Bryan Singer új X-Men filmje nem ott folytatja a történetet, ahol abbahagytuk, s ahány problémát megold, annyit gerjeszt is. Míg az X-Men univerzum legutóbbi darabja, Az ellenállás végében és a Farkasban előkészített-előrejelzett Az eljövendő múlt napjai valahová 2023 utánra, illetve onnan vissza 1973 környékére kalauzolt, hogy Farkas segítségével megváltoztassák a jövőt, az új X-Men: Apokalipszis nem az akkor végül meglelt idillt viszi tovább, hanem visszamegy az időben. Volt már Apokalipszis-feldolgozás: 1992-ben egy rajzfilm készült a képregény-történetből, most annak alapján készült egy képregényes filmajánló is. Aztán kifejtem, szerintem miért nem jó ez a film (ha a spoilerektől meg akarod kímélni magad, akkor ne kattints tovább):

A szokott módon flashback-kel indulunk – most időszámításunk előtt 3600-ban járunk. Remek képek, kissé már túlcizelláltak is: En Sabah Nur, a sokak által istenként imádott lény épp újra testet vált egy piramisban. A folyamatot azonban megzavarják: forradalmárok árulják el és döntik rá és 4 kísérőjére a piramist, hogy aztán ott pihengessen egészen 1983-ig, ahol a történet játszódik. Ezt a hatalmas időugrást a főcím alatt egy időalagútban utazva tesszük meg; a főcím megidézi az előző rész főcímét is - ott az épülő DNS-spirállal utaztunk, itt a piramisból megyünk felfelé, majd az időn át utazunk. Felvillan egy-két fontos szimbólum: látjuk a Mona Lisát, a gőzmozdony, a vonatok, a  repülők feltalálását, egy horogkereszt-mintájú ajtó berobbanását, majd a sarlót-kalapácsot, hogy Kelet-Berlinben landoljunk egy ketrecharcos összejövetelen. Lassan aztán előkerül minden karakter, kicsit talán több is a kelleténél. En Sabah Nur (Oscar Isaac) Moira Mactaggert FBI-ügynöknő (Rose Byrne) hathatós, bár véletlen segítségével feltámad öt és félezer éves álmából, hogy újra magához ragadja a világhatalmat. Ehhez négy segítőt választ most is, a négyből kettőnek azonban nem jut igazán jelentős szerep. Vannak felvillanásokra feltűnő figurák is, (ilyen pl. Kalibán), akik sokat nem tesznek hozzá az ügyhöz, de végülis nem ez a baja a filmnek. 

Ami megoldódik: Az elsők és a rákövetkező rész óta zavar, hogy Küklopsz / Scott Summers (Tye Sheridan) hogyan került az iskolába, kicsoda ő, s hogy hová tűnt Az elsők hasból tüzelő figurája, Alex Summers (Lucas Till). Ez most helyre kerül, ahogy az is, mitől kopaszodik meg Xavier. S hogyan válik Magneto azzá, akivé válik (bár az ő karakterének mindnekori ingadozásai azok, amik a leginkább játékban tartják a meséket). Vannak viszont dolgok, amik messze nem: az egyik ilyen Jane Grey (Sophie Turner). 1983-ban járunk. Jane már az iskolában van, és küzd a belső gonosszal, érzi/látja az eljövendő pusztulást. Ehhez képest a prof, mint az első nagy küzdelem, az X-men - Az elsők után, fiatal, míg a már Jane “halálát” követő, X-Men - Az ellenállás vége (2006) elején, mikor épp Jane feltámadását és tudathasadásos személyiségét igyekeznek bevezetni, a sorozatban megszokott előrevetett flashbackben a Prof. már éppen olyan kopasz, mint amilyenné majd ennek az 1983-ban játszódó résznek a végén válik. 

A másik Angyal, a szárnyas lény. Ő szintén feltűnt már az X-Men: Az ellenállás végé-ben. Ott két flasback volt, az egyik Jane-nek a fent már említett iskolába invitálási jelenete, melyen Magneto és Xavier együtt vannak jelen, a másik, amikor Angyal, gyerekként, megpróbálja lemetélni a saját szárnyait. Ezt az a film 10 évvel későbbre datálja, mint a szintén gyermek Jane iskolába invitálását. Angyal ott maga is gyermek még. Az orvos, aki az Ellenállás végé-ben a fő konfliktust kiváltó gén-manipuláló szert megalkotja, (valahol “a nem túl távoli jövőben” járunk az időmeghatározás szerint) annak köszönheti megmenekülését, hogy a fia nem lesz az első, aki használja a szert, így amikor meg akarják ölni és lehajítják egy épület tetejéről, Angyal megmentheti. Angyalnak ott a küzdelem szempontjából egyébként az égvilágon semmi lényegi funkciója nincs (hacsak ezt a kiváltó ok-voltot, a gyógyszerkészítésre való késztetés tényét nem tartjuk annak), s inkább csak jól néz ki. Itt most, 1983-ban! megjelenik huszonévesen, jól kifejlett szárnyakkal, épp olyan ketrecharcosként, mint az X-Men: A kívülállók esetében Farkas. Részint időrendileg nem stimmel, részint kissé zavaró, hogy alárendeli erejét En Sabah Nur-nak, akitől fém szárnyakat kap, majd a film végén sajnálatos mód kimúlik. Kér érte, mert így nehezen tudom, hogyan születik újjá Az ellenállás vége “nem túl távoli jövő”jében.

A harmadik Kurt Wagner, az Árnyék. Ő szintén más sorsot kap itt, mint az ellenállás végé-ben, ahol Stryker irányítja, hogy kirobbantson egy összehangoltabb mutánsellenes lépéssorozatot. Itt megismer mindenkit, komoly szerepe van az egészben és végül X-Men lesz belőle. Ez megintcsak ellene megy Az ellenállás vége forgatókönyvének. 

Mondható erre, hogy az X-Men: Az ellenállás vége volt az a rész, amit nem Bryan Singer rendezett, s van, aki úgy értelmezi az Apokalipszis egyik jelenetét, ahol Árnyék, Raven, Jane és Küklopsz kijönnek A Jedi visszatérről, s Jane megjegyzi, hogy “Abban egyetértünk, hogy mindig a harmadik rész a legrosszabb”, mintha Bryan Singer “kiszólt” volna kollégájának, nézőként viszont elég zavaró ez az ugra-bugra az időben és a karkaterek eddigi filmes életének semmibe vétele - bár ebben az univerzumban sok minden megtörténik, olyanok is újászületnek, akiknek sem megfelelő telekinetikus, sem megfelelő gyógyító képességeik nincsenek hozzá. 

Farkas esetében különös, hogy 1983-ban ott találjuk a bázison, Stryker mellett. Hugh Jackman még mindig mutatós Farkas, de azért már nehéz az 1983-as Farkast képzelni bele, s hogy mi a fenét keres ott, megintcsak nehét eldönteni, bár amolyan Deus ex machina-ként oldja meg a fiatalok gondjait. (En Sabah Nur félisteni lényébe pedig jutott valamennyi azért a Farkas epizód gigantikus adamantium-szamuráj-hangulatából is. Már ott is valamiféle ötvözet felé indultak el a forgatókönyvvel, így lett Farkasból ronin, megidézve a japán szamurájfilmek világát, itt pedig akkor az eddig még be nem szántott, de Hollywood által azért már rendesen körbecsócsált csontot, az egyiptomi istenek és fáraók világát ötvözték a szuperhősökével.

Farkaséhoz hasonló Deus ex machina Quicksilver (Evan Peters) karakterének játékba hozása is - ő az X-Men Bryan Singer-univerzumában mutatkozott be először, Az eljövendő múlt napjai-ban:

Az ő karaktere telitalálat, ami hangos kacagással tölti meg a mozitermet, de ez a deus ex machina-volta tulajdonképp megint valami forgatókönyvi nehézség megoldására szolgál, és a családi viszonyok itt sem rendeződnek. 

Ami a karaktereken túl kicsit zavaró, az Apokalipszis egyik kiszólása: “Hívtak már sokféleképpen a történelem során, voltam már Elohim, Ré…” (Az előzetesben még Jahveként szerepel). Ha ő volt a zsidók haragvó istene, akinek egyenes következménye az Újszövetségé, az szerintem nem különösképp átgondolt üzenet. Még ha csak egy képregényből kreált filmben járunk is - valamiképp mérhetetlenül következetlen. Egy (valamilyen) ősi istennek nevezni valakit és az Egyistennek nevezni valakit, az különbség: ahogy fura, hogy ha ő volna az, akit annak tartottak, miként hiányzik épp az a képessége, amit most szeretne majd megszerezni.

A filmben remekelnek a technika felelősei: minden hosszú, hatalmas, bonyolult, többszörösen összetett, szépen vonulunk végig ‘valós’ föld alatti folyosókon és képzelt időalagutakon, repkednek, ugrálnak, megállnak a levegőben, fodrozódik a köpenyük, összedől az egész világ, de valahogy túl sok lesz aztán lassan, túl cizellált, túl öncélú anélkül, hogy egy igazán jó forgatókönyvet támogatna meg. Ha Apokalipszis kilövi a világ összes nukleáris töltetét, 1983-ban, amik elindulnak az ég felé, utána ezzel a dologgal talán kezdeni kéne valamit, de ha azt hiszed, hogy ezek a rakéták bárhol is földet érnek vagy felrobbannak, rohadt nagyot tévedsz. A pusztítást más végzi el.

Épp ilyen hibának tűnik nekem Auschwitz szétverése – ami itt és ekkor már csak üres díszlet és az emlékezés helye. Ezt szétverni, elemeire bontani nem kifejezetten értelmes, még a fájdalmat figyelembe véve sem – még ha dühös, mély fájdalomtó szenvedő is Magneto, oktalan sose volt.

Ez a film már kevésbé szól az emberiség melletti vagy elleni állásfoglalásról. Úgy jelentik be a világ teljes elpusztítását, hogy a túlélőket majd uralma alá hajtja a feltámadt fáraó – és inkább a világhatalma ellen indulnak el, akik elindulnak, illetve saját személyes kapcsolataik miatt, mint az emberiségért. Még tán egyedül Xavier marad követekezetes ebben a dologban. Mindemellett nagyon látványos a film.

Adva van tehát a Múmia 1-2 és az X-men karakterek kombinációja egy technikailag szép, látványos, esetenként szórakoztató filmben - ami piszkosul értelmetlen film is egyszerre. Amin az se sokat segít, ha Az eljövendő múlt napjai óta tudjuk, hogy mindez majd csak Farkas alternatív történelem-tudatában marad meg; mert minden hibája ellenére mégsem hagynám ki, hogy megnézzem.