Ezt a filmet a 2010-es Anilouge-on kellett volna meglessem, de helyette a Ráncokat sikerült, aztán dacára, hogy többen is ajánlották erről az oldalról. Valahogy nem akaródzott megnézni, nem akartam elhinni, hogy ez az akármi jó lehet. Pláne amikor Santi még a 2010-es legjobb filmes listájára is felpakolta, ráadásul igen előkelő helyre. Ez ennyire nem lehet jó! Pedig de!

Legalábbis az első fele biztosan, és igazából sokat nem is ütném a filmet. Lépjünk túl azon, hogy komor és sötét az egész világ, hogy a karakterek között nehezen találni szimpatikusat, ezek szőrözések. A történet kimerül annyiban, hogy két ember a világ két pontján egymásra talál egy véletlennek köszönhetően. A nyolc éves Mary Ausztráliából találomra kiválasztja a negyvennégy éves Maxet New Yorkból. A közös dolgok - csoki szeretete, hasonló rajongás a rajzfilmek iránt, és, hogy egyiküknek sincs barátja - hamar lelki társakká kovácsolja a levelezőtársakat.

Ugyanakkor összességében mégsem tudtam megszeretni, és ez a következő. Nem szeretek animáción minden ötödik percben sírni. Ez valójában egyáltalán nem vígjáték, hanem egy súlyosan depresszív film, amiben ugyan megtalálható a humor, hogy oldják a feszkót - kisebb, nagyobb sikerrel. Az elején még a vicces beszólások dominálnak, különösen tetszett, ahogy Max mesél magáról, afféle közönyös iróniával - jól lehet értelmi képességeinek korlátai miatt azt sem tudja mi fán terem az. A Marys részeket viszont nem szerettem már a kezdet kezdetén sem. Egyrészt ő a kevésbé szimpatikus szereplő, másrészt ezek az epizódok meglehetősen humortalanok.

Azután kiderül, hogy Max nem is afféle habókos, sokkalta inkább kötöznivaló bolond, akinek olyan paranoiás az élete, hogy Woody Allen egész életműve elbújhatna a lábkörmei közt, az egyik befőttesüvegében. Ráadásul telnek múlnak az évek, Mary elkezd felnőni, és akkor már elveszti kislányos báját is, majd egyre több szörnyűség történik vele. És ez csak fokozódik. Nem tudunk menekülni se Maxhez, se Maryhez, mert egyiknek nyomorúságosabb a sorsa mint a másiknak. S minthogy egymásból merítettek erőt, amikor barátságuk zátonyra fut, totális káoszba fullad az egész film. Bármilyen happy ending ezután már mesterkéltnek tűnik, még ha valójában nem is egy szokványos befejezést kapunk.

Nem mindenkinek való film ez tehát. Igazából azt írnám, a legtöbb embernek inkább nem való. Kivétel, akik annyira totálisan pozitív és tökéletes életet élnek, hogy a sajátjukból hiányzik a bú és baj, és azt sem tudják mi fán terem, ha az ember rossz kedvű, folyton kigúnyolják, isznak a szülei, kinevetik csak mert úgy néz ki, ahogy, nem talál magának társat, depressziós, lehangolt, netalán öngyilkossági gondolatai támadnak egy esős szombat délután. Én azonban maradok annál a kitételnél, hogy míg ennyi szörnyűség történik a világban, ne tetézzük ezt azzal, hogy még gyártunk is hozzá. Emiatt a Mary és Max erényeit elismerem, de szeretni, vagy rajongani értük nem tudok.

Elvégre az animáció nem rossz, kb. olyan mint bármely más hasonló filmecskében, csak épp hihetetlenül groteszkek a figurák - amolyan Csarabórásan, ha valaki még emlékszik arra a rémségre... (Énem az ágy alól reszketve kiszól: Én nagyon is jól emlékszek. Köszönöm énem, tudtam, hogy rád számíthatok.) A zene szintén nem rossz, - dacára, hogy újrafelhasznált dallamokat hallunk - állítólag némi dramaturgiai funkciója is létezik, de ilyet nem fedeztem fel, bár négy kézzel nem kapálóztam érte, hogy megtaláljam. A színek szintén nem rosszak; Depresszió = szürke, és fekete fehér képek kötelező jelleggel, nagyon eredeti módon. Ennek sem láttam értelmét, leszámítva, hogy a zene után képi ötleteket is újrahasznosíthassanak - Schindler listája, - de akár a Sin Cityt is mondhatnám.

Alapvetően nem is értem miért kell ilyen témákat animáció segédletével feldolgozni, a végén még megnézi egy gyerek, és egy életre megnyomorodik tőle. Úgyhogy csínján ezzel a filmmel, és kizárólag saját felelősségre! Én szóltam.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!