A Universal mindig is híres volt szűkmarkúságáról, alacsony költségvetésű filmjeiről, éppen ezért, az idők szavára hallgatván utoljára szerződtek le a Technicolorral. Ekkora már minden stúdió kijött legalább egy színes filmmel, ők mégis vártak egészen 1942-ig, majd az akkor legyártott Ezeregyéjszaka Meséi után másodikként gyorsan előkapták az 1925-ös nagy sikerű némafilmet Az Operaház fantomját, és remakelték, pazar látványvilággal, a korszak leghíresebb színészeit leszerződtetvén, ráadásul másfél órában egyensúlyozva a musical és a horror között. S, hogy mennyire sikerült nekik? Lássuk!

Gyorsan leszögezném, az elmúlt napok őshorrorjai közül ez elé a film elé ültem le a legnagyobb ellenszenvvel. A musicalek sem igazán szívem csücske, az operát meg ki nem állhatom. További nehézséget okozott, hogy maga a film is az erősen beszerezhetetlen kategóriát képviseli, feliratot találni hozzá meg egyenesen képtelenség, úgyhogy beadván derekamat, kénytelen voltam eredeti nyelven, eredeti felirattal megtekinteni. Mindennek a tetejébe ezt nem lehet hetven perc alatt letudni, ez bizony eléri a másfél órát, vagyis egy mai filmmel is simán felveszi a versenyt. És mégis, mindezek dacára, megvett kilóra. Nagyon szép film, ami egy szép történetet, szépen mesél el. Ha nagyon el akarom vetni a sulykot, akkor mondhatom, csodálatos élményben fog részesíteni bárkit, aki meg kívánja nézni.

Egyetlen bajom vele, hogy ez bizony sehogyan sem illik bele az eddig tárgyalt "horror" kategóriába. Mert egy eltorzult arcú ember, gyilkolászik a Párizsi Operában az 1800-as évek végén, az attól még nem horror. Sokkal inkább egy lapon lehet említeni a Hasfelmetsző Jack, vagy Sherlock Holmes történetekkel. De ha a Universal szörnnyé változtatott egy tragikus sorsú hegedűművészt, akkor mégiscsak jelzi valamilyen szinten, hogy kezdtek kifogyni az ötletekből. Ez itt már a 40-es évek, aminek a végén jegelték a legtöbb szörnyüket melyek még egyáltalán futottak. A színes film elterjedése bizonyos szempontból nem is kedvezett többé a fény árnyék játékot erősen kihasználó horrornak.

A háború miatt az operák, meg az 1800-as évek békebeli világa hirtelen divatba jött, s ütvén a meleg vasat, ezt igyekezett kiaknázni a Universal is. A bevezetőben leírt rengeteg mindenért rekordösszeget fizetett. 1.750.000 dollárba - a rendező szerint azonban ez csak a Universal szokványos túlzása, és 990.000-ből ki jött az egész, ami még így is szép összeg - kerültek a színészek, a színes film, valamint a másfél órás hossz - vessük csak össze a két évvel korábbi A farkasember 180.000-ével.

A film inkább Gaston Leroux 1911-es regényének adaptációja, mint az 1925-ös némafilm verzió hangos, színes remake-je. Ez utóbbiból leginkább a díszleteket vették kölcsön. Az akkori fantomot Lon Chaney alakította, és emiatt a kezdeti időben a fiának akarták a címszerepet, de minthogy ide egy teljesen más karakter kellet, így végül A láthatatlan ember sztárja, Claude Rains kapta a fantom szerepét, és azt kell mondjam tökéletesnek bizonyult a választásra. Annyi finomság, törékenység rejlik ebben az emberben, annyi szeretet, hogy élvezet nézni minden egyes rezdülését.

Erique Claudin a Párizsi Opera egyik hegedűse, akinek valami történik az ujjával, s emiatt a karmester meglehetősen igazságtalanul meneszti őt húsz év kemény szolgálat után. Igen ám, de Claudinnak égető szüksége lenne a pénzre, mert mindenét arra költi, hogy primadonnát neveljen az opera tehetséges, ámde kevés lehetőséget kapó szopránjából Christine-ből. A lány iránt érzett plátói szerelme miatt, minden egyebet megvon magától, alig eszik, és egy padlásszobában tengeti életét, hiszen a pénz az énekórákra kell.

Christine nagyon szemrevaló teremtés, egyszerre ketten is teszik neki a szépet, a bariton, és egy helyi rendőr. Mégis Claudin érzelmei a legtisztábbak a lány felé, amikor menesztik, első dolga, hogy végre publikálja saját szerzeményét, egy concertót, hogy abból tudja tovább finanszírozni Christine taníttatását. Azonban a kiadó utolsó senkiként kezeli Claudint, szerzeményélt pedig a kukába való kutyulmánynak titulálja, miközben Liszt Ferenc is elismerően nyilatkozik róla, amikor elé kerül. Ettől Claudin annyira kétségbe esik, hogy ott helyben megfojtja a kiadót, de a dulakodásban az arcára löttyen egy tál sav, amitől "eltorzul személyisége", s ő maga pedig előbb a csatornába, később az Opera alatti barlangrendszerbe menekül. Hamarosan színre lép az Operaház Fantomja, a láthatatlan gyilkos, aki egyre drasztikusabb eszközökhöz folyamodik, hogy Christine útját egyengesse.

Nagyjából ennyi lenne a történet, amely annak ellenére is izgalmas, és érdekes, hogy tökéletesen tisztában vagyunk vele, kicsoda is valójában a Fantom. Egy percig sem kételkedünk létezésében, nem gondolkodunk, ember-e avagy természetfeletti lény. Kicsit meg is lepett, honnét indít a film, mert ezt a történetet ugyan nem ismertem, de nagyjából tudtam miről szól, bár csak annyi maradt meg végeredményben, hogy a Fantom nagyon szeret zongorázni elhagyatott rejtekén.

A filmet egyértelműen Rains viszi a hátán, a közepén le is ül a történet, amikor egy időre eltűnik, mert van ebben az egész figurában valami esendőség. Tökéletesen kielégíti az a tudat, hogy a lány boldog, hogy karrierje beindul, noha tudja, sosem fogja viszont szeretni, be sem vallaná iránta táplált szenvedélyét, nem is akarja, hogy kiderüljön ő mennyit nélkülöz azért, hogy patronálja. Eredetileg ugyan a karakter motivációjára adtak földhözragadtabb magyarázatot; ő valójában Christine apja, aki elhagyta a családját a karrier miatt, és így akar vezekelni, de később éles előrelátással kihúzták ezt a film végső változatából.

Claudin Fantommá válása valójában azért megy végbe, mert a csőstül jön a baj elve alapján folyamatos megaláztatás és igazságtalanság éri. Sehonnét nem kap se bátorítás, se egy jó szót. Az igazgató kirúgja, szállásadója kipenderíti otthonából, Christine énektanára is egy perc alatt hátat fordít neki, amikor megtudja fizetésképtelenné vált. Egyre nagyobb súly telepszik a hegedűs vállára, hiszen egyszerűen nem látja az utat, amivel Christine sorsát jobbá tehetné.

Végső reménye a concerto megjelentetése, aminek elutasítása az utolsó csepp Claudin életében, ahol elpattan valami, és az ember immáron semmit és senkit nem tisztelve kerül egyre mélyebbre a bűn bugyraiban. Mindezen lelki torzulásnak a fizikai kivetülése arcának eldeformálódása - a stúdió eredetileg azt szerette volna, ha Claudin egész arca eltorzul, nem csupán a fele -, és ennek eltakarása a maszkkal, a Fantom megformálása, akiben páran hisznek is az Operában. Egyetlen életcélja immáron mániájává válik; Christine segítése bármi áron.

A Christine-t alakító Susanne Foster valóban nem rossz a szerepre, de azért szépsége nem olyan átütő, hogy ennyi férfit megrészegítsen. Rendőr és bariton hódolóinak rivalizálása, egymással való heccelődése, és a meglepő (más)fajta befejezés adják a film humorát, ami olyan jól működik, hogy még ami horror elem lenne is a filmben, az is elég erőteljesen feloldódik. A zenei betéteket Edward Ward szerezte, vagy hangszerelte át az eredetiekről. Ő komponálta a Fantom concertóját Lullaby of the Bells címen, mely akár a film fő témájának is tekinthető, hiszen többször, többféle hangszer által is hallhatjuk.

A filmben zongoráznak is, Christine dalra fakad, valamint három valódi opera részletet is kapunk, melyeket Ward direkt úgy válogatott össze, hogy szabadon felhasználható legyen. Egyrészt ekkor már az USA belépett a II. Világháborúba, és meglehetősen nehéz volt levadászni a szerzői jogokkal rendelkező darabok európai tulajdonosait, másrészt meg a Universal ott spórolt ahol csak tudott, és így ezekért nem kellett fizetni. A három betét szinte teljes végig hallható, miközben szinte egy szó nélkül zajlik a cselekmény - pl. a Fantom épp fűrészeli a csillárt, hogy az majdan a közönség becses fejére pottyanjon. Minthogy az operarészleteket Chopin, Flotow, és Csajkovszkij szerezték, így a betétek igazán színvonalas részét képezik a filmnek.

A jó történet, a csodálatos zene, és a kitűnő színészek mellett mindenképpen szót érdemel az újabb tehetséges rendező Arthur Lubin, aki nem sokkal később szintén arra az útra lépett, mint a Frankenstein filmeket jegyző James Whale, és szabályszerűen elüldözték a Universaltól. Lubin tanította angolra a Drakula sztárját, Lugosi Bélát még színházrendező korában, és ő adta Clint Eastwood első filmszerepét a Japán Kaland-ban. Ez a cég mindig is mesterien értett hozzá, hogy a legtehetségesebb emberektől szabaduljon meg pusztán anyagi okok, vagy nézetkülönbségek miatt.

Lubin nem volt egy törtető ember, mindenkivel jól kijött, és remekül értett a történetmeséléshez, figyeljük meg például a film első öt percét, amikor végigpásztáz a kamera a cselekmény helyszínén, és egyetlen szó elhangzása nélkül tökéletesen megismerjük és megértjük a szereplőket és azok egymás közötti kapcsolatviszonyát.

A legtöbb díszletet újrahasznosították az eredeti, 1925-ös filmből, amihez akkor felépítették a Párizsi Operaház belsejének tökéletes másolatát. Még így is 100.000 dollárba került csak a díszlet hangszigetelése. Azért játszhatták ezt meg, mert a színekre figyelt hirtelen mindenki és nem egy közel húsz éves kulisszára. A Universal ott hasznosított újra, ahol csak tudott, és később ezek az utcák képezték alapját A Nagy Balhénak is.

Ennél a filmnél is erőteljesen vágni kellet, sőt újraforgatni, de itt most nem a rémisztő jelenetek miatt, hanem mert túl sok közeli készült Foster dekoltázsáról, és mert a csilláros jelenet hatására úgy gondolták ez túlságosan elijesztheti az embereket az operától - hiszen olyan helyként állítja be a film, ahol a közönséggel baj történhet. Ez utóbbi egyébiránt kuriózum számba ment, mert több kameraállásból is bemutatták a csillár lezuhanását, ezzel fokozva az ebből áradó veszélyt, a félelmet, és mert ez a film egyik legemlékezetesebb jelenete. Ezek miatt a film egészen augusztus 27. nem került mozikba, holott már május 21-én befejeződtek a forgatások.

A film utóéletéhez tartozik az egy évvel későbbi The Climax, amely azonban mire megvalósult, tejesen más irányba ment el, Rains nem ért rá, és végül Boris Karloff lett a főszereplő, ráadásul meg is bukott. Úgyhogy A Múmiához hasonlóan Az Operaház fantomja sem egy sok folytatást megért film, bár lényegében ez a film nem is üvölt a folytatásért, hiszen így kerek a történet. A közönség el is feledkezett róla, és majd csak Andrew Lloyd Webbernek köszönhetően fedezik fel újra 1986-ban, akkor már valódi musicalként.

Úgy értékelem ezt a filmet, hogy az eleje, ahogy bemutatják Claudin nyomorát tökéletes. Ezután azonban átveszi a helyét a két kérő "vicces" rivalizálása, a vezetőség jeleneteinek burleszk mivolta, és emiatt eléggé felhígul a baljóslatú hangulat, de mindenképpen jó filmet kapunk még így is. Az emberek pedig egy újabb "szörnyet", a segítő, jóravaló kisembert, akit azonban addig löknek, addig facsarnak, míg egyszer azt mondja elég, és ámokfutásba kezd. Ha pedig így fogjuk fel akkor egy újabb pszichológiai esettanulmány filmes átiratát látjuk, amelyből a tanulság, ne fojtsunk el semmit, ne nyeljünk aprókat, mert a végén valami borzalmas történik.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Nincs még eleged a horror nagy klasszikusaiból? A hollywoodi Halloween folytatódik tovább. Erre tessék: 

Drakula (1931)

Frankenstein (1931)

A múmia (1932)

A láthatatlan ember (1933)

Frankenstein menyasszonya (1935)

A farkasember (1941)