Jah, hogy ez az új Coen-film? Ezt kellett volna nyomatni a plakáton, nem Jonah Hill behízott fejét.

Oké, oké oké. Higgyétek el. ÉRTEM. Értem, hogy mit akartak Coenék. Sőt, amennyiben Te is filmkritikus vagy –vagy legalábbis annak hiszed magad –, már most biztos vagyok benne, hogy imádni fogod/imádtad ezt a filmet. Ha a filmszakmában dolgozol, akkor ez a TE éves filmélményed lesz. Sőt, ha évente harminc filmnél TÖBBET nézel meg moziban, akkor is valószínűleg szeretni fogod az Ave, Cézárt... de ha ezen a, még mindig 1%-ot felölelő szubkultúrán kívül tengődsz, akkor garantálom, hogy ez lesz életed egyik legjobban elpocsékolt mozijegye.

Minden alkotónál eljön az a pillanat, amikor már nem a közönségnek, hanem önmagának készíti műveit, amikor beleszeret a mondataiba, a jelenetekbe, a színészeibe, ami végső soron olyan belterjes elegyet alkot, ami kontraproduktívvá válik, és senki nem fogja érteni. Kivéve, akiknek/ről szól az adott film. Márpedig miről szól az Ave, Cézár? Hát nem az ókori Rómáról, nem egy film noir detektívsztori, nem egy kémfilm, nem egy musical, illetve ez mind, és mégse. A film l'art pour l'art a filmezésről szól, leginkább a mögötte lévő hihetetlen gépezetről, olykor mázzal, olykor máz nélkül, de legtöbbször kegyetlenül lerántva a leplet, hogy is készülnek a „mesterművek”: minél olcsóbban, hogy elringassák az átlagpolgárt. Mindezt hova máshova, mint Hollywood aranykorának alkonyába helyezvén, mert már akkor is a „minél olcsóbban, és minél hamarabb” elve diktált.

Hősünk NEM George Clooney, haNEM Josh Brolin, aki egy fiktív stúdió elfoglalt producerét alakítja, akinek a nap 36 órájában mindenhol ott kell lennie, mert az önelégült színészek, a rátarti rendezők, a komcsi írók, a sunyi statiszták és a hiéna újságírók mind az ő idegeire mennek. A családjára már nincs ideje – merthogy az is van ám neki valahol, sőt most itt lenne az idő, hogy az egész cirkuszt otthagyja a fenébe, mert jönne egy új munka, a tökéletes álommeló, ami megoldásként üvölt az agyába. De hát a film nézése közben egyvalami teljesen bizonyossá válik a nézőben. Mégpedig, hogy Eddie Mannix élvezi ezt. Lehet, szívinfarktust kap, és agyérgörcsöt bármelyik másodpercben, de élni nem tudna egyetlen másodpercig se, ha nem lenne ez a folyamatos őrület körülötte.

Egyebekben a film nem szól semmiről. Szegmenseket kapunk innen onnét, Clooney karakterét elrabolják, Scarlett Johansson terhes lesz, Ralph Fiennes kitűnő, abban a tíz percben amit kapunk belőle, Johan Hill meg... Jonah Hill, és épp beesett a Wall Street Farkasa forgatásáról. Az Ave, Cézár legnagyobb erénye, hogy minden tizedik percben kapunk egy újabb – ha harminc filmnél többet nézel egy évben, ismert – arcot, és ez egy darabig jó is, amíg észre nem veszed, hogy a film lényegében nagyon szövevényesnek akar látszódni, de minden magától oldódik meg, és végtére is nagyon banális. Leginkább az Égető bizonyíték zagyvaságához hasonlítható, nyoma sincs már annak a frissességnek, ami Coenéket A nagy Lebowski idején jellemezte.

A remek színészek végső soron egymás elől szívják el a levegőt, a trailerekben orrba-szájba szerepeltetett Clooney nagyjából negyedórát szerepel, de mindenki más is maximum 15 perc hírnevet tudott kikönyökölni. Így sikkad el Tilda Swinton, Fiennes, Christopher Lambert, Johansson, Frances McDormand és Channing Tatum is. DE! Még így is többet játszanak, mint Jonah Hill, aki a három mondata miatt – meg mert egyszer Oscarra jelölték, mert megcsúszott az Akadémia keze – került fel a plakátra? MIÉRT? Miért nem bárki más? Itt azért volt pár ismertebb név. Vagy akár az új fiúként hihetetlen jól brillírozó Aldren Ehrenreich – egyem a vezetéknevét –, de nem, Jonah Hillt a plakátra, mert akkor elhiszi a néző, hogy ez vígjáték lesz.

Persze lehet rajta nevetni is, helyenként, meg vannak nagyon jó jelenetek, pl. amikor a különböző felekezetek képviselői azon vitatkoznak, Krisztust hitelesen jelenítik-e meg a készülő filmben, vagy amikor a statiszták csak arra várnak, hogy az aktuális „sztár” elmakogja a nyúlfarknyi szerepét, esetleg ahogy Tatummal rögtönöznek egy olyan musicalbetétet, hogy azt megirigyelné bármelyik film – aztán persze újra kell venni, mert mégse volt tökéletes –, vagy Clooney végső monológja, amikor megmutatja, hogy nem csak pojáca, de TÉNYLEG igazi, nagybetűs sztár. De minden ilyenre jut jó pár üresjárat vagy éppen a mesterkéltség határait súroló momentum – pl. az írók unalomba fulladó filozofálgatása vagy a tengeralattjáró már már szürreálisba hajazó beúszása.

Úgyhogy azzal zárnám, amivel kezdtem: Coenék rohadt nagy kapufát lőttek ezzel. Filmet készítettek saját maguknak, a haveroknak, a szakmának. A Rottenen ez már látszik is, a kritikusok imádják, a közönség meg vért hány. Tuti nem lesz kasszasiker, de az ilyesmiket nem is azért csinálják, hanem, hogy elmondhassák: megcsináltuk, csináltunk egy filmet, amiben leborulunk ennek a szakmának minden szépsége és ocsmánysága előtt. Mert az Ave, Cézár valójában egy himnusz a mozihoz... csak tudjátok az a baj a himnuszokkal, hogy mindenki tiszteli, meg vigyázzban áll, de valójában mindenki a végét várja.

Amennyiben tetszett a kritika akkor azért, ha pedig nem, akkor azért oszd meg a Facebook oldaladon!