„Az űr. A legvégső határ. Ennek végtelenjét járja az Enterprise csillaghajó. Melynek feladata különös új világok fölfedezése, új életformák, új civilizációk fölkutatása, és hogy eljusson oda, ahová még ember nem merészkedett."

Idén ötven éve, hogy elindult a Star Trek eredeti sorozata. Egészen pontosan 1966 szeptember 8-án. Legutóbb átvettük a harmadik évad első felét, a befejezésben pedig az 1969 első felében sugárzott utolsó első tizenegy részt ismertetem. A kattintás után folytatjuk utazásunk a végtelenbe, és tovább!

A halál érintése - nem akarom elrontani a kedélyeket, de ez megint egy akkora bődületes ökörség, hogy a tíz legrosszabb rész között tuti ott a helye. Amikor egy sci-fi sorozat valamiért népmesei elemekkel operál, és inkább fantasy akar lenni mindig rossz. Szükség van rá? Minek van ebben az epizódban boszorkány? Micsoda kreténség ez? És ehhez a hülyeséghez ketten kellettek. John Meredyth Lucas, és D. C. Fontana, aki valami okból különösen nem akarta, hogy kiderüljön köze van hozzá, mert Michael Richards álnéven szerepel a stáblistán. Legalább, ha a boszorkát alakító hölgy szemrevalóbb lenne... de nem az. És akkor ez a történet lényege, hogy a boszorka random módon elkapdos embereket, kimondja a nevüket, majd ha hozzájuk ér, azok meg is halnak azon nyomban. Bravó!

Ennél már csak a lefegyverzése röhejesebb, mert elég ha két másik ember az áldozat elé áll, és akkor a boszorka már nem tudja megfogni, és eloldalog. Majd visszatér, de ekkor ismét másért jött... És ez így megy 45 percen keresztül. Különösen nem értem minek fáradoztak egy új arc megismertetésével, D'amato hadnagy, szép fényes jövő előtt állt, mint geológus, olyan értelmes feje van ennek az ürgének, ahogy megláttam rögvest osztottam, szoroztam, vajon hány percig él még. Ha nem lenne elég a hülye sztori, rátesz egy lapáttal az Ed Wood-i filmezés. Mintha minden egyes felvételt rögtön jónak ítéltek volna. Uhura simán elröhögi magát Spock magyarázatain, nem is egyszer. Leonard Nimoy karaktere hihetetlenül idegesítő és irritáló, ahogy folyamatosan baszogatja a legénység tagjait, ha ilyen lett volna az előző hatvannyolc alkalommal tuti nem lesz a közönség kedvence. Spock marha rossz kapitány lenne, ez több epizódból is kiderült.

A háttereken, és a papírmasé sziklákon itt már végképp látszik, hogy nem volt semmire pénz. Vitán felül ebben az epizódban található a leghiteltelenebb földrengés, amit valaha láttam. Az egyetlen érdemleges dolog, hogy megpróbáltak bevezetni egy hindu karaktert Radha hadnagyot, aki Sulu helyén tevékenykedik, amíg az a bolygó felszínén jár, egyebekben ő az első női kormányos az Enterpriseon. Az egyetlen helyénvaló jelenet Scotty erőfeszítése, hogy stabilizálja az űrhajót. Megfigyelhetjük, hogy ha életbevágó fontosságú feladat adódik, azt sosem bízza másra, és akár az életét is feláldozná, hogy az Enterprise megmeneküljön. De ezt leszámítva mindenkit óva intek az epizódtól, és csak saját felelősségre nézzétek meg.

Az utolsó csatatér - sokan nem szeretik ezt az epizódot, pedig egyáltalán nem rossz. Láttam belőle jeleneteket, tudtam, hogy lesz egy rész, amiben pepita emberek szerepelnek. Az epizód egyaránt szól a másság elfogadásáról, a diszkriminációról, az előítéletekről, az egyenlőségről, a bosszúvágyról, és a minden felemésztő gyűlöletről. Összességében egy nagyon erős epizódnak tartom, amit nyilván az USA-ban a feketék és fehérek közötti ellentétek sarkítására akartak használni, de szerintem BÁRMIRE ráhúzható, hogy milyen apróságon képes a végletekig vitatkozni, gyűlölködni, gyilkolni is akár az ember. Csak azért, mert. Gyakran elenyésző baromságokon, amik csak és kizárólag nekik fontosak, de a világ nagyobb része nem látja a különbséget.

Mindezek miatt a Star Trek egyik legerősebb jelenete közé sorolom, amikor kedélyesen beszélgetnek a fejvadász pepita fickóval, aki üldözi, a lázadó, alsóbbrendű pepita fickót, aztán egyszer csak felcsattan: Mondja maga vak? Hogy lennénk már egyformák? Nekem az arcom jobb fele a fekete, a bal meg fehér, neki meg a jobb a fehér, és a bal a fekete. És a rohadt életbe, tényleg! Briliánsan egyszerű megoldást választottak a készítők, mert az ember elsőre valóban nem veszi észre a különbséget. És bizony a világban ilyen kevésért gyilkoltak, és gyilkolnak azóta is. A történetet Oliver Crawford írta, aki a Hajótöröttek és az Ég és Föld epizódokat is szállította a sorozatnak.

A vendégszínész szerepében brillírozó Frank Gorshin, aki Rébuszt alakította az ekkoriban futó Batman sorozatban. Miatta láthatjuk, amint a vészjelző lámpára zoomol oda-vissza a kamera gyors tempóban. Az epizód végén, amikor futnak a folyosókon, az égő London jelenik meg a II. Világháborúból származó archív felvételeken. A sminkjük felvitele olyan sok időt vett igénybe, hogy ezért speciális belebújós ruhát és kesztyűt viselnek. Egyrészt így csak az arcukat kellett befesteni, másrészt nem kennek össze semmit a kezükkel. Persze az epizód nem hibátlan, hogy mást ne mondjak, hatezredik alkalommal láthatjuk, ahogy egy idegen civilizáció elfoglalja az Enterpriset, és azt akarja Kirkék arra menjenek, amerre ők akarják.

Viszont nagyon izgalmas pillanat az űrhajó önmegsemmisítő mechanizmusának bemutatása, és bár tudjuk úgyse következik be, az is világossá válik, hogy itt mindenki el van szánva arra, hogy bármikor meghalhat. Inkább minthogy a hajó mások kezére kerüljön. Nagyon tetszett, hogy senki meg se kérdőjelezi, hogy Kirk nem-e csak blöfföl, hanem teszik a dolgukat, amit egyszer valamikor még régen megkaptak ilyen vészhelyzet esetére. Az egész jelenet izzik a feszültségtől, és nagyon tökös.

Az őrült - újabb felemás - értsd: sírva röhögős - epizód, amiben hőseinket csapdába ejtik, és aztán kegyetlenkednek velük egy sort. Igen a BBC ezt is bannolta. Az epizódban szinte csak az a jó, hogy ismét szerepelteti a három kevésbé ismerős űrlényt, kapunk egy Tellarite, egy Andorián és egy gyönyörű, zöldbőrű, orioni nőt, akivel utoljára a Ketrecben találkozhattunk. Ebben a részben Kirkék letranszportálnak az Elba 2 bolygóra - utalás Napóleon első száműzetési helyére -, amely egyetlen nagy elmegyógyintézet, ennek lakója a valaha volt háborús hős, a kapitány példaképe Garth. Mostanra azonban hivatásos elmebeteg lett, és persze, hogy meg akarja kaparintani az Enterpriset. Ezt csak azért nem tudja, mert a kapitány mielőtt lejött volna, megadott Scottynak egy sakklépést, és csak akkor sugározhatják vissza a hajóra, ha tudja rá a választ.

Garth a továbbiakban mindent megtesz azért, hogy kicsalja Kirkből a választ. Majdnem elfelejtettem Garth képes felvenni bárkinek az alakját, ami elvezet a végén egy olyan jelenethez, hogy Spocknak kell rájönnie ki az igazi kapitány. Persze nem képes két kérdésből megállapítani, mert az írók nem voltak a helyzet magaslatán, és aztán hagyja hagy verjék össze egymást... de kérem Mr. Spock, ahogy Kirk kapitány is megjegyzi, nem nyerte el a tetszésemet az ön kiválasztásos módszere. Csak ezzel az egy pillanattal lehetne kötözködni órákon át. Miért nem kábítja el mindkettőt? Akár fézerrel, akár vulkáni idegfogással? Miért nem tud valami olyasmit kérdezni, amit nem tudhat egy másik csillaghajó kapitány, vagy akár valami magánjellegű dolgot. Például: agyonverted a Gornt az első évadban? Maga Nimoy is baromságnak és karakteridegen megoldásnak tartotta a megoldást.

Steve Ihnat, aki Garthot alakítja meggyőző és hatásos, hogy úgy mondjam egy igazi elmebeteg, aki csak csinálja mindig amihez kedve van. Igazán megkérdeztem volna tőle, mégis egy tucat emberrel mi a terve miután elfoglalta az Enterpriset? Vagy ott van az orioni Martát játszó Yvonne Craig a Batman sorozatból - Batgirlként meg is nézném -, miután Garth végig smúzolta vele az egész epizódot, csakhogy bemutatót tartson kiviteti a bolygó egyébként is mérgező felszínére, és aztán felrobbantja. Dáböljútíef?

Azt se igazán értettem, hogy Kirk soha nem adott meg jelszót ha lesugárzott egy bolygóra, miért most az újítás? Lehet az elmebetegek miatt az óvintézkedés, de akkor is furcsán veszi ki magát az egész. Az epizód eredeti címét tévesen Euripidésznek tulajdonítják "Whom Gods Destroy", valójában Prométheusz mondja Henry Wadsworth Longfellow egyik művében. Spock pedig amikor végre megállapítja ki az igazi kapitány parafrazálja H. M. Stanley híres mondatát, amikor rátalált Doktor Livingstone-ra: "Captain Kirk I Presume!" Az epizód helyett megnézendő az Igazság irtó gép, vagy az Én, első Mudd, mindkettőben ez történik, csak előbbi sokkal jobb, utóbbi sokkal viccesebb. És, hogy pont McCoyt nem viszik magukkal, amikor a küldetés célja, hogy gyógyszert vigyenek le a bolygóra... őrület ez a rész.

Az örök élet átka -  érdekes elgondolás borzalmasan megvalósítva. A történetet a Szőrös veszedelemben Cyrano Jonest alakító Stanley Adams írta. Egy túlnépesedett bolygóról szól, ahol minden egészséges, senki nem hal meg, a betegségeket hírből sem ismerik, de ettől eltekintve szenvednek, mert már mozdulni sem tudnak, annyian vannak. Ez utóbbit meglehetősen hülyén érzékeltették, mintha nagy kotonba bújtatták volna az embereket, és azok egész nap mást se csinálnak a bolygón, mint ácsorognak... merthogy mozdulni sem tudnak már. Értem, hogy nincsenek betegségek, de háborúk sincsenek? De még ha ezt ki is küszöbölték, előbb fogyna el minden kaja, minthogy ilyen helyzet kialakulhasson. Vagy abba se tudnak belehalni, ha nem esznek, mert nem tudnak eljutni haza... mert mozdulni sem tudnak? Adams amikor látta hogyan valósították meg a forgatókönyvét teljesen felháborodott, és érthetően.

Mondhatjuk azt is, ez az epizód a születésszabályozás mellett voksol... Spock diplomáciai szarakodása meg túlmegy minden határon, szinte csak azt nem mondja a nagykövet, hogy hazudok mint a vízfolyás. Minden az arcára van írva. Megrendítő az is, hogy a saját lányát előbb ölné meg, minthogy arra kérje a Föderációt a sok szaros faszos bolygó közül ugyan adjanak már nekik egyet, és akkor talán elférnének. Azt már le se írom, hogy a gideoniak már megint egy az egyben embernek néznek ki. Amit viszont nagyon jól megvalósítottak, az annak a problematikája, hogy mégis mi történt Kirk kapitánnyal, aki a kihalt Enterprise-on ténferegve próbálja összeszedni a gondolatait. Ekkor még nagyon is érdekelt mi is lehet itt a háttérben. A hét szépségét ezúttal Sharon Acker alakítja, aki megint csak azt akarja, hogy a kapitány tegyen vele, amit jónak lát.

A Zetar szellemei - hasonlóan rossz epizód, egész halom kliséből fércelték össze. A legénység egyik tagja szerelmes lesz, ez esetben Scotty, de ugye tudjuk már régóta, hogy Scottynak nincsenek szerencséi a nőkkel. Hát ez most sem lesz másképp. A történt ismét tartalmaz szellemet - vagy alaktalan, energiából álló idegen lényt. Valamint az epizód tartalmaz nyomokban horrort is, nem is értem miért erőlködtek ezekkel a horror elemekkel, ez a hetedik a nyolcból. Az elején jókat akartam írni róla, de mi sem bizonyítaná jobban töltelék szerepét, minthogy csak pár hete láttam, és már azt sem tudom miről szólt. Volt benne egy szemrevaló néni Jan Shutan, aki magát az írónőt Shari Lewist ütötte el a szereptől, és kb. ennyi. Scotty igazi papucs ha nő van a közelében, pedig folyton menőzni akar ezzel a: kislány, na mi a helyzet kislány Bogartos - a 23. században minden bizonnyal teljesen elavult - csajozási dumákkal. Talán mondanom se kell, hogy hirtelen minden elromlik a hajón, mert a 430 főből senki más nincs aki kicsit is érten az Enterprisehoz, mint Scotty, akinek máshol jár a... khm... esze.

Ég és Föld - Mr. Blomkamp ha maga nézte volna a Star Treket gyerekkorában, akkor nem kellett volna leforgatni az Elysiumot, vagy sokkal jobban csinálta volna meg. A Stratos bolygón ugyanis ezt a fent élnek a gazdagok, alul meg a szegények témát is sokkal előbb és sokkal jobban csinálták meg mint utánuk... ööö sokan. Magát az epizódot a jobbak közé sorolják, de nekem nem igazán nyerte el a tetszésem. Egyrészt Spock miért Droxinba, az egész sorozat egyik legidiótább nőjébe szeret bele? Persze felfoghatjuk úgy is, hogy esze neki is van, ő mást keres egy nőben. És Diana Ewing tényleg nagyon gusztusos teremtés, de valóban inkább egy műtárgyra hasonlít semmint egy élő, érző emberre. Amolyan Paris Hilton, Palvin Barbara klón. És ha már a nő minden második mondata arról szól, hogy úgy, de úgy elbeszélgetne Mr. Spockkal az anyag-antianyag jellemzőiről... akkor mégis miért nem futtatták ezt ki jobban?

Az egyik jelenetben épp arról beszél, hogy a városukban nincs erőszak, erre nem telik bele fél perc elfognak egy lázadót, majd válogatott eszközökkel kínozni kezdi az apja. Egy későbbi jelenetben Scottynak le kell transzportálni az apját a bányába Kirk mellé, de Droxine ott áll az apja mellett az erkélyen és épp arról csacsog, hogy alig várja, hogy belenyalhasson Mr. Spock fülébe. Vagyis két entitás áll az erkélyen, és Scotty nem tudja, ki a kormányzó. Ezután bejön az egyik emberük és jelenti, hogy elfogtak egy lázadót. Príma fordulat lett volna, hogy a kormányzó elmegy a dolgára, Scotty meg Droxinet sugározza a bányába tévedésből. De aztán minden megy a forgatókönyv nyögvenyelős útján, és Droxine elsiet megsétáltatni a csivaváját. 

A bányász troglyt leányzót alakító Charline Polite sokkal meggyőzőbb, talán nem annyira szép, de harcias, van benne tűz, szóval hova tette ez a Spock azt a vulkáni szemét? De a két eye-candy szépséget leszámítva a történet tele van röhögős részekkel. Mint például amikor Kirk ki akarja békíteni a troglytokat a felhővárosban lakókkal, és öt perc alatt kiszimatolják, hogy a bányászok azért lettek ilyen csökött agyú lázadók, mert van valami gáz, ami megmételyezi az agyukat. Nosza a doki fejleszt egy maszkot - ami úgy néz ki, mintha három cukorkatartót erősítettek volna egy orvosi műszerre -, és azt odaadja a bányászlánynak. Az meg ahogy leérnek a bányába lefogatja a kapitányt. Mire Kirk: Megállapodtunk, miért árul el!??? Azért, mert nő Kirk, azért mert az összes többi is ezt tette.

Ennél már csak az a röhejesebb, amikor ráparancsolnak Kirkre, hogy most pedig megtudja milyen az igazi munka és kezdjen ásni! ÁSSON!!! Most, rögtön! Gyerünk térdre... jah, és a kezével! A történet konklúziója az lesz, hogy letranszportálják a Felhővárost vezető öreget is, aki tök simán ki akart nyírni egy csillagflotta kapitányt, csak mert az megpróbált valami békés megoldást találni a két fél problematikájára. Kirk ekkor kiüti a csaj kezéből a fézert, majd mindkettőre ráparancsol: ÁSSANAK! GYERÜNK ÁSNI!!!! Nem tudom kellőképpen érzékeltetni mennyire nevetséges az egész. Mindezzel a gáz mérgező mivoltát akarták érzékeltetni, mert Kirk kapitány egy percig se gondolta, hogy maszk nélkül ő nem hülyül el és lesz belőle egy agresszív állat...

Az epizódot Margaret Armen írta, de a Szőrös veszedelmet író David Gerrold ötletéből, aki felettébb elégedetlen volt a megvalósítással, mert ő azt szerette volt, ha valójában három fél körül bonyolódik a probléma. A jólétben élő égiek, és a bányászok két frakciója között, akik közül az egyik békés megoldást, a másik viszont fegyveres felkelést akart volna. Ezzel is érzékeltetve a 60-as évek polgárjogi mozgalmait, és a két irányzatot amit Martin Luther King és Malcolm X vezetett. Az epizódban dicséretes a Stratos bolygó érzékeltetése, amely valójában egy gyönyörű műholdfelvétel a Földről. Az azonban megint csak arról árulkodik, hogy nagy ívben tettek itt már mindenre, amikor az epizód elején a troglytok megtámadják Kirkéket és Mr. Spock pontosan olyan karateütéseket osztogat, amiket karakteridegennek talált még két évaddal korábban.

Úton az Éden felé - nahát ez egy igazi herbert rész. Olyan herbertségek történnek benne, hogy nem akartam hinni a szememnek. Komolyan azt hittem az a kis montázs video ami össze mossa a Star Treket a Monty Pythonnal, valóban tartalmaz egy snittet John Cleese-től, amint gitározik. Hát nem, mert ebből az epizódból származik. Ami közutálatnak örvend trekker körökben, és ez nem a véletlen műve. Nem tudtam mi hiányzott a Star Trek világából. Űr-hippik. Hippies... in SPACE! És, hogy milyen idegesítő, irritáló, antipatikus elmebetegek! Vezetőjük Dr. Sevrin - spanyolul cápa - arról híres, hogy csináltak neki valami különösen undorító fület, ami nagyjából úgy néz ki mintha rákosodna. Azért is idegesítőek, mert megint elrabolják az Enterpriset, és dacára a biztonsági berendezéseknek, a 430 főnek, öt perc alatt megtanulják irányítani, és csak azért is odamennek ahova akarnak vele. Merthogy megtalálták Édent.

Mikor? Spock megkérdezte a számítógépet, és az megmondta merre van. A fanatikusságukkal engem sokkal jobban emlékeztettek a krisnásokra, és egy idő után az is nyilvánvaló lesz, hogy a vezetőjük nem csak elmebeteg, de még valami halálos vírus hordozója is, amivel azonnal kiirtaná a teljes bolygó lakosságát. Nocsak, nocsak, ezért az emberért sírva rimánkodnának a gideoniak. Miért nem hazudták azt, hogy ott van az Éden? Eme vezetőt egy valós személyről Timothy Leary pszichiáterről mintázták, aki az LSD-t a gyógyászati célokra akarta használni. Egyik embere, a bájos Irina régen normális volt, de aztán meglátta a fényt, és öt perc alatt ráveszi Chekovot, hogy avassa be olyan apróságokba, honnan is lehet irányítani az Enterpriset.

Ezután már csak egy különösen herbertes előadásra van szükség, a rém irritáló muzsikus hippi vezényletével, aki még Spockot is behülyíti, hogy szálljon be a kis zenekarukba, ha már van egy hárfája. A hajón persze mindenki a zenével foglalkozik, ezek nyilvánvalóan soha nem hallgattak még zenét, és ezzel el is terelik a figyelmét az egész legénységnek, hogy aztán ultrahang segítségével megöljék őket. Persze nem tudják, mert Kirk és Spock mindent túlél. Ekkor még nagyjából négy perc volt hátra az epizódból, és azon kezdtem gondolkodni, hogy fogják ezt lezárni megfelelően, amikor még el kell őket kapni, felelősségre kell őket vonni, persze ha egyáltalán meg tudják őket találni. És akkor ennyi baromság után, olyan mellbevágó, és sokkoló befejezést prezentál, ami miatt meg kell emeljem a kalapom. Szóval pocsék epizód, de a végkimenetel logikus, és bizony meghökkentő.

A történetet D.C. Fontana írta, de annyira átírták, hogy ismét azt kérte cseréljék le Michael Richardsra. Az eredeti verzióban ugyanis nem Chekov ismerőse lett volna Irina, hanem McCoy lánya, aki aztán beleszeret Kirk kapitányba, és ebből adódnak a további bonyodalmak. Az epizódból jobban megismerhettük volna a doki hátterét, hogy azért lépett be a Csillagflottába, mert megromlott a házassága. A mindenre alkalmazott "herbert" szó pedig azért jelenti a szűklátókörű, és korlátolt, összességében egy nagyon sértő kifejezést, mert a Star Trek csapata ezzel akarta kifejezésre juttatni, mennyire mélyen megvetik Herbert Wallerstein rendezőt, és Herbert Franklin Solow producert. Előbbiről nincs sok mondanivalóm, négy epizódot rendezett csak, majd 1986-ban agyonverte a saját bejárónője miután megpróbálta megerőszakolni.

Solowról ellenben akkor most elárulok néhány dolgot. Nehéz lesz kitalálni, de ő is zsidó, és egyike azon keveseknek, akik aktívan részt vettek a Star Trek létrejöttében, és még a mai napig élnek. Harminc évesen már az NBC-nek dolgozott, majd 1964-től a Star Trek alatt a Desilu Productions alelnöke lett. Tévesen neki tulajdonítják, hogy ő nevezte először Gene Roddenberryt A Galaxis nagy madarának "The Great Bird of the Galaxy", de az elnevezés valójában Robert H. Justmantól származik. 1996-ban Justmannal közösen írtak egy memoárt Inside Star Trek - The Real Story, amit az egyik legjobb monográfiának tartanak, amit a Star Trekről valaha írtak, tele mindenféle insider betekintést nyújtó finom falattal. 

A szerelem hatalma - újabb pocsék epizód. Nem hiszek benne, hogy Star Trekék elfáradtak volna a végére, mert a nafta később újra és újra beindította a többi sorozatot. De mégis hány magányos őrültbe futottak bele nyolcvan rész alatt, akik egymagukban tengetik életüket egy egész bolygón? Ebben az epizódban az antagonistáról kiderül, hogy ő az igazi Matuzsálem, aki nem tud meghalni. Mindig továbbállt amíg a Földön élt, ha már túl öregnek tartották, nehogy feltűnjön, hogy ő valójában nem öregszik. És igen, a Star Trek megcsinálta a Hegylakót is. Jah, és ő volt Leonardo Da Vinci, Johannes Brahms, Merlin, Nagy Sándor, Salamon király meg egy csomó más híres ember, jelenleg a totál hétköznapi Flint név alatt bujkál. Perszeee. Sajnos a Star Treknek van egy ilyen vonulata is, amikor komplett hülyének tartja a nézőjét, és ezért viszont nem tudok rajongani.

Flint mellett éldegél egy szép nő is, akiről mindenki azt reméli, hogy a lánya, de valójában a felesége, mégis az öreg azt akarja, hogy Kirk kapitány a szokásos rutinnal három perc alatt beleszeressen. Merthogy a szerelmet csak így tudja megtanulni, minden másra már megtanította ő. Louise Sorel egy megkapó szépség - erre a Star Trek mindig is nagyon oda figyelt - viszont az író Jerome Bixby ezt a témát sokkal jobban vezette fel A vágyak csapdájában esetében. Idegesítő, hogy az idegen már megint bármire képes, két másodperc alatt levarázsolja az égről az Enterpriset, és makettot készít belőle, nem lett volna elég, hogy csak nem öregszik? A nagy csattanó egyébként az, hogy a lánya egy android, és egyre tökéletesebb verziókat készít belőle, a neve is erre utal, a Kapec Karel Capek cseh író anagrammája, aki megalkotta a robot fogalmát.

A hely, ahol Flint tengeti életét, a Ketrec újrahasznosított díszlete, az Enterprise elvarázslását is láthattuk már a szintén szörnyű Egérfogóban, az M-4 névre hallagató robot pedig egy az egyben Nomád, akin alig alakítottak bármit is, mondjuk legalább átfesthették volna pirosra. Az epizódot anno Valentin napkor adták adásban, mert szegről végről egy tragikus szerelmi történet. Ismét megidézik az Avoni hattyút, és most A vihar eseményeire reflektálnak. Bizonyos elemeit pedig az 1957-es A tiltott bolygóból vették át. De ettől még cseppet sem lett jobb, vagy szebb az epizód. A megoldás is erőltetett, egy ember, aki leélt több ezer évet, nem veszi észre, miközben elkészít 17 androidot, ami nyilván nem két perc, hogy hoppá, ezen a bolygón megint elkezdtem öregedni? Mr. Spock kell hogy minderre rájöjjön?

A jó és a rossz csatája - az utolsó három résznél már nem szarakodtak, forgatási sorrendben adták le őket. Ez volt az az epizód, amikor a producerek összedugták a fejüket. Tudod mi mentené meg a Star Treket a lefújástól? Na mi? Abraham Lincoln... egy karosszékben... az űrben. Mi a fasz? Már az előző epizód is egy ökörség volt, de ez egy olyan bődületes baromság, hogy arra nem találok szavakat. Miért hitték azt, hogy ez egy pillanatig is komolyan vehető? És miért kell ilyen kreténségeket kitalálni? Ki engedte ezt adásba? A történet a következő, repül az Enterprise, ki tudja hol áll meg, erre szembe jön velük az USA leghíresebb vezetője. Egy karosszékben lebegve, a nyílt űrben. És ha el is tekintünk a ténytől, hogy eltelt 400 év az elnöksége óta, még mindig ott van a kérdés, hogy miért van életben? Ezt az embert több száz másik szeme láttára lőtték agyon.

De minthogy Kirk kapitány nagyon becsüli, felsugározza a hajóra, és mindent megmutat neki. Díszegyenruhát öltenek, mert mégis csak egy elnökről van szó, bár ez esetben nem igazán értem két redshirt miért is fog rá fézert? Ez aztán a nagy tisztelet. Később Lincoln lehívja Kirköt és Spockot a közelben lévő bolygó felszínére - ami előtte két perccel még tömény láva volt -, ahol aztán Spock is találkozik népe nagy vezetőjével Surakkal. Ha már ilyen jól összehaverkodtak, és ők lennének a jók, hirtelen ott terem a Klingon Birodalom első uralkodója Kahless, egy Zora nevű nő, aki nagyjából Dr. Mengeléhez hasonlít, Green ezredes, aki a 21. században a III. Világháború kirobbantásáért felelős, és Dzsingisz kán. Merthogy ő az emberi gonoszság megtestesítője az USA-ban. A kis Temüdzsinnek tuti nagy kultusza van odaát, mert ezután még háromszor összehozták Lincolnnal, különböző filmekben - pl. Bill és Ted hihetetlen kalandja.

A feladat a következő, meg kell ölni egymást. Na most az epizód azon kívül, hogy hülye még unalmas is, és arcátlanul elődjeitől lop. Ez a harcoljatok, hogy mi abból tanuljunk alaptétel képezte az Aréna alapját, annyi a változás, hogy ott két alany verekedett, itt meg nyolc - ahogy a Kísért a vadnyugatban. Az idegen lények, akik erre kényszerítik Kirk kapitányt pedig ismét szilícium alapúak, vagyis élő kődarabok, akik a nem túl éles elméjükről híresek, erről szólt a Rém, a sötétben. Egyedül a megjelenítésük tetszett, szakasztott úgy festenek mint az ágas csápú rákok, ebből a szempontból a Hortánál jobban festenek a kis csattogó ollóikkal. Viszont azt észrevették, hogy miközben az embert akarták tesztelni, vajon a jó, avagy a rossz győzedelmeskedik, a másik hat szereplőt ők formálták meg illúzió segítségével, és minden cselekményt ők vittek véghez? Vagyis az emberi, és vulkáni tényező úgy, ahogy van kimaradt.

És egy ilyen hülyeség az egyik legutolsó epizód. Egyedül annyit lehet neki köszönni, hogy behozzák Green karakterét, akit később még sokszor emlegetnek, mert még Hitlernél is nagyobb mészáros, és a Star Trek feltételezte, hogy volt egy óriási világégés, ami aztán előidézte, hogy az életben maradt emberek összefogtak. Kahless szintén szerepelt a későbbiekben - valamennyi klingonnak, K-betűs nevet adtak! -, de ott egy bölcs és jó szándékú vezetőnek mutatják be. Ezt azzal magyarázták, Kirk emlékeiből teremtették a lények a figurákat, és Kirk utálja a klingonokat, eleve rosszat feltételez róluk. A gonoszok táborának másik két tagja egyszer sem szólal meg, mert nem volt rá pénz.

Érdekes, hogy ezt is Gene Roddenberry írta - a legrosszabb történeteket mind ő szállította, valaki igazán megmondhatta volna neki, nagyon jó ötleteid vannak, de írni azt nem tudsz - sőt besegített neki a hippis herbertséget összeherbertkedő Arthur Heinemann. Vak vezet világtalant esete. És akkor még megkapta rendezőnek Herschel Daughertyt, aki ezen kívül csak a Parazitákat, egy szintén nem valami jól sikerült epizódot hozta tető alá. De hogy mondjak jót is, Green piros csipikemanós uniformisát később megkapta Robin Williams az Egy úr az űrből forgatásakor.

Menekülés a tegnapba - ennyi, szinte nézhetetlenül rossz rész után, már nem is reménykedtem, hogy kaphatok még egy jót. Erre fel nem jót, hanem valami olyan kiemelkedően bitang erős epizód az utolsó előtti, hogy mindenképpen helye van a legjobb tízben. Egész egyszerűen elképesztő az amit ebben a részben véghezvittek. Minden a helyén van benne, és már a kezdés is nagyon erős. A galaxis egyik csillaga hamarosan szupernóvává változik, és a körülötte keringő M típusú bolygót elpusztítja közben. Az Enterprise megjelenik, hogy segítse a lakókat az evakuálásban, amikor azonban lesugároznak már csak egyetlen embert találnak a könyvtárban, mindenki más elment. És, hogy hova?

Oda ahova épp kedvük tartotta. Választottak egy kort, és elmenekültek a robbanás elől a múltba, ahol még több ezer év mire ez a katasztrófa bekövetkezik. Nagyon érdekes elgondolás, és az egyetlen buktatója a dolognak, hogy már mi is több ezer évvel korábban meg tudjuk jósolni melyik csillag robban majd fel, Kirkék meg az utolsó órában értesülnek róla? De haladjunk tovább! Ez a nép nem tud az űrben utazni, ellenben az időben igen, emiatt a könyvtáros nincs tisztában azzal, hogy Kirkék nem erről a bolygóról származnak. Üdvözlendő ötlet, amit sokkal többször is használhattak volna, mert a legtöbb nép, akikkel találkoznak útjuk során eleve tudják, hogy kik ők, és mit is akar az Enterprise.

Az időkapu - Atavachron - felkészíti az átlépőket, hogy beilleszkedjen az adott korba, vagyis lassan hasonlítani kezdjen viselkdésben az őseire, és azt is biztosítja, hogy az illető többet ne tudjon visszatérni a jelenjébe. Persze Kirk, Spock és McCoy egy véletlennek köszönhetően átlépnek a kapun, és aztán kereshetik a kiutat a múlt fogságából. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy míg Kirk a XVII. századba, addig Spock és McCoy a jégkorszakba kerül. Az epizód végig feszült, és melankolikus ami miatt egyértelműen ezt kellett volna választani az évad lezárásának. Sőt, akár a teljes sorozat lezárásaként is elfogadhatóbb lenne. Kirk parkolópályára kerül, az ő kiruccanása csak a humorról gondoskodik, az igazi főszereplő itt Spock lesz, aki a legváratlanabb helyen leli meg a szerelmet, és úgy dönt, hogy befejezi az egész Csillagflottásdit.

Persze McCoynak ez cseppet sem tetszik, és ez az ellentét elvezet oda, hogy Spock - mivel meggyőződése, hogy innen aztán végképp nem fognak tudni elmenekülni - elküldi a búsba a jó doktort, aztán hozzá teszi, mindig is meg akarta már mondani a magáét a dokinak, mert nem tetszik a viselkedése. És ha továbbra is akadékoskodik, még bajok is lehetnek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy George R. R. Martinnak nagy kedvence az epizód, mert a barlangszexes jelenet szinte egy az egyben itt is meg van. Mariette Hartley elképesztően vonzó, tüzes és gyönyörű, a "vadleány" szerepében, első filmszerepe a Délutáni puskalövések női főszerepe volt. Nagyon hatásos pillanat, miután megmenti a fagyhaláltól a kettőst, és ismerkedik Spockkal, leveti a bundáját, alatta meg csak pár rongyot visel, de sajnos a köldökét azt nem láthatjuk.

Azt is ebből az epizódból tudhatjuk meg, hogy Spock vegetáriánus - ahogy Nimoy is az volt -, de a nő kedvéért még állati eredetű ételt is fogyasztana. És hát kinek hiányzik az a sok nyűg, amivel egy tudományos tiszti állás jár, amikor egy elbűvölő nő lesi az óhaját, szeretetet ad, még ha az a jégkorszakban is van? De persze a történet nem lenne ennyire erős, ha happy enddel végződnek, és a végén Spock olyan választás elé kerül, amit senkinek nem kívánok. A történetért A medúza pillantását is író Jean Lisette Aroase, a rendezésért pedig A viszálykeltőt is készítő Marvin Chomsky felelős. Egyike azon kevés eredeti Star Trek történetnek, amelyek később folytatást kaptak, két nagy sikerű könyv formájában. 

Hogy ne csak ömlengjek, nagyon tetszett még Mr. Atoz karaktere Ian Wolfe alakításában - A-tól Z-ig -, aki a Cirkuszt a népnek című epizódban egyszer már szerepelt. Amikor kiderül, hogy nem csak egy van belőle, és mindenütt ott van az rendkívül impozáns. Ahogy Kirk kapitány kiszabadulása, és az igazság megtudása is remekül lett kivitelezve. Ez az egyetlen epizód ahol egyszer sem láthatjuk az Enterpriset, eleve azzal kezdődnek a kalandok, hogy lesugároznak a bolygó felszínére, Kirk szokásos narrációja közben. Az eredeti cím: All Our Yesderdays Shakespeare Machbethjéből származik. Az Atavachron, az Atavus és Cronus latin szavakból származik, amely elődöt, esetleg őst, valamint időt jelent.

Mindenesetre én ezt tartom a sorozat igazi lezárásának, elképesztően élvezetes epizód, amiben Spock kikezdhetetlen logikája egy pillanat alatt összeomlik, és nagyon érdekes megnézni hogyan is reagál minderre. Ha pedig azt veszem, hogy három különböző idősíkban zajlik az esemény, miközben ez egy fillérekből kihozott tévésorozat a hatvanas évek végéről, akkor ez egy olyan bravúr, amit sok nagy költségvetésű film sem tud megismételni manapság.

Idegen testben - viszont az évadot lezáró epizódnak sincs semmi szégyenkeznivalója. Az egyetlen gond vele, hogy ez csak egy epizód a sok közül, de még mindig jobb, mint ahogy az a Paraziták esetében történt. Ettől függetlenül közutálatnak örvend, amit nem tudok hova tenni. Talán erre vetült ki, hogy ezután nincs több eredeti Star Trek epizód? Mindenesetre a hivatalos álláspont szerint a második legrosszabb epizód a Spock agya után. A történt arról szól hogy Kirk kapitány meglátogatja egyik ismerősét, egy nőt, akit régen dobott, és az mindezt nem tudta kiheverni. Tönkrement az élete, kirúgták a Csillagflottától, és annyira irigyli Kirk-öt, hogy amikor kettesben maradnak egy gépezet segítségével tudatot cserélnek. Vagyis Kirk testébe a nő kerül, míg Kirk kapitányt a továbbiakban Sandra Smith játssza.

Emiatt pedig az epizódon elképesztően jókat lehet röhögni, mert Shatner végre kibohóckodhatta magát. Elvégre Janice meglehet ért a hajó irányításához, és Kirk testében az emberek szót is fogadnak neki, de ugyanakkor személyiségében nő maradt, ami miatt a kapitány olyan furcsán kezd hamarosan viselkedni, hogy az mindenkinek feltűnik. Manikűrözi a körmeit, riszálni kezd, és hamarosan hisztérikus kirohanásokat rendez. Vagyis a napnál is világosabb, hogy valami baja van. Azt is először láthatjuk, ahogy bemutatják, Kirk minden percben felelős döntéseket hoz, amit egy inkompetens személy nem tud hosszútávon elviselni, mert túl nagy a felelősség, túl nagy a nyomás.

Persze Spock hamarosan rájön a turpisságra, - ő ne jönne rá, még Chekov is rájön - pláne hogy a kapitány ki akarja végeztetni a nőt, és azért Kirk soha nem akart megölni senkit. Hamarosan ez elvezet a sorozat legnevetségesebb hadbírósági tárgyalásához, ahol egy idő után már nem csak Janicet, de Mr. Spockot, Dr. McCoyt és Scottyt is elítélik, és persze mi másra, mint halálra. Az ál-Kirk a teljes vezérkar szanálására készül, ott csapkodja az asztalt az öklével, hogy itt márpedig az lesz, amit én mondok, én vagyok a kapitány, meg hasonlókat. El is gondolkodtam micsoda fafejű barmok teljesítenek parancsot a hajón, mert a biztonságiak minden további nélkül végre is hajtanák ezt. Tehát az Enterprise csak addig egy békés közeg míg a kapitánya meg nem hülyül? Ami engem illet különösen tetszett Mr. Scott és Dr. McCoy diskurzusa arról, hogyan is döntsenek, és Mr. Scott mi alapján jutott az elhatározásra.

Persze a megoldás itt is pofon egyszerű, elég lenne három személyes dolgot kérdezni Kirktől és máris lebukna az imposztor, akivel aztán meglepően kesztyűs kézzel bánnak. Sőt azt se igazán értem Kirk kapitány miért tűri ennyire békésen, hogy női testben ébred fel? Ő ennél sokkal temperamentumosabb. De az is lehet megszólalt Kirk lelkiismerete, hiszen megannyi női szívet taposott szét. Nem tudok elmenni szó nélkül a hülye cím mellett, ugyanis az eredeti Turnabout Intruder azt jelenti szabad fordításban, hogy Kiderült, hogy betolakodó. Vagy mondjuk a Köpönyegforgató Idegen. Maga az epizód nagyban hasonlít a Megkettőzve címűre, de szerintem annál sokkal jobb. Érthetetlen módon ebben a részben olyan hülyeségeket is mondanak, minthogy a nők ellen diszkriminációk vannak a Csillagflottánál, emiatt később bevezetették, hogy szexista volt az univerzum vezetése ezekben az időkben. WTF?

További furcsaság, hogy egy ilyen testcserénél egyikük se csodálkozik rá, hogy ha ki kell menni pisilni más van a lábuk között. Eme sokak által szexistának, és gyűlöletesnek bélyegzett rész Arthur H. Singer egyetlen írói munkássága, aki a harmadik évad alatt történeti konzulens szerepet töltött be a csapatban. A testcserés jelenet volt az utolsó amit az eredeti sorozathoz forgattak 1979. január 9-én, és annyira "szart" bele már mindenki, hogy a Chapel nővért alakító Majel Barrett már a haját sem festette be szőkére, helyette barnán jelenik meg az epizódban, ahogy az életben is. Az idegen testben-t 1969. március 28-án tervezték adásba küldeni, azonban Eisenhower halála miatt az adást törölték, így csak június 3-án mutatták be egy csütörtöki napon, este fél nyolckor. Vagyis ez a dátum tekinthető az eredeti Star Trek utazás hivatalos végének.

A végtelenbe, és tovább!

Az NBC már februárban bejelentette a sorozat megszüntetését, és bár a rajongók újabb levélíró kampányba fogtak, ezúttal már ez sem érdekelte a vezetőséget. Utólag már mindenki a világ egyik legnagyobb baklövéseként értékeli, de legyünk őszinték, a legtöbb sorozat addig fut, amíg az unalomba nem fullad, így hogy megölték, legalább a "csúcson" hagyták abba. Az NBC ekkoriban egyetlen dolgot akart, minél előbb eladni ezt a vackot a legtöbb helyre, ezáltal passzív jövedelemhez jutni, és minél több pénzt visszaszerezni. A nyáron tömbösítve megismételték a teljes évadot, szeptemberre pedig megkezdődhetett a szindikáció.

A legtöbb sorozatnak minimum négy évad kell, hogy bekerülhessen abba a kosárba, ami iránt más bel- és külföldi televíziós társaságok, érdeklődnek, mert csak így készül elegendő epizód ahhoz, hogy jó időre kitöltsék vele a napi műsortervet. A Star Treknek azonban szerencséje volt, mert dacára a kevésbé jó minőségnek ami az utolsó évadot jellemezte, elegendő epizódot termelt, hogy felfigyeljenek rá. Különösen fontos volt az is, hogy mivel ezt a sorozatot a kifinomult érdeklődésű nézők szerették, a kisebb tévétársaságok előszeretettel torpedózták meg vele a három nagy hazai csatorna, így a készítő NBC fő műsoridejét. A rengeteg tévéadó, és a  jobb műsoridő miatt a Star Trek sokkal több emberhez eljutott, és végül az ismétléseknek köszönhetően az egész világon megszerették. Úgy is fogalmazhatok, a Star Trek soha annyira nem élt, mint miután meghalt.

A legtöbbször ezeket az ismétlések késő délután, vagy a kora esti órákban voltak, tehát akkor amikor teljesen mások ülnek a képernyő elé mint főműsoridőben. Ez újabb és újabb rajongókat vonzott, a Paramount már 1970-ben olyan kijelentésekbe bocsátkozott, hogy bizonyított a Star Trek ereje, mert amelyik csatorna vetíteni kezdni, annak szignifikánsan növekedik a nézettsége. 1972-re a Star Treknek már saját Conja volt New Yorkban 3000 fővel. Eddig csak a Sci-nek mint gyűjtőfogalomnak volt ekkora horderejű találkozója. Az újságok folyamatosan cikkeztek a sorozatról, hogy nem képes meghalni, hogy több száz tévéadó vetíti egyszerre az USA-ban és 60 másik országban, vagyis nincs olyan napszak, amikor valahol ne sugároznák a sorozat egyik epizódját.

A Conokat rendszeresen látogatták a sorozat színészei, az itt elmondott történeteik mára legendákká váltak. Az elvetemült rajongókat ekkoriban kezdték trekkereknek, - eredeti nevükön trekkie - hívni, akiknek enciklopédia szerű tudásuk alakult ki, és kívülről fújtak minden egyes epizódot. Mindezek miatt a Star Trek ismétlései ahelyett hogy egyre olcsóbbá vált volna, ahogy az rendes esetben történik, a megnövekedett ázsió miatt egyre többet kértek érte, vagyis egy veszteséges sorozat, nyereségessé vált az ismétléseknek köszönhetően. 1977-ben a People azt írta a jelenségről, a Star Trek ismétléseinek csak az vethetne véget, ha az univerzumot elnyelné egy fekete lyuk. 1987-re a Paramount minden egyes rész után egymillió dollárnyi tiszta haszont könyvelhetett el. Ezzel a Star Trek lett a világ leghosszabb időn keresztül képernyőn lévő sorozata. 1994-re is mindössze 94%-ra esett le az országos lefedettség.

1998-ban a Sci-Fi Channel egy Special Edition sorozatot indított, ahol eredeti valójukban lehetett megtekinteni a sorozatot - az ismétlések jogát megvásárló adó ugyanis azt tesz az alapanyaggal amit csak akar, ezért sokszor pár percet kivettek az epizódokból, hogy még több reklámot tudjanak besuvasztani. Itt másfél órában vetítették az egyes részeket, a házigazda William Shatner volt, aki 4-5 percben felvezette az adott epizódot, és mindig meghívták vendégnek az adott részben szereplő színészeket, vagy azokat akik aktívan részt vettek a létrehozásában, pl.: írókat, rendezőket, és további érdekességeket osztottak meg a nézőkkel. A második évad házigazdájának Leonard Nimoyt hívták meg, de nem tudta az összes epizódot elkészíteni, mert ezt a sorozatot is lefújták...

És, hogy mit is jelent nekem a Star Trek? Amennyi averzióm volt vele szemben, olyannyira megszerettem. Minden hülyeségével, minden komolynak gondolt bődületes baromságával. Mert mindezek dacára látszik rajta a szív és a lélek. Utat nyitott, és utat mutatott egy intelligensebb, egy lehetséges jövő felé. Kitöltötte az űrt, és kitolta a lehetőségek határát a végsőkig. Ezen ötletek végtelenjét járta valójában az Enterprise csillaghajó, új világokat fedezett fel, új életformákat, új civilizációkat kutatott fel, és mindezek miatt eljutott oda, ahová ember, még nem merészkedett...

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Ui: ...de... persze... csak a sorozat ért ezzel véget, a MI utazásunk korántsem ;)

Ne maradj le a Star Trekről, utazásunk innét kezdődik:

Star Trek - a pilot epizódok (1964-1966)

Star Trek - első évad (1966)

Star Trek - első évad (1967)

Star Trek - második évad (1967)

Star Trek - második évad (1968)

Star Trek - harmadik évad (1968)