ezt. A fogva tartott herceg ötlete egyébként eredetileg a Hófehérkéből származik, csak ott még túl nagy gondot okozott az animátoroknak a herceg megalkotása, így dobták az elképzelést.

Ebben az esetben már jobban járunk ilyen téren. Az animáció még mindig nem az igazi, de ennek a hercegnek például már van neve, ami a korábbiakról nem mondható el, és nagyobb szerepet is kap, sőt többet beszél 2-3 mondatnál. A neve egyébként azért lett Fülöp, mert az amerikaiak számára akkoriban ez volt a leginkább „herceges” név, az edinborough-i herceg után szabadon. Amiben ez a herceg különbözik az eddigiektől, hogy sokkal aktívabb szereplő, és nemcsak azért, mert randira hívja Aurorát, hanem mert a végén megküzd a sárkánnyá változott Demónával. Ez a küzdelem a mai napig látványos, sőt izgalmas jelenet, a Disney-animáció egyik gyöngyszeme. A szekvenciát Wolfgang Reitherman készítette, aki a második világháborúban katonaként szolgált, és ebből az okból kifolyólag az ilyen akciódús részeket általában rábízták, ő pedig kiválóan boldogult velük.

A zenét kezdetben a hagyományos úton képzelték el, tipikusan Disney-filmekre jellemző betétdalokat szereztek, de az összhatást tekintve nem igazán működött a dolog, leginkább azért nem, mert a Csipkerózsika annyira különbözött az összes több Disney-rajzfilmtől. Nagy szerencséjükre ott volt Csajkovszkij 1890-es balettje, amit George Burns adaptált a rajzfilmre. Akkoriban ez egy kisebbfajta blaszfémiának tűnhetett, de azt kell mondjam, hogy ez a fajta finom, méltóságteljes zenei aláfestés nemcsak feldobja az összképet, de remekül illik ehhez a különleges rajzfilmhez. Az összes többi betétdalt kikukázták egyetlen kivételével, ez volt a Once Upon a Dream, amelyért tényleg nagy kár lett volna. Gyönyörű, fülbemászó dal, nem véletlen, hogy elővették a Demóna-film kapcsán is, ahol Lana Del Rey énekhangjával egy sötétebb, gótikusabb, de még mindig kiváló verzióját hallhattuk.

A Csipkerózsika az ötévnyi, hihetetlenül részletes, aprólékos, mégis grandiózus és monumentális munka során igencsak túllépte a tervezett költségvetést. Különösen igaz volt ez az Eric Larson által rendezett, legendásan nehéz, 8-as számú szekvenciára, amelyben Csipkerózsika énekel együtt az erdő madaraival. Ez a jelenet elképesztően összetett munka volt, ráadásul csak maga Walt Disney négyszer indította újra a munkálatokat. A magas költségvetést azzal próbálták valamilyen szinten redukálni, hogy már a munka kezdetén színészekkel előjátszották gyakorlatilag a teljes filmet, hogy az animátorok tudjanak miből dolgozni. Végeredményben a Csipkerózsika kétszer annyiba került, mint az előző három Disney-film – Susi és Tekergő, Pán Péter, Aliz Csodaországban – bármelyike, összesen 6 millió dollárba. Ez mindent összevetve olyan magas összeg volt az ’50-es évek végén, hogy hiába lett kiemelkedően sikeres a Csipkerózsika (abban az évben csak a Ben-Hur volt nála sikeresebb), 5,3 millió dolláros bevétele még ahhoz is kevésnek bizonyult, hogy a költségeket fedezze.

Ráadásul ebben az évben a jóval olcsóbb, biztos bevételt jelentő, élő szereplős alkotások sem muzsikáltak olyan fényesen, mint várták, úgyhogy a Disney Stúdió annyi idő után először veszteséges évet zárt. A Csipkerózsika bukását rengeteg elbocsátás követte, leginkább az animációs részlegen, de ami ennél is szomorúbb, hogy a cég ezt követően már soha többet nem vágott bele ilyen egyedi projektbe, megmaradtak inkább a biztos bevételt jelentő, hagyományosan bevált stílusnál. A Csipkerózsika bukása olyan elrettentő volt, hogy a Disney-nél tündérmesét sem készítettek 40 évig, vagyis a reneszánsz kezdetét jelentő A kis hableányig.

Disney annyira szívére vette a Csipkerózsika kudarcát, hogy az Aliz Csodaországbanhoz hasonlóan nem is engedélyezte, hogy még életében újra bemutassák. A halála után persze az Alizhoz hasonlóan többször is megtörtént, ’70-ben, ’79-ben, ’86-ban, és ’95-ben tűzték újra műsorukra az amerikai mozik. Az ötvenes évek végén azonban a kritika is többnyire lehúzta a filmet, lassúnak találták, és nem eléggé karakter-orientáltnak. Ma már azonban elismerik az érdemeit, minden idők egyik legjobb animációs filmjének tartják, elsősorban persze Eyvind Earle lehengerlő művészi teljesítménye, illetve Demóna hatásos karakterének köszönhetően.

A végeredmény szerintem magáért beszél, a Csipkerózsikáról tényleg el lehet mondani, hogy minden egyes kockája egy valóságos műalkotás. Ez az egyetlen olyan Disney-rajzfilm, amelyet nem a története, a humora vagy a karakterek miatt érdemes megnézni elsősorban, hanem színtiszta műélvezetből. Vannak benne jobb-rosszabb jelenetek, de esztétikai értelemben egyszerűen kellemes a szemnek az egész megvalósítás. A Demóna kastélyában játszódó jelenetek vizualitása például a mai napig trendinek hat, az a sötét, gótikus, zöldes színvilág a filmtörténetben sok alkotót megihletett Tim Burtontől kezdve, egészen Peter Jacksonig. Mindamellett szólni kell arról, hogy a humor, a jó karakterek és a tempó hiánya miatt ez az egyik legkevésbé szerethető Disney-rajzfilm, viszont számtalan érdeme előtt mindenképpen fejet kell hajtanom.