1933-ra az USA úgy-ahogy kiheverte a Nagy Gazdasági Világválságot, vagy ahogy ők hívják: a Nagy Depressziót. Carl Laemmle jr. elég szépen megtollasodott ezekben a szűkös esztendőkben. Így megengedhette magának, hogy a következő „szörnyfilm” egy olyan adaptációból szülessen, amelynek írója még ekkor is élt, ez pedig nem volt más... de ugye, a cím alapján már látatlanban is kitaláltátok mind.

Ugye, milyen jó lenne láthatatlan lenni? Szerintem ezen mindenki elgondolkodik ilyen-olyan okból, leginkább hogy olyasmiket is megtehessen, amikre rendes körülmények között nincs, vagy nem lenne lehetősége. Megleshetünk valakit, követhetünk akárkit anélkül, hogy lebuknánk, orrbacsűrhetünk egy haragost, netalán elemelhetjük mások erszényét. De tényleg csak efféle alantas dolgokra lenne jó a láthatatlanság? H. G. Wells szerint igen – szerencsére azóta már született egy Stan – The Man – Lee, aki merőben máshogy látta a dolgot. Leginkább azért vártam ezt a filmet, mert a Drakulával vagy a Frankensteinnel ellentétben ennek a történetnek az eredetijét olvastam is.

Itt nem kifejezetten szörnnyel van dolgunk, csupán egy tehetséges vegyész balul sikerült kísérletének eredményével. Vagy ha úgy vesszük, ez a szörny minden eddiginél valósabb, ugyanis nem más, mint maga az EMBER. Szerencsére a film rengeteg mindenben eltér a regénytől, és ez kifejezetten az előnyére válik, mert engem az alapmű rettenetesen idegesített sutasága, a láthatatlanság kihasználatlansága és a címszereplő hebehurgyasága miatt. A filmben azonban ennek szerencsére nyoma sincs.

Griffin nagyon is ésszerűen használja adottságát, bemutatja, mi is a láthatatlanság igazi ereje, noha az elején még ő is afféle gyermeki csínytevésekre használja csupán. No meg aztán ezen a filmen nem nagyon lehet félni. Abban is kételkedem, hogy régen bárki is megijedt volna rajta. Ez sokkal inkább egy modern sci-fi sok sok humorral átitatva. Nagyon jó példa erre a kisváros karikatúraszerű embereinek ábrázolása: „Láthatatlan embert látott? Legközelebb jobban vizezze fel!”

Persze a filmben Griffin szintén egy arrogáns mániákus, de ez sokkal inkább annak köszönhető, hogy kétségbeesetten igyekszik megtalálni az ellenszert a láthatatlanságra. A filmben a monokén (?) egyik mellékhatása, hogy megörül tőle a használója, emiatt Wells a díszbemutatón úgy nyilatkozott, csalódott a filmben, mert az intelligens antihős itt szimplán egy őrült. Úgy vélem, Wellsen ekkoriban már igen eluralkodhatott az időskori szenilitás, ugyanis ez csupán egy nüansznyi különbség. Sőt nekem James Whale tálalása azért is tetszik jobban, mert Wells eleve egy tisztességtelen, amorális hős kezébe adta láthatatlanságot, ki sem használva az abban rejlő lehetőségeket.

A filmbéli Griffin azonban egy tragikus szereplő, aki véletlenül lép rá az őrület ösvényére, és akinek így törvényszerűen buknia kell. A film egyebekben egészen más kategória, mint az eddig tárgyalt három alany: azoknál így vagy úgy, de közrejátszott a kor, a tisztelet, itt viszont egyenesen pazar az egész film, és én még azt is ki merem jeleneti, hogy el sem avult. Ilyen egy igazi időtálló alkotás, és ez köszönhető a pörgő történetnek, a bravúros színészi alakításoknak – még a legkisebb szerepekben is akkoriban híres komikusok cameóznak – és a még ma is lenyűgöző trükköknek. Tényleg fel voltam készülve, hogy valami gagyiságot látok majd, de nem, a láthatatlanságot már a 30-as években is tökéletesen lehetett... látni és láttatni.

A főszerepet először itt is Karloffnak szánták, de eddigre elérte az az allűr, ami Lugosit a Frankensteinnél, mondván, minek vállalna el egy szerepet, ahol a film 95%-ában nem is látható. Itt ugyanis megkapjuk A múmiánál hiányolt, fásliba pólyált szaladgáló karaktert. Hogy végül mégsem Karloffé lett a címszerep, abban az is közrejátszott, hogy Laemmle, jó szokását megtartva, nem akart normális díjazást fizetni. Ezután Colin Clive is megkapta a lehetőséget, de a rendező véletlenül meghallotta Claude Rains hangját, aki épp próbált egy másik szobában, és egyből tudta, ez az, ami ide kell. Whale úgy jellemezte Rainst, hogy hangja megfelelően tiszta, és közérthető, ami fontos lesz a fáslival takart részeknél, mindemellett hordozza azt az intellektust, amelyet a szerep megkíván.

Hogy mennyire igaza volt, bárki eldöntheti, aki megnézi a filmet, Griffin összes mondatát utószinkronizálták, így ha lehet, még tisztábban szól, mint akárki másé a filmben. Ráadásul a film, akármennyire igyekszik állást foglalni, hogy a Láthatatlan Ember gonosz – még egy vonatot is kisiklatnak vele, ami a film legelavultabb trükkje –, az a helyzet, hogy még így is ő a legszerethetőbb, akivel a néző könnyen tud azonosulni. Egy meg nem értett ember, akit a közösség kizár magából, mert túl tehetséges, túl ragyogó elmével verte meg a sors, és nem olyan egyszerű lélek, mint a falu népe, ahová elmenekül, hogy titokban dolgozhasson.

Ráadásul, hogy megkedveljük Griffint, abban szorosan közrejátszik a filmbe helyezett szerelmi szál is. Amikor kedvesével beszél, korántsem tűnik mániákusnak. Leendő apósa is felismeri ezt. Az egyetlen, aki nem, az éppen Dr. Kemp, Griffin társa, aki a regénnyel ellentétben itt egy végtelenül antipatikus figura. Nem elég, hogy mint tudós sem érti meg a láthatatlanságban rejlő lehetőségeket, ráadásul hazudik, mint a vízfolyás, ahol csak tud, gáncsot vet egykori kollégájának, csupán semmit sem érő életéért aggódik, és nem átallja kihívni a rendőrséget barátjára, aki egyedül tőle remélhet segítséget.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy keményen nyomul Griffin nőjére, hát az dobja rá a Láthatatlan Emberre az első követ, aki ennyi mindenért nem nyírná ki ezt az utolsó patkányt. Ez a szál egyébként szinte az összes eddigi filmben feltűnt, a főhősnek van egy nője, meg egy barátja, és a barát általában meg akarja szerezni a nőt. Azért elég furcsa, hogy minden főhős ennyire rosszul választ barátokat.

Szinte hihetetlen de a film készítői bevállalták, és megengedték, hogy láthassuk, ahogy Kemp szörnyű halált hal. Elképzelhető, hogy ezzel is azt akarták érzékeltetni, mennyire veszedelmes és őrült a Láthatatlan Ember, de én kimondhatatlan elégtételt éreztem a jelenet láttán. Rains mindössze az utolsó pillanatokban jelenik meg, mégis ezen első filmszerepe beindította karrierjét, bár talán soha többé nem tudott ilyen elemi erővel játszani, ami kifejezetten groteszk egy olyan színészi teljesítmény esetében, amiből nem láthatunk semmit.

A forgatókönyv megírásával R. C. Sherrif-et bízták meg. Amikor megérkezett Hollywoodba, szerette volna elolvasni az eredeti könyvet, de az egész stúdióban nem volt belőle egyetlen darab sem, ellenben tizennégy különböző vázlat fogadta, melyek különféle irányt adtak a történetnek. Ezek közül a legtöbbnek köze sem volt az eredeti regényhez, volt amely a cári Oroszországban játszódott, sőt az egyik legvadabb ötlet egyenesen a Marsra helyezte a cselekményt. Amikor ezt Sherrif meglátta, az első útja egy antikváriumba vezetett, ahol végre megvásárolhatta Wells eredetijét, és nekiláthatott a munkának. Így történhetett, hogy talán ez a Universal leginkább regényhű filmje, ellentétben a már tárgyalt Drakulával és Frankensteinnel, melyek inkább a színdarabokat követték.

A forgatás az akkori intervallumhoz képest meglehetősen hosszú volt – két hónapot vett igénybe –, mert még le is állították félúton, amikor az egyik díszlet kigyulladt – a szénás pajtajelent a film zárásában. Ki kell térjek a fantasztikus trükkökre, amelyek nagyban hozzájárultak a film elsöprő sikeréhez. Ezek egyik fele – amikor a Láthatatlan Ember egyáltalán nem látszik – volt a könnyebb, mert hajszálvékony fonalakkal mozgatták a tárgyakat.

A java azonban a címszereplő bemutatása volt, amikor csak a kézfeje hiányzik, vagy a feje, az orra, vagy épp a szemei. Ezt úgy érték el, hogy Rains fekete bársonyöltözetet viselt tetőtől talpig, amitől a forgatás végére enyhe klausztrofóbiája alakult ki, és fekete bársony előtt felvették az adott jelenetet – black screen technology –, majd ugyanezt hagyományos körülmények között is megismételték. Végül a két felvételt egymásra helyezték, és a kellő helyeken Rains testrészei eltűntek.

A film természetesen nem állt itt meg, a folytatások hamarosan következtek ehhez is: 1940: A Láthatatlan Ember visszatér, A Láthatatlan Nő, 1942: A Láthatatlan Ügynök, 1944: A Láthatatlan Ember bosszúja. Ezen kívül jó néhány televíziós sorozat foglalkozott a témával, hol regényhűen, hol átültetve modern környezetbe a történetet, de ezek egyike sem lett sikeres, és 6-13 rész után leállították mindegyiket.

Megjegyzendő John Carpenter rendezésében és Chevy Chassel a főszerepben a Semmit a szemnek, avagy egy Láthatatlan Ember feljegyzései, amely totális buktának számított, valamint Paul Verhoeven értelmezésében Kevin Baconnal a főszerepben az egyik legutóbbi film, amely ezzel a témával foglalkozott Árnyék nélkül címmel. Mindazonáltal olyan remake, mint az előző három film esetében sosem készült a Láthatatlan Emberhez, és ennek talán az a legfőbb oka, hogy ez a film így jó, ahogy van.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Nincs még eleged a horror nagy klasszikusaiból? A hollywoodi Halloween folytatódik tovább.

Erre tessék:

Drakula (1931)

Frankenstein (1931)

A múmia (1932)

Frankenstein menyasszonya (1935)

A farkasember (1941)

Az Operaház fantomja (1943)