Ritka az olyan film a western történetében, amelyet igazi anti-westernként is emlegethetünk és nem azért, mert nem viseli magán a műfaj jellegzetességeit, hanem azért, mert a való világot ülteti át a vadnyugat környezetébe és esze ágában sincs romanticizálni azt. 1952-őt írtunk, amikor bemutatták Fred Zinnemann "Délidő" című alkotását, amely 85 percében többet tud elmondani, mint más westernek két órás időtartamuk alatt. 

"Vásárra viszed a bőröd, hogy aztán szabadon eresszék a gyilkosokat, azok meg visszajöjjenek, és lelőjenek. Ha tisztességes vagy, szegény maradsz egy életen át, és még a varjú sem károg utánad, ha lelőnek a város közepén..." Akár ez a filmből származó idézet is lehetne a mottója a "Délidő"-nek, amelyben a fontos történések mindösszesen egyetlen óra alatt játszódnak le. Bátorság, becsület, kötelességtudat még akkor is, ha a közösség nagy ívben tesz rád, ezek azok a jellemzők, amelyek a film sajátjai. Látszólag az igazi '40-es, '50-es, '60-as évek sablonwesternjeinek tulajdonságai is lehetnének, ám a "Délidő"-ben nem pufogtatnak feleslegesen Coltokat és nem csattognak fölöslegesen az öklök. Ellenzői éppen azt vetették a szemére, hogy térdig gázol a vége hossza nincs moralizáló párbeszédekben és alig történik benne valami. Való igaz, egyetlen nagy, végső összecsapás van benne, de azt sokkal fontosabbnak érezzük, bármilyen piszlicsáré konfliktusnál. 

A történet, ahogyan említettem korábban, mindössze egy órát foglal magában. Will Kane (Gary Cooper) Hadleyville városka rendőrbírója hosszú szolgálati idő után lemond és egy vasárnapi napon szeretne összeházasodni választottjával, a pacifista, kvéker Amy-vel (Grace Kelly). Az új rendőrbíró csak másnap lépne szolgálatba, de mivel a város vezetői szerint nyugalom és rend van, Kane nyugodtan elutazhat feleségével. Ám ekkor hozzák a hírt, hogy Frank Miller a többszörös gyilkos, akit Kane annak idején elfogott és bíróság elé állított, a déli vonattal a városba érkezik, hogy bosszút álljon a törvény emberén. Ha ez nem volna még elég, s hogy növelje a fenyegetettséget, három embere az állomáson várja. Millert először kötél általi halálra ítélték, majd életfogytiglanra változtatták az ítéletet, végül öt év után kegyelmet kapott. Ebből is látszik, hogy az igazságszolgáltatás, ha a rögös útjait követjük, már a XIX. században is követett el hibákat és nem biztos, hogy a fegyverek szava nem volt jobb megoldás a konfliktusok rendezésére. 

A város vezetői úgy gondolják, hogy Kane ellen irányul Miller egész bosszúhadjárata, ezért, ha elvonul a városból, akkor Millerék is elmennek, békén hagyják a lakókat, hiszen nekik egyedül Kane-el van bajuk. Ennek az okoskodásnak csak annyi a hibája, hogy senki sem futhat örökké és meglehetősen visszataszító, ahogyan a társadalom - a város gyakorlatilag ennek makromodellje - elfordul attól az embertől, aki mindig az általa alkotott törvényeket védte és követte. Kane először elhagyja a várost feleségével, de aztán visszafordul, éppen azért, mert van, amikor nincs hová futni. Amy nem éppen úgy reagál, ahogyan ezt ilyen helyzetben egy férfi elvárja. Férje ellen fordul és kijelenti, hogy elutazik a déli vonattal. Mindezt azért, mert fivére és apja is fegyver által halt meg, miután ő felvette a kvéker vallást, ami elutasítja az emberölést. A helyzet nagyban bonyolódik, amikor Amy felkeresi a városban, a már éppen indulni készülő Helen Ramirezt, aki Kane korábbi barátnője volt, mert - női logika - azt hiszi, férje miatta akar maradni. A két nő között vita bontakozik ki, de nem a férfi miatt, hanem azért, mert a harcos Helen szemrehányást tesz Amy-nek, mondván, ha Kane az ő férje lenne, akár fegyverrel is kiállna mellette. Eközben tart Kane kanosszajárása, aki rövid egy óra alatt felkeresi a városka minden általa ismert emberét, aki fegyvert tud fogni, még a templomba is elmegy, de senki sem segít neki, senki sem áll mellé. Gyakorlatilag egy kétségbeesett kapkodásról van szó, mint amikor valaki az utolsó pillanatban akarja betömködni a léket süllyedő csónakja alján, ám újabbak és újabbak keletkeznek. Megmutatkoznak a városban dívó, felszín alatt szunnyadó érdekellentétek, mindenki igyekszik menteni a saját bőrét. Kane végül egyetlen önkéntest sem talál, s még azt is kénytelen végignézni, amint felesége volt barátnőjével lovaskocsin a vonathoz igyekszik, hogy elutazzanak. A filmnek kissé erőltetett jelenete, hogy a feleség végül férje mellé áll, "megjön az esze", sőt, még ölni is képes érte. (Hogy azért, mert úgy érzi ez a jó ügy, vagy mert hisz Kane-ben, nem derül ki...) A fegyveres konfliktus végeztével, amint elmúlt a veszély, a városka lakói előtűnnek, majd az utolsó jeleneteken azt látjuk, ahogyan Kane a porba hajítja jelvényét és egyetlen szó nélkül elhagyja a várost Amy-vel. 

A film realista mivolta és pszichológiailag is hihető története miatt sokaknak tetszett, ám sokan bírálták is. John Wayne-nek például egyáltalán nem volt a kedvence, sem politikailag, sem történetvezetését tekintve. Ami nem csoda, mivelhogy "A Herceg" segített a film íróját Carl Foreman-t feketelistára tenni egy olyan korban, amikor az Amerika-Ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság aktívan tett tönkre minden olyan embert, akire csak a gyanú is rávetült, hogy szimpatizál kommunistákkal, vagy éppen a nem együttműködő tanúk között tartották számon. Sok western manapság már csak a benne szereplő legendák miatt tarthat számot érdeklődésre, a "Délidő" ezzel szemben bármikor és bárkivel megtörténhetne, midőn az ember rájön, hogy a közösség ereje csak annyiban segíti őt, amennyiben az a közösségnek is hasznos. Ám amikor már nem szolgálja azt, egyedül kell szembenéznie azzal a fenyegetéssel, amitől korábban ő védte a társadalom egészét. Mert emberek vagyunk. Öncélúak és önzők.