Hölgyeim és uraim, a várakozásnak vége. 2016 egyik legnagyobb csinnadrattával beharangozott popcorn mozija megérkezett, hogy beszippantson bennünket képregényes világába. Ha a hype elég nagy, akkor mindig hatalmas várakozások előzik meg az alkotást. Nem volt ez most sem másképpen és bevallom nagyon szorítottam Ben Affleck-nek, aki a hálásabb szerepet játssza a két szuperhős figurája közül: a sötét, önmagával tusakodó anti-hőst, aki ráadásul megfáradt, kiöregedett, negyvenes éveiben járó férfi, s kellőképpen cinikus ahhoz, hogy olyan ember benyomását keltse, mint aki sokat tud a világról és nincsenek kétségei, miféle szörnyetegek rejtőznek ott. Egyszóval én is beleestem a csapdába: sokat vártam és ehhez képest keveset kaptam.

A szórakoztatóipar olyan, mint egy igazi gyorséttermi konyha. Először is elkészítik suttyomban a főfogást, amit a marketing gépezetével mindenfelől megreklámoznak, s amikor már a csapból is az adott filmhez kapcsolódó jelentéktelen infók, képek, klipek folynak, akkor kiszivárogtatnak néhány egyéb, a történetet látszólag csak körüljáró előzmény sztorit. Sok esetben, miután a fogyasztó elfogyasztotta a főfogást, azt veszi észre, hogy gyakorlatilag a csomagolás és a körítés már minden élvezetet tartalmazott, s a főételként felszolgált "kaja" puszta porhintés volt, hiszen már előre megette a sztorit azáltal, hogy bedőlt az ügyes marketing trükköknek. Valami ilyesmi kerített hatalmába, midőn néztem Zack Snyder alkotását. Fehér foltok nyilvánvalóan voltak még az amúgy relatíve egyszerű sztoriban, de az egész film ellőtte már a puskaporát azáltal, hogy rengeteg mindent láttatni engedett előre, s ehhez képest kevés újdonságot adott. 

Még a rendező is feltűnik a premier előtti vetítés kópiáján, amelyben arra kér mindenkit, hogy lehetőség szerint ne spoilerezzünk és ne lőjük le a film hatalmas fordulatait. Ám legyen. Nincs spoiler, vannak azonban nekünk előzményként kiadott képregényeink, amelyek bepillantást engednek abba a történetbe, amely a vásznon kialakul. Az egyik, a "General Mills" gabonapehely által szponzorált prequel kiadások, amelyek leginkább mulatságos sztorik keretében próbálják meg körbejárni a hősök egy-egy tulajdonságát, vagy azt, hogy az egyszerű emberek mit is gondolnak róluk. 

 Jellemző példa erre, amikor gyerekek vitatkoznak egy bentlakásos iskolában arról, ki is a nagyobb szuperhős és mindenféle tulajdonságokat sorakoztatnak fel kedvencük védelmében. Majd az egyik felkiált, hogy száz szónak is egy a vége, ezt a mérkőzést csak úgy lehet eldönteni, ha a két hős megmérkőzik egymással. Majd továbbszövik a gondolatmenetet, hogy miért is kellene háborúzniuk, ha össze is foghatnak (finom spoiler a filmhez), közben pedig lezárásként az egyik lurkó elsüti a nagyágyút, mondván Wonder Woman leverné mindkét pasast. Az igazi előzmény képregény mégsem ez, hanem azok a kiadások, amelyek a fontosabb szereplőket hivatottak bemutatni. Nézzük, miről is szólnak!

Batman

Habár Bruce Wayne ennek a filmnek a tragikus anti-hőse, a prequel bemutató képregények ezen füzete talán a legrövidebb. Bemutatja Wayne megszállottságát és bűn elleni hadjáratát, amely soha nem ér véget. Nem olyan, mint Superman, aki az egész világot a szárnyai alá veheti, őt csak saját városa Gotham érdekli. Érdekes módon a filmben pontosan ez tükröződik vissza. A milliárdos Wayne csak akkor kezd el városának határain kívül, nagyobb távlatokban is gondolkodni, midőn Superman és Zod harcának következtében megsemmisül a Wayne iparvállalat toronyháza Metropolisban. Egyszerűen többről van itt szó, mint egyszerű felelősségvállalásról az emberek vagy a nála dolgozók iránt, mindez a gyermekkorából következik, amikor gyenge és elesett volt, s a szüleit sem tudta megvédeni. A film remek premier plánok egész sorát biztosítja Ben Affleck-nek, hogy a hitelesség látszatát keltve eljátssza a cinikus, megfáradt antihőst, aki még egyszer ringbe száll negyven felett is, hogy egy meglehetősen kétes ideától vezérelve ő tündököljön az emberiség megmentőjének szerepében Supermannel szemben, vagy éppen őellene. Batman persze nem akar nyilvánosságot, ezt átengedi nappali alteregójának Bruce Wayne-nek, s ez a kettősség a fenti tulajdonságokkal vegyítve remek alkalmat adna mind Afflecknek, mind a filmnek, hogy mélységében mutassa be ezt a skizofrén karaktert. Csakhogy Snyder nem Nolan és ez a film nem egy Nolan-féle Batman melodráma. Snydert sokkal jobban érdekli a cselekményvezetés (mindenfajta felesleges lelkizés nélkül) és az akció, semmint a szereplők lelki életének bemutatása. Affleck tényleg jó, ilyen szempontból nem csalódtam, benne, könnyedén hozza azt az elegáns, nagyvilági Bruce Wayne-t, amilyennek a meghasonlott lelkű gothami milliárdost mindig is elképzeltük, de sajnos a forgatókönyv nem ad neki túl sok lehetőséget és mozgásteret, így a szerepét is letudja három, négy arckifejezéssel. Mentségére szolgáljon, hogy Cavill-nek még ennyi sem kell. 

 Lois Lane

Az előzmény sztoriban Lois leleplez egy galád cégvezetőt, bizonyos Mark Hanford-ot, aki illegális kriptoni technológiával kereskedik. Kedvenc újságírónőnk áldásos tevékenységének hála a Luthor Művek megvásárolja Hanford cégét és ezzel persze mindazon technológiákat, amelyekkel hozzáfértek a kriptoni technikához. Luthor meg is jegyzi: minek ezt az értékes technikát eladni, amikor annyi más, érdekes dolgot lehet csinálni vele? 

A képregényben Lane egy valóságos egyszemélyes hadsereg. Amikor Hanford fegyvert fog rá, hogy elhallgattassa, először tévútra vezeti, majd amikor csökken a figyelme, egy jól irányzott karateütéssel ártalmatlanná teszi. Sajnos ilyen akciókat a filmben Amy Adams-től nem fogunk látni. Sokkal inkább csetlést-botlást, végül is mit kezdene ő a szuperhősök uralta világban egymaga, mint egy gyenge nő? Szerepeltetése így inkább díszlet, mint valódi értékkel bíró, a sztoriba is beleszóló mozzanat. S amint a lelki életére, vagy bárminemű vívódására sor kerülne Snyder lapoz és sodornak minket tovább a történet technikai mozzanatai és építőkövei.  Adams-t ennek ellenére jó választásnak tartom a rátarti, kissé arrogáns újságírónő szerepére. Habár már 41 éves és még sminkelten is látszik a közelképeken a kora, talán az egyik legjobb választás Lane szerepére Margot Kidder óta (Terry Hatcher-t és Erica Durance-t felejtsük el). 

Superman

A prequel képregény sztori egy sikeres vonatmentéssel indít, amelyből aztán egy stúdióbeszélgetés nő ki egy riporternő és két "szakértő" alanya között. Superman tehát megment egy vonatot tele emberekkel a kisiklástól és bár vannak sérültek, de a "szuperember" érdemei tagadhatatlanok. Aztán a beszélgetés egyre inkább éles fordulatot vesz. Arról kezd szólni, hogy az isteni erő nem fog automatikusan istenné tenni valakit. A majdnem mindenhatóság révén sem lesz egy isten valakiből, hiszen Supermannek is vannak korlátai. Nem lehet ott mindenhol egyszerre, ahol szenvedés és halál van, nem menthet meg mindenkit. Ha ez így van, hogyan válogat, hogyan dönti el, ki éljen és ki haljon meg? Van egyáltalán joga ehhez? 

Aztán a Földön dúló helyi háborúkra terelődik a szó, a politikai konfliktusokra, amelyeknek fegyveres erőszak a végkimenetelük. Az egyik álláspont szerint Superman azért tartja kívül magát a politikán, mert intellektuális alapról nézve nem akarja magát beleártani és nem az ő dolga, hogy igazságot tegyen, a másik álláspont ennek a verziónak az érzelmi oldala, mely szerint mi lesz akkor, ha egyszer azt mondja minderre, hogy elég volt? A lényeg, hogy bármit tesz ekkora hatalom birtokában, az csak rossz lehet. Ha tétlen marad, az rémisztő, mert nincs lelkiismerete, ha nem marad az, akkor pedig hogyan tudja ezt a lelkiismeretet igazságosan felhasználni? 

A filmben Superman szerepeltetése hangsúlyos Clark Kent hátrányára, ami talán nem is probléma, tekintve Henry Cavill borzasztóan korlátozott színészi képességeit. Őszintén szólva kevéssé látom azt, hogy az elmúlt években bármiféle pozitív változáson átesett volna. Akárcsak az "Acélember"-ben, most is kétfajta arckifejezést erőltet magára. A dühös Superman-t és a szigorúan néző Kent-et/Superman-t. Hozzá képest Christopher Reeve Shakespeare-színész, arról már nem is beszélve, hogy elég erős komikusi vénája volt, igaz, Cavill-nek nem kell eljátszania a szerencsétlen, csetlő-botló Clark-ot, ez egy másfajta Superman. 

Lex Luthor

Luthor a képregényben metropolis városának újjáépítéséről beszél, amelyet Superman és Zod a harc hevében leromboltak. Magát már-már Superman szerepébe helyezi az emberek megmentőjeként, de ugyanakkor nem győzi kihangsúlyozni, hogy a város igazi hősei a kisemberek voltak és nem Superman, azok a  kisemberek, akik tették a dolgukat a város romba dőlésekor, legyenek azok tűzoltók, rendőrök, vagy építőmunkások. 

Persze Luthor ebből egy szót sem gondol komolyan, hiszen egy totális szociopata, s a célja a hatalom megszerzése és az emberek egymás ellen való kijátszása. Tulajdonképpen, amikor meghallottam, hogy Lex Luthor szerepét Jesse Eisenberg kapta meg, hitetlenkedve csóváltam a fejemet. Először is Eisenberget nem tartottam alkalmasnak arra, hogy komolyan vehető legyen ebben a szerepben. Ami be is következett volna, ha úgy akarják megformálni a szerepét, ahogyan Gene Hackman vagy Kevin Spacey felfogta azt. Eisenberg ugyanis nem elég fajsúlyos szereplő ahhoz sem alkatát, sem színészi játékát tekintve, hogy egy visszafogott szociopata személyiség bőrében hitelessé váljék. Nála egyszerűen nem működne az, mint amikor például Gene Hackman finoman azt mondta Otis-nak, hogy "[...] bennünk csak egy közös dolog van, a kétszázas szám. Nekem annyi az IQ-m, neked viszont a súlyod". Végül is az egyetlen utat választották ahhoz, hogy Eisenberg hitelesebb legyen a szerepében: egy nagyszájú kis ripacsnak állították be, egy féregnek, aki viszont nagyon veszélyes féreg, mert ott mar beléd, ahol a legkevésbé várnád. Snyder és írói brigádja (a a jól bevált Chris Terio és David Goyer) nem időzik sokat Luthor szomorú gyermekkoránál, zsarnok apa, akarat gyenge gyermek, a szokásos felállás, hanem egyszerűen Luthor közli velünk a tényeket és mániákus viselkedéséből következtethetjük ki, hogy ennek a pasasnak sem volt a hagyományos értelemben vett gyerekszobája. 

A filmben számos logikai baki van, amelyek fölött el lehet siklani, kivéve egyet, amelyet Lex a film végén szinte teljes magától értetődőséggel közöl velünk, előrevetítve a folytatások lehetséges kimenetelét. Itt Snyder legalább akkora ökörséget követ el, mint amikor "A fantasztikus négyes és az ezüst utazó"-ban Victor van Doom vígan szörfözik az utazó deszkáján, miközben Galactus éppen jóízűen bezabálni készül a Földet. vagyis a rosszfiú éppen magát fényezi, miközben nem veszi észre a háta mögött mekkora szörny is ólálkodik. Luthor pontosan ezt teszi, vagy nem teszi és ettől válik a szememben a figurája csökkent értelművé. Nem más, mint egy ripacs kisgyerek, aki hozzájutott néhány eszközhöz, elkezdett nyomkodni néhány gombot, amiről nem feltétlenül tudta, mire is jók és ez lett belőle. Persze meg fogom követni a rendezőt, ha a folytatásban kiderül, hogy ez a "baki" a történet szerves része és így kellett lennie, s nem csupán egy logikai balfogás, amelynek hatására Luthor beáll Doom mellé olyan rosszfiúnak, aki éppen maga alatt vágja a fát. 

Azért lehetne rosszabb is. A film humortalan, talán egyedül Alfred (Jeremy Irons) süt el néhány fáradt poént, de alapvetően jó ez így, mert már maga az alaptörténet sem humoros és egy-két oda nem illő vicc erőltetése végleg betett volna az amúgy sem acélos hangulatnak. Apropó, Alfred! Irons szerepe valóban merőben különbözik az eddigi Batman feldolgozásokban látott komornyik szereptől. Ez az Alfred lényegesen fiatalabb és tetterősebb elődeinél, valódi társa Batman-nek és nem csupán arra jó, hogy bölcs tanácsokkal lássa el, vagy teát szervírozzon neki. Komoly dolga persze neki sincs, szerepe alig több, mint a cameo szerepben feltűnő többi szuperhősé. Egyedül Wonder Woman (Gal Gadot) alakja tartogat némi újszerű színfoltot, s nem pusztán azért, mert ez a "csodanő" kissé más, mint a Lynda Carter által alakított figura, hanem mert kellőképpen titokzatos ahhoz, hogy érdeklődést keltsen. 

A történet a trailerekhez képest nem tartogat meglepetést. Miután megnéztem őket azt gondoltam Snyder egyszer végre elengedi magát és készít egy igazán emocionális filmet, amelyben ténylegesen szorítani lehet mondjuk az esélytelenebbnek, az anti-hősnek, ám ilyesmiről nincs szó. Az első háromnegyed óra gyakorlatilag eseménytelenül telik,a  rendező megint csak a technikai részletekre koncentrál, az események kirakós módjára követik egymást a sorban, megtudjuk ez és ez miért történik, visszatekintünk Bruce Wayne múltjába, szép képkockákon át követik egymást a visszaemlékezések, csakhogy ezeknek semmiféle verbális alátámasztása nincs, vagy nagyon kevés. Így aztán együtt sem tudunk érezni azzal a veszteséggel, ami Wayne-t érte és ami egész életére rányomta a bélyegét, hogy a társadalmi igazságosságban töretlenül hívő Superman-el/Clark Kent-el szemben ő miért is marad örökre egy önbíráskodó. Az úgynevezett álom, vagy képzelt jelenetekből is túl sok van és nem válik a film javára, hogy elég öncélúan alkalmazzák őket úgy, hogy az emberből semmiféle érzést nem váltanak ki. Oké, ott volt, na és? Viszont a film javára kell írni, hogy nem vész el a sok szereplő megmozgatása közepette, nem követi el azt a hibát, hogy mindenből akar markolni egy kicsit és keveset fog. nem mértem ugyan az időt, de screen time tekintetében valószínűleg egyforma szerep jutott Affleck-nek és Cavill-nek, az ő általuk generált konfliktus a döntő és minden más másodlagos. 

Nem véletlenül mondtam azt, hogy Wayne az anti hero ebben az alkotásban, egy olyan tragikus hős, akit indulatai révén meg lehet téveszteni és tévútra lehet vinni, mert a harag és az esztelen düh mindig rossz tanácsadó. Ez a szerep, amely sokkal hálásabb is lehetett volna Affleck-nek, annyit azért megérdemelt volna, hogy Batman pálfordulását, magához térését a sokkból és a felismerést, hogy itt valami szörnyű tévedés történt eme konfliktus kirobbantásával, mélyebben, hosszabban mutatják be és nem intézik el gyakorlatilag két perc alatt. Sajnos ez jellemző a film végére. Ha az eleje nagyon lassan indul be, a vége egyetlen nagy kapkodásnak érződik, mindent belezsúfoltak, ami szem szájnak ingere, amolyan harc a végsőkig tematikával. Az első fél régimódi akciófilm feelingjét a vége felé felváltja a videoklipek szédületes vágási és pörgetési technikája. 

"Az igazság hajnala" jobb film, mint az elődjének tekinthető "Acélember". Nem pusztán azért, mert Batman érdekesebb karakter és sokoldalúbb szerep, hanem azért is, mert sokkal nagyobb játékteret és mozgási lehetőséget biztosít minden karakter számára. Amelyet, teszem hozzá már sokadszor, Snyder csak részben tudott kiaknázni. Persze végül Bruce Wayne is megkapja azért a maga kis feloldozását, mert ha az anyját nem is menthette meg, a  sors az útjába sodor valakit, aki szinte azzal egyenértékűvé válik. 

Képregény fanatikusok számára ajánlott darab. 7/10.