Duke Johnson és Charlie Kaufman filmje januárban (pontosabban december 30-án) kerül az amerikai mozikba, de már most tele van recenziókkal, ajánlókkal és elragadtatott kritikákkal a háló, hiszen szeptemberben már látható volt egy fesztiválon a Kickstarter kampánnyal készült stop-motion animáció (1070 nevet sorolnak fel a külön köszönetben). Az IMDb-n jelenleg kb 1000 vélemény alapján 10-ből 8 pontot kapott, a plakát 'mesterműként' és 'alapfilmként' jellemzi. Az Esquire kritikusa szerint az év legemberibb filmje, melyben egyetlen ember sem játszik. A kritikusok szerint „fájdalmasan vidám és mélységesen szomorú”, „minden metaforája pontos és jól érthető”, „Charlie Kaufman a lélek térképésze”, aki újabb „animációs odüsszeiát” alkotott, mely „különösen bölcs film a másokhoz odafordulás olthatatlan szükségességéről és végtelen nehézségéről”. 

A Rotten Tomato-n megjelent valamennyi kritika igen nagyra értékelte, bár a nézői vélemények megoszlanak – az, hogy valakinek unalmas az élete, s ezt az unalmas életet a maga teljességében mutatjuk meg, ezeknek a nézőknek nem okozott mást, mint unalmas perceket. Michael élete Kaufman szerint is unalmas, de a lényeg az a monotonitás, amit a motivációs szakember az élettel kapcsolatban megtapasztal, s ami sokaknak lehet ismerős élmény a bábénál vérrel telibb testközelből. S az a kérdés, ha megmutatkozik a kiút, képesek vagyunk-e élni a lehetőséggel? Miért az elragadtatottság és miért váltott az utoljára hét évvel ezelőtt jelentkező Kaufman (Synecdoche, New York) az animációs technikára?

A film egyszerre írható le egy szerelem történeteként, egy életközépi válság hiteles megjelenítéseként, vagy egy unalmasnak induló, bár érdekessé váló, de végül mégis az unalomba visszazökkenő egynapos üzleti útként is. A történet szerint Michael Stone ügyfélszolgálati motivációs szakember egy konferenciára érkezik Cincinnatibe, a városba, ahol korábbi szerelme él, hogy bemutassa saját könyvét. Az első jelentben, a repülőúton Stone maga előtt tartja Donna, a volt szerelme levelét, a nő szellemképe megjelenik előtte zöld pulóverében, és férfihangon mondja el a levél tartalmát – értetlen elégedetlenségét a szakítás miatt. A férfihang elsőre meglepő, de hamar értelmet nyer. A motivációs szakember, aki másokat azzal lelkesít (könyvének címe Hogyan segíthetnék, hogy segíthessétek őket?), „keresd meg, mi a különleges minden egyes emberben, s koncentrálj erre”, maga mindenkit, akivel összetalálkozik, ugyanolyannak észlel. A legtöbben ezt narcisztikus egójának kivetüléseként írják le, de éppígy lehet egy életközépi válság, vagy a mások lelkesítésébe és megértésébe belefáradás eredménye is.
A bábok életszerűek, az arcuk azonban az orrnyeregnél jól láthatóan összeillesztett, erősen álarcszerű. Ez a bábszerűség utal arra is, mennyire könnyen darabjaira hullhat egy-egy személyiség. Bár hajviseletük vagy nemük más és más, arcukban megegyeznek, s hogy ezt a főhős, Michael Stone számára való hasonlóságot eléggé érzékeltessék, hangjukat is ugyanaz a színész adja (Tom Noonan). A különbséget erősíti az a magyar néző számára tán kevésbé evidens tény is, hogy a Michael Stone-nak hangját kölcsönző David Thewlis angol akcentusával is elkülönböződik Tom Noonan mindenki más-ától. A másik egyénivé tett hang Lisáé, akit Jennifer Jason Leigh alakít – a film így remek lehetőséget ad a szinkronszínészetben való kiteljesedésükre. Remélhetőleg, ha a magyar mozikba kerül, lesz feliratos verzió is.
A film első szakaszában Michael megérkezik a repülővel, s lassan érzékelhetővé válik ez a mindenkiben megjelenített uniformizáltság az ijedős repülőgép-szomszédtól a beszédes taxisofőrön át a hotel recepciósáig és a londinerig. A szállodaszoba átlagos sterilsége is erősíti az unalom érzetét, s nem hoz különösebb lelkesedést a hazatelefonálás ténye sem – a feleség és a gyerek hangja is ugyanolyan, s szándékaik tisztán kivehetők. Izgalmasabb, intimebb, magával ragadóbb az a természetesség, ahogy Michael Stone a térben mozog, vagy az a szerencsétlenkedés, ahogy inkább visszahúzódik, mikor a szemközti irodaházban maszturbáló alkalmazottat látja meg, vagy többször nekilát másnapi beszéde begyakorlásához, kevés sikerrel, s ahogy vacsorát rendel, az érthetetlen piktogramok önismétléseitől zavarba jőve, melyik is a szobaszerviz, vagy ahogy a 11 éve nem látott ex-barátnővel próbálja újra felvenni a kapcsolatot. A találkozás végül összejön, de kudarcba fullad – Michael nem képes megmagyarázni, miért is hagyta el a nőt, aki máig egyedül van, ahogy arra sem tud magyarázatot, miért érez mindent unalmasnak.
Mikor szobájába visszatérve nem tudja, jó helyen jár-e, s maga is a többiek álarcszerűségét érzékeli önmagán, hirtelen nagyon fontossá válik számára, hogy bármiféle emberi kapcsolatot teremtsen. Barátja keresésének indokával kopogtatja végig a szállodaszobákat, míg két magányos nőre akad, akik lelkesen fogadják, felismerik – hiszen könyve segítségével emelték profitjukat 90%-kal. A hölgyekkel a bárban eltöltött idő után Michael az egyéni hangú Lisát kérdi meg, eljön-e a szobájába.
Különös, hogy Lisa az arca miatt szerény, szégyenlős és hitetlen, mikor őt választják megszokott arcformájú társnője helyett. Arcának egyik felét takarja a haja, s csak, mikor belép Michael szobájába, derül ki, miért: arca jobb felén a darabok illesztésénél, a szemközéptől a halántékon át a hajas fejbőrig évtizedekkel öregebben ráncos a bőre. Michaelt elbűvöli Lisa különössége, hangja egyedisége, hát beszélteti, énekelteti – elhangzanak azok a banáliák, melyeknek csak két ember egymás közötti dialógusában van jelentősége, de amelyek nélkül ritkán kezdhető meg egy közeledés. Lisa különös énekhangja még a film vége után is elkísér: Cindy Lauper Girls just wanna have fun-ját énekli el Michael kérésére.

Miután eltöltenek együtt egy éjszakát, a két egészen magányos figura (Lisa, akinek nyolc éve nem volt kapcsolata, és Michael, aki mindentől és mindenkitől kb. ugyanannyira van távol), elhatározzák, hogy együtt folytatják. Ám Michael azonnal megéli a megélhetetlent: egy részletes rémálomból felébredve, melyben szétesik az arca és csaknem elveszíti Lisát, ébredés után kimondva, hogy mellette Lisa az egyedüli más, az anomália, így nekik kettesben kell folytatniuk, Lisa egyénisége egyetlen reggeli időtartama alatt szép lassan eltűnik, hangja átváltozik a megszokott mindenki másévá, így a kapcsolat azonnal bukásra ítéltetik. A megszokás teszi? Michael beteg? E tekintetben érthető, ha az érzelmek és félelmek radikális leltáraként értékelik a filmet. Tán épp esendőségünk természetessége késztette Kaufmant arra, hogy a stop-motion animáció világába helyezze a történetet (s nem egy kritikus szerint az, hogy ezek a jelentek élő szereplőkkel még erősebb besorolási szabályok alá vonnák a mozit, bár nincs benne durvább annál, amit csaknem mindnyájan megélünk, ha megélhetünk a mindennapokban - nyitott ajtónál vizelni, dalolászva zuhanyozni, játékboltnak nézni egy szex-kiegészítőket árusító boltot, vagy átesni egy hosszú kihagyás utáni ismerkedő szeretkezés bénázásain).
Amiben az elragadtatott kritikusok megegyeznek: Kaufman e műve az Egy makulátlan elme örök ragyogásával mérhető munka, mely inkább a sokunk által megélt belső világgal, semmint meta-tartalommal telített, így jogosabban formál igényt a közönségsikerre. Nem attól különleges, hogy a stop-motion technika tökéletességének elérése érdekében napi két másodpercet tudtak felvenni, mert annyira gondos beállításokat igényeltek a bábok, hanem sokkal inkább attól, hogy egyéni női karakterrel dolgozik, s az összeomlás fölé is képes reménysugarakból fonni koszorút. Az „élet hideg és magányos, a boldogság múlandó, a szerelem anomália”, és „sokszor épp az a tanítás, hogy nincsen tanítás”, de az érzések térképésze a monoton mindennapok visszahúzó sötétségébe is képes az egyediség és művészet allegóriájával fényt csempészni.

Stáblista