Tinédzserkorom egyik nagy élménye volt A függetlenség napja: a negyedik olyan film volt, amelyet már egyedül néztem. Ekkoriban évente csak egy mozira volt pénzem, így nagyon meg kellett gondoljam, mit válasszak. De miután a Dóra jelentiben láttam, ahogy szétlövik a Fehér Házat, abban a pillanatban tudtam, 1996-ban én EZT akarom megnézni. Mocskosul jó film volt, mai napig egyik kedvencem. A folytatás jelmondata így hangzott: Mindig tudtuk, hogy visszajönnek. Nem, én nem tudtam, és nem is akartam! 20 évvel később készítenek neki egy folytatást? Mégis, minek? Miért? Ja, persze... a pénzért.

Azért szerencsére nem csupán ezért. Roland Emmerich húsz év alatt sem készített az eredetinél jobb filmet. Sőt bár mindegyik filmje lényegében ezt a receptet követte, egyre rosszabbakat csinált. Van valami pusztító veszély, ami kihalással fenyegeti az emberiséget, bemutatja a főbb karaktereket, a második szakaszban sokat szenvednek, meghalnak páran, a lezárásban pedig győzedelmeskednek. Persze legyen mindig valami NAAAAAAAGY dolog – űrhajú, kapu, szörny – egy amerikai zászló, meg egy kutya, aki megmenekül az utolsó pillanatban. Ezzel el is mondtam mindent, ami ebben a filmjében is megtalálható. De a fenébe is, EZ A FÜGGETLENSÉG NAPJA folytatása! Nem csoda hát, hogy az 1996-os filmet folytatta, mert az volt élete legnagyobb és legelismertebb sikere. Kérdés csak az, megérte-e?

A folytatások kétfélék lehetnek. Az egyik részük nem számolja a valóságban eltelt időt, a másik részük viszont nem csak utal rá, de be is építi a cselekménybe, mert ez sok mindent megmagyaráz. Többnyire akkor teszik ezt, ha sikerül egybekürtölni az eredeti stábot. Itt az egy Will Smith kivételével mindenkit visszahoztak, még a legutolsó mellékszereplőt is, aki az eredeti filmben szerepelt. Ugyanakkor nagyon sok újat is felvezetnek, és leginkább ez adja a film problémáját is. Egész egyszerűen túl sok szálon fut a történet, félórája megy a film, és még mindig az expozíció tart, mert be kell mutatni, fel kell vezetni az új karaktereket, miközben jó lenne bevonni az ismerősöket is, akik mind öregedtek húsz évet – basszus, én is –, így kell valami ok, motiváció, ami megindokolja, ezúttal mit is keresnek itt.

És jó újra látni az ismerős arcokat, Bill Pullman még 63 évesen is karizmatikus rémálmokkal küzdő ex-elnökként. Brent Spiner ugyanolyan viccesen dilis mellékkarakter, mint húsz éve, és még Judd Hirsch-t is visszahozták, akiről azt hittem, ezer éve meghalt. Az igazi meglepetés azonban maga Jeff Goldblum. Ez az ember nem öregszik, de nem úgy, mint Tom Cruise. Goldblum megöregedett még 1980-ban, és azóta ugyanúgy néz ki. És veszettül jól áll neki. Az újak között találjuk Maika Monroe-t, aki az ex-elnök lányát alakítja, sok vizet nem zavar, csinos meg minden. Smith hiányát pedig úgy igyekeztek pótolni, hogy karakterét megölték, és van egy fia, aki hogy hogy nem szintén vadászpilóta, és Jesse T. Uscher alakítja, akiről azt hittem, Anthony Mackie. Azonban Smith szerepét nem ő játssza, hanem Liam Hemsworth – akiről azt hittem, valójában Zac Efron.

És ez még csak a teteje. Mert Hemsworth karakterének is van haverja, annak egy szerelme, annak egy bácsikája, annak pedig egy régi szobatársa. Szóval iszonytatóan sok karakterről beszélhetünk. Mint Goldblum idegesítő titkára, vagy a Deobia Oparei megformálta radikális, afrikai vezér – aki egyébként az egyik legjobb új karakter – és a William Fitchner alakította vezérkari főnök. Le a kalappal Emmerich előtt, hogy ennyi embert kellőképpen tudott koordinálni, de mégis úgy érzem, túl kevés a film játékideje, hogy érdemi dolgokat tudjunk meg a karakterekről. Az előző résznek pont az volt a legnagyobb érdeme, hogy a támadás mellett előjöttek a karakterek közötti feszültségek, és láthattuk, ahogy ezeket leküzdik. Itt is lenne ilyen, olyan haragszom rád, szerelmi szál, de egész egyszerűen nincs rá elég idő, hogy rendesen kibontakozzanak. Többnyire maguktól megoldódnak a dolgok.

Ami viszont lehengerlő, az a film látványvilága, amit a fantasztikus 3D csak még jobban kiemel. Nyilván Emmerich úgy volt vele, húsz éve még nem állt készen a technika, hogy egy ilyen mega-űber-szuper-atom-kingsájz rombolást levezényelhessen, de most ez már valóra válhatott. Az idei év legszebb 3D-s effektjeit, vizualitását kapjuk ebben a filmben. Ez a film mozira született, nem vitás. Itt már nem városokat rombolnak le, hanem egész földrészeket, és lényegében ez az a szint, amelyet egész egyszerűen lehetetlenség tovább fokozni. Tetszett továbbá sok ötlet a filmben. Hogy a földiek a megszerzett idegen technológiát hasznosították is, és védelmi rendszert építettek belőle a bolygó, sőt az egész Naprendszer köré – amiről egyből beugrott a Conquest: Frontier Wars. Hogy nemcsak fegyverek, de űrhajók, járművek, repülőgépek, vonatok is hasznosítják mindezt, és hogy a lakosság egy békés utópiában él, ahol ember embernek többé nem ellensége.

Aztán azt se gondoltam volna, hogy Emmerichbe ennyi humor és önirónia szorult, ahogy saját filmjeit kipellengérezi, sőt még saját rendezői jegyeiből is viccet csinál, és milyen jó viccet. Persze a film helyenként meglehetősen ostoba és hihetetlen dolgokkal operál, de ez nem az a film, ahol ilyesmiken kellene kötözködni, elvégre még így is ezerszer intelligensebb az egész film, mint a katasztrofális 2012 vagy a Holnapután. És a látvány lenyűgöző, az akció 150%-on pörög, és élvezet vásznon látni Goldblum tudálékosságát. Ennél többet pedig nem kívánhatunk egy nyári blockbustertől. Szóval atomot nekik, és nyomás a moziba!

Ha tetszett a kritika, kérlek, oszd meg a Facebook-oldaladon!

Ui.: Rohadtul idegesített egy kolléga, aki késett a vetítésről, behuppant a székbe mellém, hamarosan szuszogni, meg horkolni kezdett, és nagyjából negyedóránként felriadt öt percre, olyankor vihogni kezdett, majd visszaaludt. Kíváncsi lennék, ezek után milyen kritikát írt...